Szar a világ

Villámteszt: Mercedes-Benz S 500 Coupé - 2014.

2014.11.19. 06:11
Az S kupé az autós világ ópiuma. Innen már csak lefelé vezet az út. Elképesztő, valóságtól teljesen elrugaszkodott élményekkel ajándékoz meg, de ennek ára van: utána minden más autó, de talán az egész világ elnagyolt, kezdetleges, ócska vacaknak tűnik.

Ha mellette állunk, nyomasztó jelenléte nem engedi megfogalmazni, de így a távolból, a novemberi derengésben elmélázva, távol a dániai teszt emlékétől muszáj feltenni a kérdést: mi értelme egy kupénak? Elmúltak az idők, amikor két ajtóval könnyebb, merevebb, gyorsabb tudott lenni egy autó, mára az egyetlen magyarázat az esztétika. Egy kupét elegánsabbnak, előkelőbbnek, szebbnek érzünk, talán pont a céltalansága miatt.

Egy ekkora kupé mégis túlzás, gondolhatnánk: két tonna fölötti önsúllyal mindössze két nyamvadt ajtó nem valami délceg teljesítmény – ezzel nehéz lenne vitatkozni. Amikor megpillantjuk, az S kupé hatalmassága olyan súllyal nehezedik a vállunkra, hogy a teher alatt eszünkbe se jut kérdőre vonni. Nyilván ez a célja: a finom megfélemlítés és a páváskodás furcsa elegye. Működik is.

Magam sem értem, hogyan éri el a célját, hiszen ezt az orrot annyira elkoptatták az elmúlt években, hogy minden méltóságát elvesztette: amikor már egy Citan is ezt hordja, nálam nem lenne helye a Mercedes egyik legpazarlóbb csúcsmodelljén. Ennél csak a Laguna kupé hátsó lámpája zavarba ejtőbb a benga nagy Mergán, de az egészet megmenti a homorúból domborúra váltó oldala.

Nem a Mercedes találta ki ezt a játékot a fényekkel, leginkább a megosztó mester, Chris Bangle nevéhez köthető, de a stuttgartiak fejlesztették tökélyre. Olyan ez, mint a közvetlen befecskendezéses dízel és az Audi. A lényeg, hogy ma már a Mercedesek védjegyévé vált a hátrafelé szűkülő deréksonka, és tény, hogy előnyös megvilágításban nem lehet betelni vele. Az oldallemez egy költemény.

Persze, hogy tudja, amit minden valamire való pozőrkupé: nincs se ajtókeret, se B oszlop. Igazából egyik sem zavar az életben, mégis illik meghatódni ezen a két hiányon, mint egy jó arányú tümpanonon. Értelme semmi, de elegáns, és akkor nyugodjunk is talán bele, hogy ez a műfaj erről szól. A fenségesség pillanatnyi csúcspontjára ér, amikor kinyitjuk az ajtót, és ránk borul az utastér. Én konkrétan kényszert éreztem, hogy levegyem a cipőmet, mielőtt beszállok. Nem csak a fénylő világosság miatt, amit a vaníliakrémbe öltöztetett ülések, műszerfal és szőnyeg sugároz, hanem mert a kabin inkább otthon, mint autó. Van kormány, meg mindenféle kapcsolók, de az ember egy darabig nem bírja levenni a szemét a fotelről, és az nem autóba illő.

Igen, a Volvo is tud finom ülést gyártani, de az ehhez képest egy stoki. Már a szemünket is simogatja, érezzük, hogy jó lesz beleülni. És tényleg. Nem is beülünk, inkább helyet foglalunk, és legeltetjük kicsit a szemünket. A főnökülésből nem látszik a kormányoszlop borzalmas bőrtokája, csak a tejszínből és csillámporból gyártott volán, és mögötte a szélesvásznú kockakijelzők. Egy pillanatig elgondolkodik az ember, jó ötlet volt-e ennyire szögletesre venni a digitális műszerfalat, amikor középen négy kerek rostély hömpölyög, a középkonzolon pedig egy tökéletesen sarokmentesre csiszolt amőbán pihentethetjük a csuklónkat.

Sejtem, a haladás szellemének megtestesítése lehetett a cél a két netbooknyi panellel, de sajnos nem tudom megérteni, minek a flanc, ha körműszereket rajzoltatnak ki velük. A 2010-es évek trendjét, az analóg időmérő órát, mint stíluselemet még az én földhöz ragadt ízlésvilágom is be tudja fogadni, de mindezt pixelekből kirajzolva – hát, nálam ez 90-es évek. Ettől függetlenül csodálatos a hangulat odabent, érezni a felső tízezer finom parfümillatát, ilyen ízlésbeli apróságokon fölösleges fennakadni. Értékelem, hogy a gombokat előkelően elrejtették egy csíkban a négy beömlő alatt, és a benyomásra előugró levegőmennyiség-szabályzók is tízpontosak. Lehet itt vitatkozni a stíluson, de fölösleges: a Mercedes minden részletnél finoman érezteti, hogy ez nem az A osztály. Hasonlóak, de szebbek a gombok, finomabbak az illesztések, díszvarrás a zsebkendőszélen is.

Nehéz hová menekülni a valódi luxuskategóriával, amikor már egy Corsában is van kormányfűtés, egy Cascada is motorral adja előre az övet, és egy VW Up is fékez helyettünk, ha elbambulunk. A Mercinél olyan szemfényvesztéssel bolondítják meg az ügyfelet, mint a gombnyomásra elkékülő üvegtető. Működik a dolog, én is eljátszottam vele pár percig, és megállapítottam, hogy ilyen tényleg semmi másban nincs. Miről szól a luxus, ha nem erről?

Háromféle motor közül lehet választani, ha az ember S kupét szeretne. A csúcs az S65 AMG, a dupla turbós 12 hengeres, kerek ezer newtonméterrel. Rémisztő dolog sportosat faragni ebből a csodálatos, tespedős rájából, mindenképpen sürgősen venni kéne egy ilyet, már csak azért is, mert attól tartok, a V12-esek hamarosan kihalnak. A második legerősebb az S63 AMG, amiben ugyanúgy V8-as turbómotor van, mint a mezítlábas S500-ban. Nekünk a Tannistestre csak az alapmodell jutott, mindössze 456 lóerővel 4,7 literből.

Nem a lágy habot kavaró kilencsebességes váltó, nem is a zárt szájjal hörgő V8-as miatt lélegzek nehezen az első megtett métereken. Ami végzetesen felzaklat, az a futómű. Pontosan emlékszem, milyen jót szórakoztam, amikor a Mercedes nagy csinnadrattával beharangozta a Magic Body Controlt. Persze, magic, mi? Még csirkés reklámot is csináltak. Most, amikor a dániai Tannisby első, jól ismert fekvőrendőrén átmegyek, nem találok szavakat. Ez tényleg magic.

Ha valaki mesélné, kicsit az orrom elé néznék és mosolyognék, úgyhogy nem is várom el, hogy nekem elhiggyék: nem – érezni – a – fekvőrendőrt. Látom, hogy ott van, tudom, hogy ott van, pontosan ismerem a profilját, hiszen vagy harminc autóval mentem át rajta. Az S kupéban viszont tényleg olyan, mintha ott se lenne. Egy hosszú, elnyújtott hullámon hajózunk át, valamennyire megemelkedik a bárka, de nem sokkal. Aktív futómű, kamerával nézi az utat, olvastam én is, de amíg ki nem próbáltam, nem képzeltem volna, hogy ezt műveli.

Amíg ezt megemésztem, hallgatom a V8 hangját. A morajlás a megfelelő szó a visszafogott baritonra, nincs archaikus rotyogás, vagy germán, fémes techno, csak az erő szimfóniája, pianóban. Nincs az a pillanat, amikor fogadni mernék, melyik sebességben van a váltó, de még arra sem, mikor kapcsolt. Ha nagyon megtaposom, akkor persze leforgatja a fokozatokat, és természetesen fölényesen megy, de se nem ijesztően, se nem igézően erős, csak megy. Egykedvűen.

Kanyarban ér a következő sokk, mert az aktív futómű itt megint szembemegy mindennel, amit eddig tapasztaltam. Ha olyan módba kapcsoljuk, szó szerint szembemegy, befelé dől a kanyarban, hogy a gravitáció segítségével kioltsa a ránk ható oldalerőt. Magyarul ne érezzük annyira, hogy kifelé tolul a májunk. De komfort állásban is egészen sajátos.

Minden helyzetben nagyon lágynak érezni a rugózást, szivacspárnák között hempergünk, bajunk nem lehet. Ám ha pecás mozdulattal berántjuk a kanyarba, libben egyet a feneke, mint egy rumbakirálynőnek, és ahelyett, hogy hatalmas testével ráfeküdne a kanyarra, eltekeri alattunk az utat. Megtörténik a fordulás, de elmarad a billenés, és kicsit mint a Honda Prelude négykerék-kormányzásánál, függőleges tengelye körül vált irányt a Merci. Szédítő.

Nyilván zajtalanul megy kétszázzal, természetesen hibátlan az ergonómia; ami elvárásunk lehet egy luxusautóval szemben, teljesíti. Egyetlen hibát szúrtam ki rajta, az optikailag torzító hátsó szélvédőt, de lehet, hogy csak az előszériás autóban sikerült így. Nem a hihetetlen műgonddal összerakott utastér, vagy a fél csordányi bőr miatt fogja akarni a böszme kupéra vágyó ügyfél, hanem a magic miatt. Egy dolog, hogy az Audi, meg főleg a BMW nem ért ennyire a dőzsöléshez, de egyfelől az ámulatba ejtő futómű, másfelől az olyan egyedi extrák, mint az elkékülő üvegtető egyszerűen eladják az S kupét. Adnak valamit, amit sehol máshol nem lehet megkapni, ez a Mercedes hatalmas trükkje.

Minden lelkesedés mellett persze röhej, hogy egy negyvenmilliós indulóárú, ötméteres autóban beszorulok a hátsó ülésre, és egy budapesti irodaház második emeleti irodjájából este hétkor a billentyűzetet püfölve csak az értelmetlen és abszurd jelzők között tud hezitálni az, akitől ennyire távol áll egy ilyen óriáskupé, mint tőlem. De mint mérnöki teljesítmény, ami bemutatja, mit lehet 2014-ben megvalósítani, ha nem nagyon számít, mennyibe kerül, lenyűgöző. Négyajtósban ugyanez amúgy egy sokkal közérthetőbb Nirvána, de a kupéságát nehéz feldolgozni.

A teremtés szörnyű ostorcsapása pedig, hogy amikor kiszállunk az S Merciből, kifakul a világ. Recés lesz, amit eddig bársonyosnak éreztünk, fülsértő, amit halknak hittünk, érdektelen, amiért eddig rajongtunk. Nem mondom, hogy a világ legjobb autója, mert olyan nincs, az hülyeség. Rengeteg más karakterű autó létezik, amit legalább ennyire lehet szeretni. De kevesen tudják olyan szinten megvalósítani, amit szeretnének, mint a Mercedes.