Jó zsaru – rossz zsaru

Egész télen arra vársz, hogy leessen végre egy kis hó, és a haverokkal végre elmehessetek csúszkálni. De hiába lesitek folyton az Időképet, meg a metponthut, csak üres ígéretek (majd jövő hét közepén, de akkor már télleg lesz ám havazás), meg a pár óra alatt latyakos sárrá olvadó gusztustalanság jut a fehér porhóra vágyó függőknek. És akkor a semmiből jön a lehetőség, hogy a Mikulás háza mellett kettővel csak rád várnak, hogy az északi sarkkör peremén Subarukkal csapathassál a friss hóban.

Kollégák elmeséléseiből tudtam én is: ilyenkor orrvérzésig lehet autózni, instruktorok segítségével gyakorolni, hogy sokkal jobb sofőrként ülj a hazafelé induló gépre, mint amikor leszálltál a havas kifutón. Azt hiszem, a nagy Matchbox autószállító trélernek nem örültem kölyök koromban annyira, mint ennek a hírnek most.

Mint régen, amikor a Mikulást vártam, fényesítettem a melegebbik bakancsomat – pedig most nem ő jött hozzám, hanem én repültem a hivatalos állandó lakcíme felé. Általánosan elfogadott nézet, hogy a szakállas csávó Rovaniemiben székel, aztán amikor épp nem ajándék-logisztikával és csomagszállítással foglalkozik, egy szabadidőparkot üzemeltet.

Hogy ki és mikor találta ki ezt a „nálunk lakik az igazi Mikulás” dolgot, nem tudom, de senki nem merte eddig megkérdőjelezni, pörög is a Mikulás-park biznisz. Meg a sarki fénynél szexelés biznisz is, de ennek a Mikuláshoz semmi köze.

Felkészítettek, hogy ilyenkor a hőmérséklet -15 és -25 fok közt várható, ennek megfelelően sapka-sál, dupla kabát, dupla nadrág, dupla zokni. Én biztos ami ziher alapon csősálból és sapkából is kettőt pakoltam. Mindebből már sejthető: arra az egy napra, amikor mi rászabadultunk a pályákra, nulla fok fölött volt a hőmérséklet. Mindezt úgy, hogy előző nap –16 volt, másnap láttam -18-at is.

A nagy napon folyamatosan zuhogott a hó, ettől egy kicsit aggodalmas arcot vágtak a pálya üzemeltetői. Pontosabban a nulla fok feletti hőmérséklet és a sok hó volt az, ami miatt óva intettek mindenkit: ez a szottyos hó pillanatok alatt áll össze jéggé, szóval csak óvatosan tessék játszani, mert minden hófalba fúródás és műszaki mentés értékes perceket vesz el, nemcsak a besokalló pilóta, de a többiek idejéből is.

A tisztán hátsókerekes BRZ-n és a 300 lovas WRX STI alatt utcai, de szöges gumik vannak, az összes többin szimpla téligumik, ennek tudatában lehet tolni nekik. A sok firkászt négy csoportba osztották: Technical Track, Handling Track, Forest és Drifting pályák felé zavartak mindenkit, majd forgóban cserélődtek a csoportok. Nekünk pont ez is volt a sorrend, így mivel a Handling és a Drifting pályákon volt egy-egy STI és BRZ, tudtuk, jut a jóból délelőttre és délutánra is.

Az már a technikás pályán kiderült, hogy azok a Hakkapeliitták, amik felkerültek a kivétel nélkül automata váltós polgári Subarukra, valami könnyfakasztóan harapják a havat. Volt egy rész, ahol a bal kerekekkel kékre festett jégre, a jobb kerekekkel hóra állva kellett elindulni. Én elhiszem, hogy a szimmetrikus összkerékhajtásnak párja nincs, de gyanítom, hogy a gumiknak is sok köze volt ahhoz, hogy a kipörgésgátló csak nagyon nagy gázadásnál, és akkor sem mindig kezdett el dolgozni. Fékezni is elég nagyokat lehetett velük, így bátran kezdtünk a kocsik belengetésébe.

Mivel egyik civil Subarun sem lehetett teljesen kikapcsolni az elektronikus felvigyázókat, komoly harc volt kibillenteni őket az egyensúlyukból. De ha elég erőszakosan próbálkozott az ember, beindult a visszafogott bugi, csak arra kellett figyelni, ne essünk túlzásba, de el se engedjük alkalmi partnerünk kezét, mert mindkettőre a felvigyázó beavatkozása volt a válasz. Ha viszont sikerült megtalálni azt a tökéletes kombinációt, amit még tolerált az elektronika, egész szépen lehetett keresztben kocsizni.

Menet közben derült ki az is, hogy mivel egyik kocsiban sem volt rendes kézifék, csak ilyen villanyos izé, nem volt lehetőség egy gyors kézifék-rántással megindítani a csúszást. Próbáltam én a villanykézit, de abból csak minden kerékre kiható kerregés lett. Viszont nagy örömmel vettem észre, hogy ha kanyarban rajta áll az ember a gázon, és egy határozott rúgással megfékezi a kocsit, egész szépen keresztbe áll, és innentől már csak finoman tartani kellett a szöget (nagyobb kormány-korrekcióra viszont azonnal belepofázik az ESP). Pár kanyar után jött a billegtető pálya, ami az első két alkalommal még érdekes volt, de miután látta az ember, hogy igen, gond nélkül megmássza mindegyik magas Subaru, és akkor is elindulnak, mikor a négyből csak kettő keréknek van tapadása, nem sok izgalmat jelentett.

Most, hogy megvolt a bulika előtti alapozás a körbeadogatott jégeres palackkal, jöhetett az igazi veretés: a handling-pálya ugyanolyan, mint az elsőnél, csak itt nem volt féloldalas felületen elindulás, meg billegtetés, csak nettó kocsizás. Ami meglepet, hogy instruktor se volt, mindenkinek csak annyit mondtak, ülj be, menj két kört, aztán sofőr-illetve kocsicsere. Pedig ez a polgári Subaruknál is jól jött volna, a WRX STI-nél meg el se lett volna szabad indulni úgy, hogy nincs az ember mellett valaki, aki segít, és mondja, mit, miért és hogyan csináljon. Mert ez a 300 lóerős, szöges gumikon csörtető dög nagyon más liga, mint bármi más ott a pályán.

Ez volt az egyetlen manuális váltós összkerekes kocsi, ráadásul minden vezetési segédletét le lehetett oltani. Mikor beültem a kormány mögé, figyelmeztetett is Bolla Gyuri, akivel párban kóstolgattuk az autókat, hogy minden ki van kapcsolva. Gondoltam, sebaj, nem is arra vagyok kíváncsi, mit tud az elektronika, hanem hogy én mit tudok csinálni a kocsival. Gyorsan kiderült, nem sokat: második kanyar után azonnal zátonyra futottam, a hófal nem eresztett. Ehhez nagyon kevés az én hátsókerekesekkel összeszedett hókocsizási tudásom. Itt sok lóerő, sok hajtott kerék és a gumikban sok szög van. Pillanatok alatt vége az egyes fokozatnak, tiltás környékén forgatnám, ami a kocsinak sok, de ha meg elhúzom a kettest, az meg nekem lesz sok.

Hiába a kiselőzetes fék, meg a finoman adom neki, mert bár körzőn a bódé, jön az ellenkormány – nem vagyok elég gyors, már húzza is az orrát rá a hófalra, sszevassz. A feltúrt hó barát, megóvja az autót, ha kicsúszol, így nem ment a levesbe az Impreza. Viszont lehetett hívni a ralis szögekkel kivert gumikon érkező pályamentőt, aki lerángat a kupacról. Rohadék. De értem én a finom célzást, próbálok még jobban figyelni. Igyekszem megtalálni azt a tempót, ahol már meg tudom és még meg merem indítani a seggét.

A harmadik kanyarban már majdnem fasza, de tíz centit rácsúszom megint a hóra, hiába a nagy gáz, a lendület bevisz a sűrejébe. Szerencsére mögöttem már érkezik is a köteles ember, lehet tovább próbálkozni. Pár kanyarral odébb egy finom megforgás teszi fel a cseresznyét megaláztatásom habostortájának tetejére, a második körben már csak óvatoskodok, öblögetek. Mindegy, hányszor voltam havas pályán, driftedzésen, egy erős összkerekes autó szöges gumikon nagyobb tiszteletet és több gyakorlást kíván. Egyszerűen nem lehet az első körben szépet menni vele, ahhoz Vatanennek kell lenni. A WRX STI összetört, mint valami hurkás nyakú, üvöltő őrmester: semmi vagy kopasz, nulla, ez ide kevés!

Aztán jön a BRZ, amit nagyon vártam. Ez ugye a Toyota GT86 fiastyúk-logós testvére, csak hátul hajt, van benne 200 lóerő meg sperrdifi, biztos voltam benne, finom lesz. Hát, az nem kifejezés, hogy finom. Mint ha egy hónap koplalás után eléd tennék anyád húslevesét, meg a rántott húsokat és a réteseket – egyszerre. Halleluja, dicsőség a mindenhatónak, megérkeztem, itthon vagyok!

A dologhoz nincs mit hozzáfűzni, az autó mindent pontosan úgy csinál, ahogy az ember szeretné. Feszes, kezes, ujjheggyel lehet irányítani, minden korábban összeszedett hókocsizós tapasztalatom működik. Ha kevés a tempó vagy a szög, gázt adok, ha sok, kirúgom a kuplungot, csúszom keresztbe, két ujjal megpörgetem a kormányt, megy át a másik ívre, egyszerűen orgazmus, sikoltozom. Egyszerűen csoda volt ez a kis kupé a hóban, legszívesebben magamra zártam volna az ajtót és addig toltam volna neki, amíg benzin lötyög a tankjában. Ez a kocsi, mint egy okos pedagógus, csak finoman figyelmeztetett, ha sokat vállaltam, és két kézzel jutalmazott, mikor jól csináltam.

Hogy igazán érezzük, mennyire semmik vagyunk ehhez az autóhoz, egy helyi ralis, Jani Ylipahkalas vitt egy taxikört az erre fenntartott dobálós pályán. Egy pontosan olyan WRX STI-vel, mint amivel mi bohóckodtunk. Kis szöges gumi, gyári futómű. Sajnos a videó, amit a Jani mellett csináltam, egy óvatlan formatálás áldozata lett, de azt hiszem, bemondásra is elhiszi mindenki, hogy félelmetes tempót lehet kocsizni egy ilyen autóval. Azt meg a videó sem igazán képes átadni, mekkora pofonokat képes zokszó nélkül elviselni a futómű.

De sajnos hiába a kellemes élmények, a kudarc ilyenkor erősebb, egész ebéd alatt morogtam magamban, mert zavart, hogy nem az történt a WRX STI-ben, amit szerettem volna. Pedig a kocsi klassz, érzem, hogy félelmetesen jót lehetne vele autózni, de instruktor kellene, vagy legalább pár óra folyamatos szabadfoglalkozás, hogy le merjem tegezni. De így, most még hangosan köszönni sem merek neki, 4-5 perc nem elég semmire. Na de majd délután, akkor egy erdei úton botorkálás után jöhet a drift-pálya. Mit pálya, pályák!

Az erdei botorkálás majdnem elmaradt, mert a sok friss, de szottyos hó nagyon könnyen összeült, csúszóssá vált, minden adott volt, hogy elakadjunk a kocsikkal. Mielőtt mégis ráhajtottunk az ösvényre, egy magas dombra mászhatott fel mindenki, hogy aztán a túloldalon az X-Mode-ot bekapcsolva kipróbálhassa, hogyan ereszkedik le a kocsi. Itt aztán tökéletesen megmutatkozott, miről is beszéltek a helyiek: a hóból pillanatok alatt lesz jeges felület. Elsőre szinte alapjáraton, kicsi, de kitartott gázon mentem fel a dombra. Szinte a tetejéig értem, amikor megcsúszott a kocsi. Visszaereszkedtem, de az előző próbálkozástól a friss, akkor még egész jól tapadó hó összeállt, annyira, hogy most már nagy gázzal még a domb feléig sem értem, kellett a nekifutás, a lendület. Lefelé az ereszkedés-szabályzó elektronika tette a dolgát, csudafinoman engedte le a kocsit, csak kormányozni kellett.

És akkor végre jött az, amire a hófalból kirángatásom óta vártam: a kör driftpálya. Bár ez nem tűnik nagy kihívásnak, egy tökéletes karikát rajzolni nem olyan könnyű ám, viszont van sok hely, ha túl széles az ív, lehet szűkíteni, ha túl gyors az ember, van hová növelni a rádiuszt. A BRZ-vel szerettünk volna kezdeni, de az egyik spanyol szinte kitépte a kilincset a kezünkből, mert szerinte délelőtt mi túl sokat játszhattunk a kéziváltós kocsikkal, így most nekik jár a kis kék kupé. Az, hogy a finnek mindenkinél kínosan ügyeltek, hogy ugyanannyi kört mehessen, mint a másik, az nem nagyon zavarta. De sebaj, érthető a lelkesedése, meg igazából tök mindegy, mikor kerülünk sorra.

Hát, sajnos tévedtünk, baromira nem volt mindegy, mert bár kivártuk a sorunkat és a BRZ-vel tudtuk karikákat rajzolni (ó, mama, de milyen karikákat!), a WRX STI-be már nem volt időnk beülni. És sajnos hiába is mondták a helyiek, hogy ízi, a másik pálya sokkal klasszabb, igazából itt, a nagy körön kellett volna kicsit gyakorolni, hogy a sok kanyarból álló pályán az ember magabiztosabban terelgesse a csúcs-Subarut is. Tanulság: az ember álljon jobban a sarkára.

Éppen ezért a WRX STI-vel kezdtünk a driftpályán, nem szerettünk volna megint lecsúszni róla. A délelőttiek még nagyon is éltek bennem, óvatosan feszegettem a határokat, nem is kellett hófalról levakarni, de akárhogy is, ennél többet kellene tudni kihozni belőle. Arra viszont így is elég volt a pár perc, hogy a kutyaharapásra szorított szőr szerepét betöltse: már kevésbé sajgott az önbecsülésemen esett seb. Aztán jött megint a BRZ. Gyuri kezdett, majd a depóban cseréltünk. Volna.

Mire átértem a baloldalra, az előző spanyol már megint a kilincset fogdosta. Na, öreg, ez most nem fog menni. A lehető legjobb modoromban és a még ordításon inneni hangerőmmel tudtára adtam, hogy ne csinálja, mert el fogom veszíteni a hidegvéremet. Mikor nekiállt bizonygatni, hogy már a körpályánál is látta, ahogy repetázunk a kéziváltós kocsikból (ahol ugye a WRX STI teljesen kimaradt), már én szégyelltem magam a pofátlansága miatt. Igazán kellemetlenül a finnek érezték magukat, látszott, hogy feszengenek, nincsenek hozzászokva az ilyesmihez. De nem akartam, hogy a végén úgy járjak, mint anno Csikós, beleálltam a dologba, még ha kínos is volt a jelenet. Így legalább megvolt a két csodálatos kör a BRZ-vel, és a végére már csak tompán sajgott a WRX-incidens.

Az egészben az a legérdekesebb, hogy most nem azon gondolkozom, hogy kellene egy BRZ, vagy GT86. Nem. Egy öreg Impreza kellene, akár csak szívómotorral. Vagy más összkerekest. Egy olyat, amit ütni lehet – a Mazda 323-asom nem ilyen, azt hóba sem viszem ki. Mert meg kellene tanulni, hogyan is kell havon jól kezelni egy összkerekest. Igen, kicsit nagyobb a rizikó, mert nagyobb a tempó is. De érzem, hogy őrületesen nagy sikerélmény lenne. Szóval kéne venni egy öreg összkerekest. Meg egy befagyott tavat. De legalább egy rendes télre kellene összedobni.