Német-japán két jó barát, együtt tervezi kocsiját. Na, ez van annyira szörnyű, hogy magam is felnyikkantam, amikor leírtam. Ellenben az új Agila, a Splash ikertestvére, hát az nem szörnyű. Ellenben jó. Csak miért ilyen drága?
Az első pár együtt töltött órában természetesen gyűlöltem. Kicsi, dülöngél, könnyű, semmibe veszik a forgalomban, alacsony fordulaton gyenge, fahangú a rádiója, kemény műanyagból és olcsó műszálból készült a belseje. Aztán elszégyelltem magam. Mert nem az Agila rossz, csak mostanában túl jól ment sorom.
Az előző tesztautó alattam egy D5-ös Volvo volt, meg ültem nemrég a barátkozós Mazda6 kombiban is. Van otthon egy hatalmas busz meg egy hangulatos youngtimer. Ezekből ültem át az Agilába. Ami mi is? Egy hárommilliós, ám klímás, centrálzáras, fűtött tükrű, MP3-as cédés rádióval szerelt kis szaladgálós városi gyösz, ami szívroham nélkül megfutná a 160-at, ha szabad lenne neki.
Egész pofás. Nem sokban különbözik a Splashtől, kicsit komolykodóbb az arca, de különben ugyanaz a magas, rövid, mégis lendületes, dinamikus apróság. Szerencsére az új modellnek köze nincs az elődhöz, a vitathatatlanul praktikus, ám mérhetetlenül fantáziátlan kockaforma kis szerencsétlenhez. Ez már tényleg Agilis és cseppet sem Wagon.
Belül pedig teljesen ugyanolyan, mint a Suzuki: a kormány közepén lévő emblémán kívül nincs köztük különbség. (Sajátos humorérzékre vall, ahogy a GM és a Suzuki új értelmezést ad a „japánt vagy németet"kérdésnek.) Ugyanaz a műszeregység, a jópofa csápos fordulatszámmérő, a rádió, a bajszok, az ülések, minden.
Lehet szeretni a lendületes formákat, utálni a kemény műanyagokat. Lehet lelkesedni a könnyen kezelhető hifiért, lehet háborogni azon, milyen közel vannak a pedálok, hosszú távon milyen kényelmetlen ugyanabban a helyzetben tartani a gázt. A pozitívumok azonban sokkal többen vannak, mint a hibák: számos sokkal nagyobb autóban is éreztem már magam kellemetlenebbül, mint a kis Opelben.
A motor? Az is Suzuki. Tesztautónk esetében méghozzá a legnagyobb, vagyis az 1,2 literes, 86 lóerős négyhengeres. Alul nagyon gyenge (igaz, legalább annyira csendes is), az elektronika kétségbeesetten küzd minden elindulásnál a lefulladás ellen. Közben nem nagyon figyel arra, mit is akar a gázzal a sofőr, aminek a következménye gyakran épp az elkerülni kívánt lefulladás. Fura.
Fordulaton viszont magára talál a motor, háromezer felett élni kezd, a hangja is megjön. A rövid váltó öt fokozatát hamar végig lehet kapcsolgatni, az ötödik városban is sokszor használható. Nem ártana egy hatodik: az ötödikben picivel száz felett már háromezret pörgő motor nagy tempónál többet fogyaszt, mint indokolt lenne. Az átlagfogyasztás vegyes üzemben 6,5 liter volt száz kilométeren.
Hol vannak a Splashek?
Fotózás után a szerkesztőség felé gurulva végig azt figyeltem, hol parkol egy Splash: szívesen kattintottam volna pár közös fotót az ikerpárról. Alig sikerült, csak az utolsó sarkon sikerült kiszúrnom egyet. Swiftek, Ignisek tengere, ameddig a szem ellát, de sehol egy Splash, fél Újpesten átautóztam, mire megtaláltam ezt a kicsit meghúzott példányt.
Fel is hívtam legott a Suzuki PR-osát: hogy van ez? Ennyire nem megy az új kis Suzuki? És kértem számokat. Kaptam is hamar: 2007-ben október 31-ig 9393 Swift, 1527 Ignis és 4768 darab Splash kelt el.
Tehát igenis egész jól fogy a Splash, egyszerűen csak még nem tudott annyi megjelenni az idén piacra dobott Miautónkból, hogy kitűnjön az évek óta árult Swiftek és Ignisek tengeréből.
