Ne egy porig ültetett sportautót képzeljünk el, a kemény futómű természetesen a kategória elvárásaihoz mérten kemény. Nem fog kiesni a fogtömésünk, de egy átlagos felhasználó egészen biztosan jobban fogja érezni magát sportfutómű nélkül. Őszintén szólva én is jobban örültem volna a sima változatnak, a CTS-sel ugyanis annyira azért nem jó állatkodni, kényelmes kocsikázáshoz találták ki, nem versenypályára.

Gyorsan menni minden autóval lehet, csak persze nem mindegy, mit érzünk közben. Az autók egy részében a sofőr azt érzi, bármire képes, ütheti, vághatja, cibálhatja, rugdoshatja, annál nagyobb az öröm. Az igazán jó sportkocsik tartoznak ebbe a halmazba. A másik csoportban van a többi, élen a nagy tömegű, magas építésű terepjárókkal, SUV-okkal az, amiket lehet ugyan hajtani, de valami vészjelző folyamatosan ott csilingel az ember agyában, folyamatosan figyelmezteti: vigyázz, ezt az autót nem erre találták ki, észnél légy, mert ha elindul alattad, nagy bajban leszel.

A CTS az utóbbi csoportba tartozik. Van toronymerevítője elöl, 311 lóerős motorja, hátsókerék-hajtása részlegesen önzáró differenciálművel, de akkor is: 1,8 tonnát nyom üresen és közel 5 méter hosszú, majdnem 3 méteres tengelytávval. Élvezetes-e a CTS? Igen is meg nem is. Brutális a motorja, könnyedén meg lehet csúsztatni a seggét, lehet vele gázon kanyarodni, ha szépen megyünk be a kanyarba, és iszonyatos tempót tud, csak közben egy pillanatra sem felejthetjük el, hogy valójában kéttonnás limuzin, amit elsősorban arra gyártottak, hogy épelméjű emberek kényelmesen utazzanak vele. A motorerő és a hátsókerék-hajtás rengeteg adrenalint termel, de a vezetési élmény csak közepesen jó.

Inkább úgy kéne feltenni a kérdést, élvezetesebb-e CTS-t hajszolni, mint a riválisait? Kár, hogy erre nem tudok hitelt érdemlően válaszolni. BMW-ből az 530xd-t vezettem. Ennél ezerszer izgalmasabb a CTS, de a BMW dízel, az összehasonlítás ezért nem fair. Az ára és a gyorsulása is hasonló, mégis egészen más világ. Az E 320 CDI-ről ugyanezt tudom elmondani. Lexus GS-ből a hibridet vezettem, abban a V6-os mellett egy villanymotor is van, az a legerősebb és a leggyorsabb a négy közül, mégis ez a legvértelenebb, tehát a riválisokhoz mérten – legalábbis azokhoz képest, amiket vezettem – élménydús a Cadillac.

A CTS olyan, mintha félkész állapotában dobták volna piacra. Műszakilag tökéletlen – itt elsősorban a kuplungolás problematikájára, a lassú gázreakcióra meg a kemény futóműre gondolok. Nem sokat kell csiszolni rajta, hogy a kényes európai közönség ízlésének is megfeleljen, de egyelőre talán még a GM-nél sem sértődnek meg, ha azt mondom, távolról sem olyan kifinomult, mint egy Lexus. A formaterv azonban bátor és egyedi, dizájnban bőven van olyan jó, ha nem jobb, mint a riválisok, és böszmesége ellenére is elég jó vezetni.

És akkor elmondom, miért szerettem. A futóművét megszoktam, a kuplunggal meg nagyon óvatosan bántam, így sikerült az autó mozgását kiegyenesíteni, de nem ezek voltak a fő szempontok; jó volt együtt élni vele. Nemcsak én imádtam, mindenki lelkes volt, aki csak beleült, de azok is elismerően bólogattak, akik csak az utcán látták. A CTS úgy tetszik az embereknek, hogy közben nem társítanak hozzá semmiféle sztereotípiát, és pont ez benne a nagyszerű. BMW-s bunkó, nagyképű mercedeses, lexusos sznob, hadd ne soroljam. A Cadillachez meg nem társul semmiféle képzet, ezért az emberek őszintén tudnak neki örülni, ellenszenv vagy irigység nélkül.

A másik óriási előnye, hogy alig van belőle. Beállok a vadiúj Ötössel a lámpához, beáll mögém három másik bimmer, hogy a Merciről ne is beszéljünk. Cadillacből azonban nem a lámpánál, de az utcában, sőt lehet, hogy a kerületben sincs több, sokkal exkluzívabb tehát, mint európai ellenfelei. Sokan azt sem tudják, eszik-e, vagy isszák, hogy tízmillió az ára vagy ötven, csak nézik elismeréssel, mert egy szép luxusautó, akármiféle is.

Ahogy nő a rutin, és az ember egyre több autót vezet, egyre kevésbé ragadják el az érzelmei. Egyik autóból ki, a másikba be, mindezt anélkül, hogy egyáltalán eszébe jutna, szerette-e a tesztautót vagy épp ellenkezőleg. Ezúttal azonban másképp volt. Egyértelmű érzéseim támadtak, amikor letettem a CTS-t a GM telephelyén. Szomorú voltam, kicsit csalódott. Mehetek vissza a bányába dolgozni, pedig de jó volt néhány napig játszani a holland milliomost. Azt hiszem, akkor sem szerettem volna jobban a tesztautót, ha minden szempontból tökéletes. A végére minden mindegy volt, elfogadtam olyannak, amilyen. Kicsit szögletes, kicsit bunkó, de nekem így, kiforratlanul is halálosan tetszett, mert tényleg különleges.