Inkább a régiből egy új

2008.08.29. 00:02
A Chrysler nagy családi egyterűjének legújabb kiadása végre eljutott hozzánk. Alig vártam; hogyne vártam volna, mikor jómagam is Voyager-tulaj vagyok. Csak az enyém tízéves. Odaadnám-e az újért? Jó hogy! És ha az enyém is új lenne? Hááát...

Életem egyik legnehezebb döntése volt, amikor elhatároztam: megvesszük a tojásforma Voyagert. Abból is a nagyot, a Grandot. A Népítélet, a fórumok, a szájhagyomány mind azt sugalmazták, hogy ne dőljünk be a tágas kabinnak, a viszonylag takarékos, mégis elég erős motornak, az Ausztriában összeszerelt, Amerikában tervezett, olasz motorral készülő dízel Voyager maga a szívás.

Tehát dafke megvettem – megbízható helyről –, és nem bántam meg. Tényleg jártunk már jó párszor szervizben az elmúlt évben, de se az elvásott főtengelyszimeringet, se az elöregedett vízpumpát, de még a lezuhant ablakokat se tudom komoly hibának venni egy 195 ezer kilométert futott, tízéves kocsitól. Ha japán lenne, csodálkoznék, de így belefér. Viszont minden családi utazás élmény ezzel a nagy, jóindulatú bálnával. Elégedett Voyager-tulaj lettem. Naná, hogy érdekelt, milyen lesz az új széria.

Kívülről elsőre semmilyen lett, fantáziátlan hasábforma; amikor először körbejártam, úgy gondoltam, ez aztán maga az univerzális MPV. Ha Kia-, Hyundai- vagy Mazda-embléma lenne az elején, azon sem csodálkoznék. Az ezüstmetál fényezéssel tovább jellegtelenített tesztautót jó messze kellett vinnem mindentől, hogy meglássam benne a szépet.

Kint a mezőn, a kék ég alatt aztán már feltűnt a markáns, jellegzetes újkori Chrysler-arc, meg a sok, szépen összecsengő krómkiegészítő érdekes mintája a sík, szürke lemezeken: kilincs, tükörház, hűtőmaszk, dekorcsíkok, tetősín... (Persze ennyi króm nem jár ám minden Voyagerhez, csak a Limited csillog ennyire.) Csak az egyszerű, meredeken zuhanó, tagolatlan hátfal és a D-oszlop bugyuta lejtése nem tetszett, és nem tetszik ma sem.

Belül is sokáig kellett szoknom, és sosem szoktam meg igazán. Az én öreg Voyageremnek – nem csak az enyémnek, mindnek a '96-'00 közti érából – van egy kellemesen kiült, kedves, bársonykárpitos füles foteles hangulata. Elsüllyed benne az ember, kipiheni magát. Egy mindenütt barátságosan ívelt, gömbölyű lakótér az egész. Ez az új meg, még ez a 13,6 millás csúcsváltozat is, belül egy szögletes, határozott élekkel teli helyiség. Bőr, króm, műfa (sárga, ritka gusztustalan műfa) persze van, a Voyager áráért kell is, de mégsem luxusautós a belső. Ha az Etap hotellánc moteljeiben bevezetné az első osztályt, ilyenek lennének a drága szobák: akármilyen jó anyagokkal dekorálunk, a lényeg a célszerűség, a könnyű tisztíthatóság.

Még ami jó és ízléses benne, azt is sikerült itt-ott kicsit agyonvágni. A remekül tartó (és hogy ne izzasszanak, a háttámlákon alcantarabetétekkel ellátott) első fotelek (a Limitedben memóriásak, elektromosak) olyan rücskös műanyag könyöklőket kaptak, hogy na még. A szép analóg óra a középkonzolon kicsit mélyre került, a vezetőülésből nem nagyon látszik a 7-11 óra közti sáv. A jó fogású, bőrözött kormánykarima ötlettelen, sivár, háromküllős agyat ölel körül.

Kifejezetten szép viszont a műszeregység; az elefántcsontszín hátlapú órák az egyszerű, szépen rajzolt számokkal, a fekete mutatókkal, a bársonyos zöld háttérvilágítással kimondottan arisztokratikusak, ha tetszik, angolosak. A középkonzol a kijelzőkkel zavaró diszharmóniát képez, ez már szögletes, harsányzölden világít, semmi lágyság, finomság nincs benne.

Ahogy használni kezdtem a kocsit, az első benyomásaim az optikai zűrzavaron túl is nagyon rosszak voltak. Rettentő kerregéssel indult a motor, a belső rossz úton zörgött, ki-kihagyott a rádió (típushiba, azt mondják). A bőrözött, vastagon varrott váltóbütyköt fogdosva minden alkalommal olyan érzésem volt, mintha egy csonkolt végtaggal paroláznék. És nem volt elég a tér.

Biztos voltam benne, hogy az új kisebb, mint az enyém. Pedig nem, amikor összefotóztam őket, már látszott, hogy az új jóval nagyobb. Több, mint hét centivel hosszabb, faltól falig 5143 mm. (Ez ugyanakkor még egy ok, hogy ne vágyjam rá: be se férne a garázsba.)

Miért a grandozás?

Az új Voyager csak egy méretben létezik; régen azért volt Grand a Grand, mert volt nem-Grand is. Utánanéztem: Amerikában sincs rövidebb Voyager. Sőt ott Voyager sincs: Town&Countrynak hívják az autót. No mindegy, nem oszt, nem szoroz: legyen hát Grand, ha nincs is kisebb.

A motor és a váltó se tökéletes. A 2,8 literes olasz VM Motori-dízel hangos és kelletlen. Névleges teljesítménye (163 lóerő, 360 Nm) nem rossz, de a két tonna feletti tömeggel kifejezetten nehezen birkózik meg szegény. És mintha nem lettek volna bemutatva egymásnak a váltóval. A hatfokozatú automata teljesen hektikusan működik, néha sokáig hagyja kétezer felett forogni a motort tartós menetben, néha 1800 körül engedi fuldokolni hegyen. Egy jó tulajdonsága viszont van: padlógázra késedelem nélkül reagál, nem tököl, mint sok más mai szerkezet, hanem berakja magát valamelyik fokozatba, és mintha még a motor is megtáltosodna, ilyenkor húz, mint a barom. Szerettem hirtelen előzni a Voyagerrel. Csak ennek ára van.

350 kilométert tettünk megy együtt, ebből háromszázat többnyire békésen, száz körül kocogva országúton. A család pár kilométert leszámítva nem ült a kocsiban, tehát még nagy súlyt sem kellett cipelnie. Néhányszor előztem, viszont sokszor hagytam hosszan kigurulni a kocsit. Így kilenc és fél literre jött ki a fogyasztást. Ugyanilyen használatban az én öreg Voyagerem hasonló dinamika mellett képes hét liter alatt (pont 6,99 a rekordom eddig) is fogyasztani, de soha nem eszik többet hét és félnél. Igaz, csak 1,8 tonnát nyom, de akkor is: hol itt a fejlődés?