Frankenstein jóképű fia

Teszt: Mazda BT-50 - 2009

2009.03.21. 07:34 Módosítva: 2010-02-11 13:26:44
Dr. Frankenstein nem sokat vesződött az alapokkal: kettévágott egy hiúzt és egy bivalyt. A hiúz első feléhez hozzáműtötte a bivaly hátsó felét, az izmokat szépen eldolgozta, kész is volt a test. A bőrön ellenben sokat pepecselt, finomítgatta, csinosítgatta, pedig sosem volt plasztikai sebész. Az eredmény olyan kiméra lett, ami elöl oson, hátul rúg, és nagyon jóképű. A doktor elégedetten ellépett a műtőasztal mellől, és nyomban nevet is adott legújabb gyermekének: Mazda BT-50.

A pickupokban az a jó, hogy ugyanazt a típust lehet dicsérni is, meg szidni is, és mindkét hozzáállás lehet hiteles. Minden nézőpont kérdése, ugye. A rajongók szárnyaló szavakkal dicsőíthetik sokoldalúságát: az összkerékhajtásnak köszönhetően terepen is helytállnak, de akár az Opera elé is le lehet parkolni őket, a dupla kabinban elfér az egész család, fuvarozgatni is lehet velük, miután a gyereket elvittük reggel az iskolába. A pickup rendkívül sokoldalú, és ahhoz képest nem drága, mondják a Magyar Pickup Párt tagjai. Pickupot a kormányba!

Egy lófüttyöt! − tromfol és tombol az ellenzék. És már festik is sötét színekkel a pickup-halál vízióját: sokat markol és keveset fog, mindenbe belekap, de semmiben sem jó igazán, ormótlan, bizonytalan úttartású, rázós, nagyképű dög. És még csomagtartója sincs!

E polifonikus hangzavarban csak akkor nem veszítjük el a fejünket, ha meghatározzuk a sarokpontot, amelyhez a Frankenstein doktor jóképű fiáról, a ráncfelvarrott BT-50-esről kialakított véleményünket horgonyozni fogjuk. Ez a sarokpont pedig az lesz, hogy a Mazda BT-50-et a maga pickupságában vizsgáljuk, elfogadva a kategória határait, amelyek a folyamatos fejlesztőmunkának köszönhetően egyre tágulnak. Egy Ferrari sokkal gyorsabb, egy Renault Magnumba sokkal több holmi befér, egy Rolls Royce sokkal kényelmesebb, és egy T-55-ös tank nagyságrendekkel meggyőzőbben mozog terepen, de ezektől most eltekintünk.

Ne nevezz Bodrinak

Az európai pickup-piaci tolongásban mindenki más-más fazonnal igyekszik érvényesülni. Az L200 a diszkópatkány, a Hilux a bohókás szamár a Shrekből, a Navara a Sötét Lovag, a Ford Ranger (a BT-50 testvérmodellje) a valamiamerikás műmacsó. A Mazda BT-50 meg… esküszöm, nem tudom, egy hét alatt se találtam meg a kifejező hasonlatot. Olyan megbízható, hűséges kutyaképe van, de azért nem nevezném Bodrinak, igaz, XII. Felsőszováti Eduárdnak se.

Maradjunk annyiban, hogy a Mazda rágyurmázta a zoom-zoom filozófiát egy pickupszerkezetre, és brumm-brumm lett belőle. Nekem tetszik ez a fajta visszafogott dizájn, amit az ember először észre se vesz, viszont elkezd neki hiányozni, ha egy darabig nem látja. Az arányok rendben vannak, a sárvédő domborításai látványosak, a ráncfelvarrás részeként bevezetett könnyűfém felnik szépek, nyomtak rá rendesen krómot is, látszódjon, hogy ez nem az igavonó, hanem a szabadidős verzió.

Én azonban találtam két kakukktojást. Az egyik a világ legfeleslegesebb gépjárműtartozéka, az oldalfellépő. Az oldalfellépő a fellépést különösebben nem segíti, a lelépést meg egyáltalán nem, ellenben van két kellemetlen tulajdonsága. Az egyik, hogy csökkenti a hasmagasságot, a másik, hogy százból százszor összekeni az ember nadrágját. Hosszas kísérletezéssel kidolgoztam egy balettkoreográfiát a fellépő használatával történő ki- és beszállásra, de a fenének sincs kedve minden alkalommal eltáncolni a hattyú halálát. Flexet a fellépőnek!

A másik a hátsó ütköző, ami úgy illik a szépen formázott farra, mint balerinára a bakancs. Persze ezt is le lehetne flexelni, csakhogy bele vannak építve a pickupoknál igencsak praktikus, bár a BT-50-ben konkrétan kissé izgága tolatóradar szenzorai.

Nótaszóra bőrbe dőlve

A kabin belül egészen kafa − ez a fullextrás változat. A műszerfal úgy fest, mintha Frankenstein doktor beleműtötte volna a pár évvel ezelőtti Mazda személyautók instrumentumait, de finnyáskodni semmi ok, nagyon megfelel ez ide. Műszerfal-világításban a vörös fény a favoritom, itt meg minden vörösen parázslik, bár a gyár szerint ez borostyánszín. Ezen se veszünk össze.

A zeneközpontot alumíniumutánzatú műanyaggal burkolták, amit személy szerint elutasítok, mert ha valami alumíniumnak akar látszani, az készüljön alumíniumból. Ráadásul ez a festett műanyag könnyen karcolódik, sérül, egy kis figyelmetlenség, és a valóság sötét burka máris előtűnik a talmi festék alól. Pozitív viszont, hogy a beépített hangcuccban egy táras, hatlemezes, mp3-kompatibilis CD-játszó is benne foglaltatik. A hangminőség jó, és élvezhető is, mert a beltér zajszintjét egészen ügyesen csillapították a mérnökök. A kárpitok kátyús úton, terepen sem zörögnek, a motor csak gyorsításkor brummog, egyébként meglepően, sőt, meghökkentően csendben tud lenni. Autópályán 130-nál simán lehet benne komolyzenét hallgatni, hát még a kisteherautók számára maximálisan megengedett 80 km/órás sebességnél.

A magasságban állítható, bőrözött volán fogása kellemes, vastagsága éppen megfelelő. Az első bőrülések jól formázottak, jól pozicionálhatók, a lábtér bőséges. Bárhová nyúl az ember, rakodórekeszeket és pohártartókat talál, sőt, az apósülés előtt még egy tálcát is ki lehet húzni a műszerfalból.

Én hátul is jól elférek magam mögött, de könnyű nekem, csak 170 centi vagyok. Egy százkilencven magas embert viszont lehet, hogy Frankenstein doktornak kell beműtenie, különösen, hogy a hátsó ajtónyílások keskenyek. A legtöbb pickupban hátul elég egyszerű ülőpad van, a Mazda ellenben kellemesen formázott üléseket épített be. A viszonylagos kényelem azonban csak két utasnak garantált, a középre szoruló harmadik egy huplin egyensúlyozhat, miközben hátát a felhajtott kartámasz masszírozza.

A hűtés-fűtés a megszokott kiosztás szerinti kezelőszervekkel szabályozható. A fűtés rendben van, és találunk hozzá olyan gombot, amivel megemelhetjük az alapjárati fordulatszámot, hogy addig se fázzunk, amíg belvárosi dugóban araszolunk. A klíma teljesítményére már hallottam korábban panaszt, most, március elején nem volt igazán alkalom meghajtani, tény viszont, hogy esőben a belül lecsapódó párát villámgyorsan felszárította.

Azért belül is találtam két szőrszálat a levesben. Az egyik, hogy az első ülések közötti könyöklő elég rendesen lejt előrefelé, és ha az ember rátámaszkodik, elkezd szépen lassan lecsúszni róla. A másik, hogy az első ülések – gondolom, a termetes kardánalagút miatt – annyira szélre kerültek, hogy aki ki akar venni valamit az ajtózsebből, ki kell nyitnia az ajtót, mert a keze nem fér a nem létező résbe. Ez menet közben érdekes és látványos produkció lehet, mégse gyakoroljuk, a szükséges holmikat inkább pakoljuk máshova.

Autókozmetika

A 2008 második felében elkövetett ráncfelvarrás során a forma nem sokat változott, ám bővült a felszereltség, és a karosszéria alatt is történtek műszaki fejlesztések.

Külső változások:
- a „ferde H” orrkialakítás vagányabb külsőt kölcsönöz az autónak
- az ezüsthatású fényszórókeretek hangsúlyosabbá, robusztusabbá teszik az orrkiképzést
- a hátsó traktust a módosított lámpák és a hátfal kilincsének színre fújt kerete teszi elegánsabbá
- öt új egyszínű kivitel, háromféle új kéttónusú fényezés
- a metálszínekhez igazodó, fényezett kerékívburkolat (opciós)
- sötétített hátsó oldalüveg és hátsó szélvédő (opciós)
- ezüstmetál végzáró elem az oldalsó fellépőn
- fűthető külső visszapillantó tükrök

Belső változások:
- új kárpitok, új színek és új belső világítás
- borostyánsárga megvilágítású klíma- és audiovezérlő kapcsolók, borostyánszínű világítás a padlókonzol tövében
- borostyánsárga műszervilágítás
- új szövésű sötétszürke üléskárpit, fényes szövésű középrésszel (közepes és magas felszereltségi szinteken)
- új szövésű, szürke középrészű üléskárpit (alacsony felszereltségi szinten) a korábbi egyszerű szövet helyett
- fekete bőrkárpit a magas felszereltségi szinthez (opciós)
- ezüsthatású középkonzol
- az audiorendszeren AUX bemenet a külső MP3-lejátszó csatlakoztatására