Étvágytalan stresszgép - VW Lupo 3L (2002)
Használtan elérhető áron hazavihető, ráadásul a meredeken emelkedő
üzemanyagárak mellett sokkal vonzóbbnak tűnik a háromliteres
fogyasztás, mint néhány éve. De vajon mennyire alkalmas a Lupo 3L
hétköznapi társnak? Kilenc éve, a bemutatója idején ez volt a világ
legtakarékosabb szériamodellje - ezen a téren még ma is kevés
vetélytársa akad -, viszont csupa ellentmondásos véleménnyel
találkoztam.
Volt, aki csodálta fejlett műszaki megoldásaiért, mások kritizálták
fapados egyszerűsége és csillagászati ára miatt. Ráadásul mostanában
többektől is hallottam, hogy a takarékos VW kisautó Németországban új
szerepet talált magának: lassanként kultusztárgy válik belőle a
fiatalok körében, ami az olajár-emelkedés mai üteme mellett nem is
csoda.
Első pillantásra annyira semmilyen, hogy már az is a zsenialitás
határát súrolja, hogy a Volkswagen valahogy képes volt a Lupóra
irányítani a figyelmet. Elölről kerek lámpáival még csak kinéz valahogy
- tizenkét éves lányom szerint cuki, szerintem inkább bamba rágcsálóra
emlékeztet -, de az összes többi irányból nézve csaknem
észrevehetetlen. Hátulról egy az egyben kicsinyített
négyes Golf, az
oldalnézet pedig csak a rossz arányok miatt feltűnő. A hosszú, kerekded
orr és az irdatlan ajtók mögött nevetségesen fest a rövid, szögletes
far a sarokba kitolt kerekekkel. A jellegzetes részletek, amelyek
szerethető személyiséget kölcsönözhetnének neki, teljesen hiányoznak -
nem csoda, hogy a Lupo annak idején orbitális bukást hozott a
Volkswagennek.
Technokrata víziók
A háromliteres fogyasztású kisautó ötlete az 1990-es évek
közepén került napirendre a Volkswagennél. A céget ekkortájt
Ferdinand Porsche unokája, a mérnöki végzettségű Ferdinand
Piech vezette, aki közismerten vonzódott a különleges műszaki
kihívásokhoz, és a megalománia sem állt távol a
személyiségétől. Számos meglepő döntés született az időszakban:
megkezdték a Volkswagen
Phaeton
luxuslimuzin és a
Nardo szupersportkocsi fejlesztését, zöld utat kapott az
alumíniumkarosszériás kisautó, az
Audi A2-es, és
ekkortájt állt össze a világ leggyorsabb szériamodelljének
szánt
Bugatti Veyron koncepciója is.
Természetesen a világ legkisebb fogyasztású, szériagyártású
autóját is a VW-nek kellett elkészítenie, és ahogy a többi
típus esetében, itt sem foglalkoztak sokat sem fejlesztési
költségekkel, sem a gazdaságos gyártás megszervezésével, hiszen
a cél a vállalat presztízsének növelése volt, nem a közvetlen
haszonszerzés.
Étvágytalan stresszgép - VW Lupo 3L (2002)
Belül valamivel jobban tetszett, legalábbis elöl ülve. A két
csőműszer és a kerek közepű, ezüstös műanyag betéttel megbolondított
kormány üdítő színfolt - élénkebb képzeletű családtagom szerint olyan,
mintha egy maki meregetné a szemét -, és az anyagok, az összeszerelés
minősége is meggyőzőnek tűnik. Látszik, hogy az 1990-es évek végén már
működött a Volkswagennél a híres minőségérzet-tervezés, azaz a
tapogatható közelségben levő felületek sokkal jobb anyagokból
készültek, mint az autó többi része.
Itt elöl még a helykínálat is bőséges, két nagyobb darab felnőtt
számára is kompromisszumok nélküli kényelmet nyújt a Lupo. Ahogy a
külső arányok alapján is sejthető, hátrafelé haladva egyre rosszabb a
helyzet: a második sorban már a gyerekek sem érezték jól magukat, a
csomagtér pedig szinte csak jelképes, egy nagyobb sporttáskával
teljesen kitölthető.
Étvágytalan stresszgép - VW Lupo 3L (2002)
Hamar feltűnt, hogy a tesztautó mennyire spártai jószág. A
legegyszerűbb kivitelű, gyári VW Alpha rádión kívül semmilyen kényelmi
berendezés nincs benne: az ablakokat kurblizni kell, légkondicionálót
hiába keresünk, és központi zár is csak utólag került az autóba a
riasztóberendezéssel együtt. Ez nem a Lupo sorozat hibája - ahhoz
rendelhető volt minden lényeges extra -, hanem a 3L változaté, amelyből
készakarva hagyták ki az összes nélkülözhető elektromos fogyasztót,
ahogy látni fogjuk, nem is ok nélkül.
Olvasóink írták
"Ami engem zavart, az az, hogy nincsen csukható
kesztyűtartó, nincs pohártartó és hogy nincs pótkerék."
"A csomagtartó nevetséges, többen röhögésben törtek ki
láttán. A tapasztalatok szerint egy plüsskutya fér be, kicsit
passzítva."
Írjon ön is
ítéletet !
A kárpitok szürkesége és az ajtóbelső színre fényezett műanyag
burkolata is a szegényesség érzését erősíti; az egész pont olyan,
mintha egy filléres alapkivitelben ülnénk, egyedül a
Tiptronic váltó választókarja lóg ki az összképből. Hihetetlen, hogy a maga
idejében ez volt a világ egyik legdrágább kiskocsija.
No de milyen vezetni, és mennyit eszik a valóságban?
Étvágytalan stresszgép - VW Lupo 3L (2002)
Valahol a lelkem mélyén abban reménykedtem, hogy a 3L-t nem lesz
rossz érzés vezetni - egészen az első kanyarig. Az autóból ugyanis
kimaradt a kormányszervó. Annak ellenére is komoly erőkifejtést igényel
az irányítás, hogy a kormánymű áttétele nem túl közvetlen. Menet közben
olyan érzésem volt, mintha sokkal nagyobb és nehézkesebb autóban ülnék.
A hirtelen manővereket szinte lehetetlenné teszi, hogy sokat és nagy
erővel kell tekerni a kormányt. Szűk helyre parkolva, ahol álló
helyzetben vagy nagyon lassan haladva kell kormányozni, még
kelletlenebb táncpartner a Lupo 3L. Ilyenkor engem is megizzasztott,
elképzelni is rémes, mennyit kínlódna vele egy kevésbé erős alkatú
vezető.
A közlekedést nem csak a nehézkes kormányzás teszi állandó
stresszforrássá a 3L volánja mögött. Ha ki szeretnénk használni az autó
takarékosságát, az ECO üzemmódot érdemes használnunk, ilyenkor azonban
csak vánszorogni képes a Lupo. Az automata váltó igyekszik abban a
tartományban - 1500-as percenkénti fordulatszám alatt - használni az
apró dízelmotort, ahol a turbófeltöltő még alig működik. Nagyon hamar
magas fokozatba kapcsol, és minimális gyorsulást enged, elkerülve, hogy
feleslegesen pazaroljuk a drága gázolajat. Ez viszont egy másik
problémához vezet: felbosszantja a többi autóst.
A képre kattintva a Volkswagen gyári sajtófotó-galériájába jut.
A technika
Több mint tíz éve, amikor felmerült az ultraalacsony
fogyasztású kisautó kifejlesztésének ötlete, a 3 l/100 km-es
fogyasztás még csaknem elérhetetlennek tűnt. Korábban csak
különlegesen áramvonalas prototípusokkal sikerült hasonló
eredményeket elérni, így a Volkswagen mérnökeinek mindent be
kellett vetniük, hogy egy sorozatgyártásra is alkalmas típust
ennyire takarékossá tegyenek. Először is drasztikusan
lecsökkentették az autó tömegét: amit csak lehetett,
alumíniumból vagy más könnyűfémekből készítettek. A
motorblokkon és a futómű alkatrészein kívül a karosszéria egyes
elemeit, a keréktárcsákat, de még az ülések vázát is ilyen
ötvözetekből gyártották.
A funkció szempontjából nem létfontosságú kényelmi
berendezések nagy részét is elhagyták. Így az autó tömegét 830
kilogrammra csökkentették, miközben a Lupo másik
dízelváltozata, az 1.4 TDI üresen 985 kilogrammot nyomott. A
légellenállást is csökkentették sima fenéklemezzel és az autó
orrán található nyílások méretének és számának csökkentésével.
Emellett kis gördülési ellenállású gumiabroncsokat,
ötsebességes, speciálisan programozott Tiptronic automata
váltót és a motort álló helyzetben kikapcsoló stop-start
rendszert kapott a Lupo 3L. Az 1,2 literes, háromhengeres
PD-TDI motort speciálisan ehhez a típushoz fejlesztették ki az
akkor még újnak számító 1,4 literes VW dízelmotorból. Ezeknek a
megoldásoknak az összehangolásával sikerült elérni, hogy a Lupo
3L országúton 2,7, városban 3,6, vegyes ciklusban kerek három
litert fogyasszon száz kilométeren, bő egy literrel kevesebbet,
mint a Lupo többi dízelmotoros kivitele.
Elképzelhető, hogy a német nagyvárosokban türelmesebbek a sofőrök,
de Budapesten mindig akadt valaki, aki tízcentis követési távolsággal
próbált gyorsabb haladásra ösztönözni. Egy idő után szokásommá vált,
hogy rövid padlógázzal induljak minden lámpánál: ilyenkor működésbe lép
a váltó kickdown funkciója, és hagyja felpörögni a motort. Onnantól, ha
már megvan a kellő lendület, sokkal jobb a helyzet: ECO módban a váltó
kiiktatja a motorféket, így sokszor a pedálok lenyomása nélkül is
elgurulhattam a következő lámpáig. A módszer működött, de keresztet
vethettem a gyári 3,6 literes fogyasztásra: a Lupo így 4,1 liter
üzemanyagot nyelt le az együtt töltött alig 80 kilométeren, ami 5,2
liter/100 km-es átlagot jelent.
Étvágytalan stresszgép - VW Lupo 3L (2002)
A takarékos üzemmód másik trükkje a fogyasztás alacsonyan tartására
a motor leállítása. Sokkal kevésbé zavaró, mint gondolnánk, és nagy
dugóban valóban hatékony. Álló helyzetben a fék taposására egy-két
másodperc után megáll a motor, de már a fékpedál felengedésére
pillanatok alatt újraindul. A funkció megbízhatónak tűnt, és alig
okozott késlekedést az elindulásnál, már ha éppen működött.
Eleinte azt hittem, a hatéves csúcstechnika rakoncátlankodásáról van
szó, de a kíváncsiság nem hagyott nyugodni, ezért elővettem a kezelési
utasítást. Kiderült, hogy a megbízható újraindítás érdekében a
stop-start rendszer csak akkor működik, ha nincs bekapcsolva túl sok
elektromos fogyasztó. Úgy néz ki, a fényszórókat, a rádiót, a
szellőzőventilátort és az ablaktörlőt egyszerre már túlzásnak érezte a
vezérlőegység, ezért esőben egyszer sem állította le a motort pirosban
állva.
Baloldalt kedves, jobboldalt primitív: a kesztyűtartó csak egy polc, mint a Trabantban
A 3L egyébként egyáltalán nem lusta, ha épp nem akarjuk spórolásra
bírni. A traktorhangon kerregő, 1,2 literes, háromhengeres dízel
papíron nem tűnik egy izomkolosszusnak, csupán 61 lóerős, de a 140 Nm a
maximális nyomatéka, a kisautó tömege pedig a sok alumínium és műanyag
alkatrész miatt csupán 830 kilogramm. Így elég jól gyorsul, ha
kikapcsoljuk az ECO üzemmódot, sőt az ötsebességes váltót kézzel
kapcsolva, a motort kihúzatva majdnem sportosan fürge, csak az automata
lassú váltásai miatt alkalmatlan örömautózásra. Ilyenkor viszont jóval
többet is fogyaszt, tehát épp a lényegét veszti el a 3L.
A Lupo 3L a maga módján zseniális, de tele van olyan
kompromisszumokkal, amelyek miatt nehéz szívből szeretni. Az alacsony
fogyasztás érdekében a kisautók legfontosabb erényeit áldozták fel a
mérnökök. Szerencsére a legnagyobb hibája, az elérhetetlenül magas ár
már a múlté. Újonnan nagyjából annyiba került, mint egy jól felszerelt
Golf: 2001-ben több, mint 3,7 millió forintot kértek érte.
Virtuális audió-autótuning Lupóval - kattintásra videó indul.
Van véleménye? Vitatkozna?
Hozzátenne?
Írja meg a publikáció
blogposztján !
Mostanság a tesztelthez hasonló, hatéves vagy még fiatalabb, jó
állapotú példányokért 1,8-2 millió forintot kérnek, az első, 1999-es
évjárathoz tartozó darabokat viszont már 1,3 millió forint körül is meg
lehet kapni. Nehéz megmondani, hogy ennyiért megéri-e egy ilyen kicsi,
fapados és komplikált műszaki tartalmú járművet vásárolni, de az
üzemanyagárak növekedésével egyre lényegesebb szempont a vásárlásnál a
kis fogyasztás, és ezen a téren a Lupónak ez a változata kétségtelenül
verhetetlen. Ha kellően türelmes vele az ember.
A Totalcar értékelése:
Ezt az autót a Totalcar még nem értékelte.
- Kényelem
- Teljesítmény
- Megbízhatóság
- Szerviztapasztalat
- Fenntartási költség
- Ennyire szerette