Mindenki Wankele

2009.05.26. 03:01
Ez a típus minden autóbeteg listáján ott volt már legalább egyszer, esetleg még ma is rajta figyel. Mégis, ki látott utoljára menni egyet, forgalomban? Mazdások, ne jelentkezzetek, nektek nem ér.

És parkoló RX-7-est ki szpottolt az utcán? Hol? Talán Bostonban? Az nem ér. Bár 471 ezret gyártottak belőle 1978 és 1985 között, az első fajta RX-7-esből nálunk még tyúkudvarok mellett sem igen látni, akár mállófélben levő példányokat, hát még megmentésre érdemes, netán egyben lévő darabokat. Pedig ha felbukkan, nem drága az ilyen autó, legalábbis ahhoz képest nem, hogy micsoda ritkaság, és hogy elméletileg milyen nagy kultusz övezi. A cikk írásakor összvissz egy darab, kicsit átalakítgatott példányt találtam a neten, épp lejárt vizsgával, 360 ezres irányáron. És ez eléggé tipikus, máskor is szoktam nézegetni, nem nagyon találni jobbat, többet.

A Mazda RX-7 azok közé az autók közé tartozik, mint a Citroën CX, az Alfa Giulietta, a Fiat Uno Turbo – sokan mondogatják, hogy egyszer még vesznek olyat, aztán mégse teszik, de folyik a nyáluk, ha másnak van. A típus viszonylagos népszerűségének persze azért van más oka is: a termelés óriási része Amerikában landolt, a japánok és az ausztrálok is felcsíptek szép mennyiséget a közel félmillióból, Európába jó, ha bő százezer példány jutott. És ne feledjük, a legfiatalabb példányok is negyed századosak, a legkorábbiak pedig olyan öregek, hogy megfelelő állapotban akár minősíttetni lehetne őket veteránvizsgán.

Gergely, a világos metálkék autó tulajdonosa szerint legfeljebb bő tucat működik még az országban – persze itt vizsgás, bármikor beindítható, nem csak háztömb körüli használatra alkalmas példányokról beszél. Pusztulófélben, felújítás alatt vagy éppenséggel bizonytalan sorsú, de jelenleg munkanélküliként ácsorgó autókból talán ötven ha van. Tudja, hiszen tíz évvel ezelőtt kezdte az RX-7-ezést, folyamatosan figyeli a hirdetésekben a kínálatot, és az összes általa ismert magyar autóról Excel-táblázatot vezet.

Pedig eredetileg hondásnak indult. Egy első szériás CRX-szel kezdte, tudják, még a tömpe orrúval. Borult volt, amúgy is rohadt, a tanulópénzt minden kispénzű autós megfizeti az első vételnél. Sikerült nagy nehezen eladnia, kicsit elment a kedve. Aztán meglátott egy RX-7-est, talán a japánsága és a típusnevében az X betű fogta meg, még a Hondából maradt reflexek miatt. Nagyjából ilyen lehet az, amikor az ember vegává válik, aztán a haverjai elviszik a bécsi Naschmarktra, és az orra előtt eszik a gyrost. Azt a gyrost, amilyen máshol nincs is. Akadnak fordulatok, amikor az ember feladja az elveit.

Bár az a piros, békásmegyeri kocsi eladó volt, szerencsére nem volt annyi pénze. Gergő a kért összegre már csak nagyjából emlékszik, olyan három- és négyszázezer forint között lehetett. 1998 karácsonyán, tizenkilenc évesen képtelen lett volna ekkora tételt összelapátolni. De a bogárcsípés megvolt.

Akkor még nem nagyon volt internet, csak papírújság, Gergő azokat böngészte hát. Akkor azért valamivel még gyakoribbak voltak az RX-7-esek, mint ma, legalábbis ezek az első szériásak, talált is néhány izgalmas darabot. Nos, az öregautó-vásárlásnak többféle módozata van. Akadnak, akik kizárólag az állapotra mennek. Nekik van valami mozdítható pénzük (hol több, hol kevesebb), negyvennyolc monitor előtt ücsörgő biztonsági őrként folyamatosan figyelik a kínálatot, titkos internetes oldalakat ismernek, beépített embereik súgnak vidéki hátsó udvarok tartalmáról, veszik a Bazár más megyékben kiadott számait is, hátha felbukkan VALAMI. Ők azok, akik tizenkétezer kilométeres Opel Ascona B-t vesznek idős nénitől harmincezerért, mert megrepedt az index, és nem értik, hogy a haverjaik miért vásárolnak drága és férges romokat.

Aztán van a másik fajta öregautós, a hülye, aki egyik reggel beüti a fejét, kitalálja, hogy neki azonnal Renault 17-es kell, és földigilisztaként, óriási erőkkel feltúrja a piacot, hogy találjon egyet. Általában megveszi az első példányt, ami szembejön, alkura csak béna kísérletet tesz, aztán jó drágán hazaviszi a kincset. Amit mellesleg az eladó addig öt éve próbált elsózni, mert a kutyának se kellett. Én például ilyen vagyok, rosszul adok-veszek, de sokat vagyok eufóriában, meg sokszor vagyok büszke a romjaimra is – ha anyagilag nem is, de érzelmileg mindenképpen védhető az álláspont.

Gergő pedig a harmadik fajta öregautós. A típusfanatikus. Aki észre se veszi, ha szembejön egy Porsche 911 hatszázezer forintért, tiszta papírokkal, vizsgával, rozsdamentesen. Aki fel se kapja a fejét, amikor kiderül, hogy a szomszéd bácsi olcsón eladná ismerősnek a Tatra 603-asát, amit még a végbelében csempészett át Prágából a '68-as lázongás idején. Egyetlenegy gomb van a fejében levő vezérlőpulton, de az hatalmas, piros, és rá van írva hatvanhat nyelven: "Itt kell megnyomni".

Gergő piros gombja mellé az "RX-7" feliratot dymózták oda. A tíz évvel ezelőtti karácsony óta ő egy RX-7-person. Kívülről nézve nyugodt, intelligens, halk szavú, kockás inges, jó ízlésű fiatalember. Egyórányi beszélgetés után – ültünk az RX-7-esében, amibe a nyitott tetőn át az első tíz percben tízezrével özönlöttek be a káposztásmegyeri szúnyogok, tetőbecsukás után tíz percig szabadulni akartak, majd miután rájöttek, hogy csapdába estek, bosszúból negyven percen át véresre zabáltak bennünket – simán beutaltam volna a bőrdíványos szakemberhez, hadd meséljen. Ilyenkor kicsit átélem azt is, rólam mit gondolnak a kívülállók.

Szóval Gergő vadul, szívósan, kitartóan és gyilkos elszántsággal Mazda RX-7-est kezdett keresni. Vagy két éven át minden épkézláb hirdetésre rámozdult. Akadtak érdekes sztorik. Például egy kecskeméti autóé, amit 50 ezer forintért hirdettek – két hónap vizsgával! Meséljen inkább ő.

"Lementünk Kecskemétre. A buszpályaudvaron találkoztunk az eladókkal, 50 ezer forintért volt meghirdetve, én meg balga módon vittem magammal a pénzt, hiszen járóképesnek mondták az autót, még 2 hónap műszaki volt rajta. Egész pontosak voltak, egy kupé BMW-vel jöttek értem és a barátomért, akivel mentem.

Két nagydarab roma srác szállt ki, mondták, üljünk csak be hátra, el kell mennünk benzinért. Egy ilyen BMW hátsó ülése elég szűk, pláne ha elöl testes emberek ülnek, nyomorogtunk kicsit. Kérdezgettem őket az autóról, mennyire rohadt, milyen a motorja, a bele, hogy vannak a papírjai. Minden kérdésemre alapvetően korrekt választ kaptam, és mindig ugyanazt: ötvenezerért ne várjál sokat.

Egyre sötétebb helyek következtek, beálltunk a kúthoz, kanna benzin, fizetés, ki se tudtunk volna szállni. Tovább romlott a közvilágítás, jött a földút, méghozzá éppen épülő földút, talán a csatornázáshoz túrták fel. Már szinte vaksötétben láttuk meg a házat. Mindjárt kiáll vele Kálmán – mondták. Kálmán, ott a ház gyomrában beindította, hát az borzalom volt. Összevissza morgást, zakatolást hallottunk, szörnyen járt, ilyen "BHHHHRRRRAAARRAAARAARAAA" hangja volt. Mondjuk nagyjából erre számítottam ötvenezerért, de élőben kicsit azért mellbe vágott. Szóval ez a bizonyos Kálmán kiállt az ezüstszínű kocsival, azaz csak kiállt volna, mert a hátsó ütközővel azonnal kajakra nekiment valami betontuskónak, talán az épülő kerítés csonkja volt. Azok meg rá se hederítettek.

Közben az is bizonyos fokig zavarba ejtő volt, hogy egy kisgyerek folyamatosan húzgálta a ruhánkat, kérdezgette szűnni nem akaróan: ti mit kerestek itt, miért vagytok itt, kik vagytok? Igazából már csak menekülni akartunk. Nagyon kellett volna persze egy RX-7, kicsit romosan, kicsit döglődő motorral is, nagyjából ennyi volt akkor a spórolt pénzem, legalábbis nem sokkal több, talán valami javításra, átírásra futotta volna még. De így, a szemünk láttára összetörve, ilyen borzalmas hangokkal, olyan sötétben, hogy akár Moszkvics is lehetett volna – na nem, sok volt egyszerre a jóból.

Kérdezgettem azért dolgokat, megint mindenre az volt a válasz, hogy ötvenezerért mit akarsz. Melegítsük be, akkor majd ki lehet próbálni, mondták, és nem akarták érteni a célzásaimat, hogy engem már se melegen, se hidegen nem érdekel. Kálmán kiszenvedte az autót az utcára, és eltűnt. Álltunk kicsit zavarodottan a Kecskemét közeli éjszakában, egyszer csak a csávó jön vissza a kannával. Ott, akkor, nagyon határozottan kijelentettem, hogy nekünk nem kell ez az autó, ne erőltessük. Erre a varázsszóra az egész társaság eltűnt, be a házba. Egyedül maradtunk a szuroksötétben.

Ott álltunk a Kecskemét-melléki tájban, tétován elindultunk valamerre. Utcák sora jött, inkább mázliból, mint tudatosan, de találtunk valami nagyobb utat, azon megláttuk a lerohadt autót. Fél lámpája nyitva volt, a másik csukva, hazafelé végig azon röhögtünk a buszon, hogy még a Mazda is kacsintott ránk, cinkosul. Jól tettem, hogy nem vettem meg."

Hej, hány ilyen sztorit hallottam, sőt éltem át magam is – gondoltam. Magyarországon a legfinomabb autócsemegék mindig a legvalószerűtlenebb ürgelyukakból bukkannak fel. Persze szétbuherálva, szétrohadva, menthetetlenül, vagyonokért. Ez itt legalább olcsó volt, és ment is, kicsit. Szinte irigy voltam. Gergő pedig folytatta.

"Megnéztem még egy csomó másikat, akkor már elkapott a láz. Egy példa jól illusztrálja a tipikus koreográfiát. A tulaj a telefonon sorolja: nagyon jó autó, adok mellé egy garázsnyi alkatrészt, szuper. Én erre odamegyek, megnézem, hiszen eredeti fényt mondott. Persze, 1979-ben eredeti volt, képzelj el ilyen cserzett-repedezett, színét vesztett dukkót, amiről mállik a lakk. Az autó meg belül mohásodik, tehát gyaníthatóan Noé se vette fel már a bárkájára" – magyarázta a szúnyogok őrjöngése közben. Sok jóra ne számíts, ha olcsó, sportos, negyed százados japán autót akarsz venni éppen Magyarországon. "Aztán volt, amit be lehetett indítani, nagyjából az olyat mérték 300 ezer körül, és ekkor villant be, hogy annál a kecskeméti 50 ezresnél nagy szó volt, hogy egyáltalán ment. Aztán meg a legtöbb összevissza járt, rendszerint az egyik henger nem ment, csak néha ugrott be, füstöltek, zakatoltak, szörnyűek voltak. Borzalmas autókat láttam, nagy mennyiségben" – tudom meg a rémálmok folytatását.

A füstről ekkor eszembe jut, hogy Gergővel a Lehel tér utáni Agip kút mellett találkoztunk a Váci úton, onnan pedig a javaslatomra kiautóztunk a Megyeri út elejénél levő OMV-hez, ott raktuk le a nálam levő Toyota IQ tesztautót . Végig a Mazda mögött mentem, közben egy rakás dolog megfogalmazódott bennem.

1. Bár most volt karburátorosnál, és pöpecül be van lőve, szörnyűségesen büdös a követő autósnak – majdnem kétütemű szinten –, pedig láthatóan nem kopott a motor, hiszen egy gramm füst nem hagyta el a kipufogóját. Na ja, aki ért hozzá, az dús keverékre állítja az RX-7 karbiját, mert úgy tartósabb a motor.
2. A forma eszeveszetten szép. Mostanában beindult egy alattomos nosztalgia a Porsche 924 iránt (amihez a maga korában egyébként a legtöbbet hasonlították az RX-7-est is), nekem is napról napra jobban tetszik a Volkswagen LT-génekkel nemesített zuffenhauseni kékvérű, de a Mazda látványra hatszor nagyobbat üt a forgalomban. Sokkal-sokkal harmonikusabb, mégis egyedibb. Igazából gyönyörű, a nyolcvanas évek (oké, majdnem) egyik legszebb formája.
3. Eddig folyamatosan azt hittem, hogy az utca még mindig tele van RX-7-esekkel. Valahogy benne volt a kép a retinámban, mint kizárólag a Google pufferében létező internetoldal, amit töröltek. Mert valójában egyáltalán nincs. A kis keskeny kerekeken guruló, széleset terpesztő, utcára engedett prototípusnak látszó RX-7 közel olyan furcsa volt a Váci út sodrában, mint egy vajszínű Fecske-Mercedes. Ebbizony már öreg autó, egy másik kor gyermeke. Egy repülésre képtelen ufó.

Milyen vicces, hogy éppen ez az a bolygódugattyús motorral hajtott kocsi, ami a Wankel név hallatán a legtöbb embernek beugrik. A dugattyúsok viharával (boing-boing motorok, ahogy a wankelesek hívják ezeket) romantikusan dacoló, ellenszélben pisálni próbáló motorépítési technikának az egyetlen igazán sikeres típusa. És nincs belőle, szinte egyáltalán.

Megismerjük a szuper szó különféle árnyalatait egy RX-7-esen keresztül. Meg vezetjük is az autót, amíg aggódni nem kezdünk a tulaj pénztárcájának tartalma miatt.