Tesztek Tesztek

ISZONYATOSAN VESZÉLYES

Használtteszt: Toyota MR2 Turbo - 1990

2007. május 18., péntek 07:40 | Frissítve: 2007. május 18.
Ki tudja, mi a közös a Lamborghini Countach-ban, a Honda NSX-ben, a Porsche Carrera GT-ben, a Ferrari Enzóban, a Maserati MC12-ben, a Formula-1-es autókban és a Toyota MR2-ben?

Hát persze! A középmotor. Aki tudja, mit jelent, miért jó és miért rossz, az nyugodtan átugorhatja az első néhány bekezdést, a többieknek dióhéjban annyit, hogy az első középmotoros autó egy versenyautó volt, a Benz Tropfenwagen - magyarul cseppautó. 1923-ban építették meg ezt az aerodinamikai szempontok miatt tudatosan szivar - vagyis hát ugye csepp - formájú autót, és az egyenletes tengelyterhelés végett a motort a sofőr és a hátsó tengely között helyezték el.

Orrmotoros autót több százfélét ismerünk, hiszen utcai autóink túlnyomó többsége ilyen. Mivel a motor jellemzően az autó legnehezebb alkatrésze, ahová helyezzük, ott súlytöbblet lép fel - orrmotoros autók esetében ez nyilván az első tengely lesz. Ennek következtében az autó alulkormányzottsági hajlamot fog mutatni, vagyis túlzott sebességnél kanyarban jellemzően az orrát tolja majd el, ami egy utcai autónál tökéletes megoldás, egyszerűen mert biztonságos.

Kovács néninek a Suzukiban, ha baj van, nem kell állnia a gázon és veszettül ellenkormányoznia, elég, ha elveszi a lábát a gázpedálról. Az alulkormányzott autó, miután az orra eleget csúszott és a lendületét elveszítette, újra irányítható lesz, és egyszerűen visszakormányozható a helyes ívre, vagyis különösebb előképzettség nélkül is biztonságosan irányítható, még extrém helyzetekben is. Ma már sok olyan autó van, amiben az orrmotort a lehető legnagyobb mértékben hátratolták, így képes sok gyártó orrmotorral is közel 50-50 százelékos súlyelosztást elérni, ennek ellenére nyugodtan kijelenthetjük: egy orrmotoros autó jellemzően alulkormányzott.

Farmotoros autóból már jóval kevesebb van, egyet azonban mindenki ismer. A farmotorról mindenkinek azonnal a 911-es Porsche ugrik be, pedig olyan egzotikus autók is készültek ezzel a megoldással, mint például a 126-os Polski Fiat, vagy az a rengetegféle, még csehszlovák színekben versenyző Skoda. Utóbbiaknál nyilván kevésbé volt érdekes, a Porschéknál azonban annál inkább, hogy a hátsó tengelyen lévő nagy tehertől ezeknek az autóknak a fara könnyen indult el, viszont annál nehezebb volt utolérni. Amikor egy autó így viselkedik, vagyis kanyarban jellemzően nem az orrát tolja el, hanem a feneke ugrik, azt nevezzük túlkormányzottságnak.

A túlkormányzottság egy bizonyos határig orvosolható, de csak ha a sofőr felkészült, gyakorlott és épp koncentrál. Bizonyos határon túl akár a Schumacher is ülhet a volánnál, nem számít. Az autó pörögni fog körbe-körbe, amíg el nem veszíti a mozgási energiáját. Aki vezetett már 911-es Porschét gyorsan, versenypályán, több mint valószínű, hogy tudja, milyen rossz érzés, aki meg több generációt vezetett, azt is tudja, hogyan lettek a Porschék egyre kevésbé túlkormányzottak, hogyan oldották meg a német mérnökök véres verítékkel, hogy ezek az autók a farmotor ellenére se legyenek életveszélyesek.

A Porsche ugyan már bő harminc éve folyamatosan szakítani akar a farmotorral, de eddig akárhány zseniális orrmotoros autót tolt a vevői elé, azok fintorogtak. Maradt a farmotor. Ezért lehet, hogy a Porsche, annak ellenére, hogy a világ legjobb sportautóit készíti, a 911-essel árral szemben úszik. Ezt mi sem bizonyítja jobban, mint a Boxster, a Cayman vagy a Carrera GT, melyek már mind középmotorosok. Előbb-utóbb talán a 911-es is az lesz, ahogyan a zsákutcába futott PD-TDI motorokat is szépen lassan fel fogja váltani a közös nyomócső.

Visszaérkeztünk a kiindulási ponthoz, lássuk hát, miért jó a középmotor. Elméletben ez a konstrukció felel meg legjobban egy versenyautónak, hiszen ha jó a súlyelosztás, az autó remekül fordul és semlegesen viselkedik. Persze az elmélet nem mindig ültethető át tökéletesen a gyakorlatba, és a valóságban a középmotoros autók jelentős része farnehéz, de még így is sokkal barátságosabbak a farmotorosoknál. A konstrukció nagy hátránya, hogy kizárólag egy-, vagy kétüléses autókban alkalmazzák, a motor ugyanis rengeteg helyet foglal, méghozzá pont ott, ahol az utasoknak kéne ülniük. Régebben készültek ugyan 2x2-es, középmotoros kupék (Ferrari 308 GT4, Maserati Merak, Lamborghini Urraco, Matra 530), de mára kikoptak.

Az MR2 tehát olyan szupersportkocsik testvére, mint a McLaren F1, az F50-es Ferrari vagy a Ford GT, sőt, a Formula-1-es autóknak is szegről-végről rokona. Sokan hiszik, hogy az első szériát a Lotusnál tervezték, csak Japánban rakták össze. Ez természetesen nem igaz, de némi valóságalapja azért van. Az MR2-t a Toyota tervezte, de a futómű és a kezelhetőség kialakításában a Lotus egyik mérnöke, Roger Becker is besegített.

Mi köze az MR2-nek a szarhoz?

Nem sok, ha az ember fia nem tud franciául, francia nyelvterületen azonban annál több. A szar franciául merde, így ejtik: merdö (az "ö"t csak finoman, alig hallhatóan). Pechjére az MR2 betűszó franciául kiejtve majdnem pontosan ugyanígy hangzik, annyi a különbség, hogy az "ö" erősebb, így szó szerint azt jelenti szaros, amit mi magyarok élő nyelvre úgy fordítanánk le, hogy szar, fos, avagy béndzsó.

Ezek után érthető, hogy Japánban hamar észbe kaptak, és kitalálták, hogy a franciáknak inkább MR néven árulják az autójukat, az ugyanis nem jelent semmit. Bezzeg az angoloknak tetszett az elnevezés, ők udvariasan Mister Two-nak hívták az autót, aminek nincs különösebb értelme, vagy jelentősége, de azért mégiscsak jobb, mint a szar.

Az első generáció 1985-ben jelent meg. A tömege egy tonna alatt volt, a motorja ugyanaz az 1,6-os, 16 szelepes benzines volt, amit a Hacsirokuból már ismert a világ. Piactól függően 112 és 130 lóerő között teljesített. A nyolcvanas évek vége felé a Toyota már kínált kompresszoros, intercooleres változatot, és a csúcs, közel 150 lovas kocka-MR2-es már hét másodpercen belül gyorsult százra.

A tesztelt darab már a második generációhoz tartozik, melyet kereken tíz évig gyártottak, 1989 és 1999 között. Egyike annak a sok egyszerű, tulajdonképpen jellegtelen japán sportkocsinak, amik közé a Mitsubishi Eclipse, a Nissan 200SX vagy a Honda Integra is tartozik. Ezek az autók nézőponttól függően vagy csúnyák, vagy semmilyenek, valamely megfoghatatlan okból mégis a mai napig dögösek, és kicsit félelmetesek is.

Bevallom, nekem az MR2 még tetszik is. Annyira lapos, annyira sportos, annyira vagány, hogy ha szép állapotban van, a mai napig feltűnést kelthet, bármerre jár. Mivel nagyon hasonlít a Ferrari 348-asra és az F355-ösre, egy időben divat volt átalakíttatni a karosszériát, és Toyota-Ferrarival furikázni.

A forgalmazás kezdetén négyféle motort kínált a Toyota. Az amerikaiaknak egy 2,2 literes benzinest, a világ többi részének háromféle kétliterest, melyek közül a legerősebbet, a 220 lovas turbót csak Japánban forgalmazták. Itt Európában be kellett érnie a népnek egy 156 lovas szívóval. A tesztelt példányban amerikai szívó volt valaha, de a tulajdonos megvásárolta hozzá egy alig használt MR2 Turbóból a technikát, azóta feltöltős. Kapott a motor egy direktszűrőt és egy komoly kipufogórendszert, hogy boldogan lélegezhessen, és egy elektronikus turbónyomás-szabályzót, valamint egy vizes töltőlevegő-hűtőt, így már nem 156, de nem is 220 lovas többé, hanem körülbelül 300.

Ezekkel az apró átalakításokkal, és 1,2-es turbónyomással az MR2 5 másodperc alatt gyorsul százra, és folyamatosan szaggatja az aszfaltot, ameddig csak nyomjuk a gázpedált. Kegyetlenül, észbontóan, fenomenálisan megy, még ötödikben is. A megnövekedett motorerő miatt a kuplungszerkezetet is ki kellett cserélni, de a szinter már gond nélkül bírja a terhelést. Az autót a tulajdonos, Gábor 1,5 millióért vette. Ráköltött körülbelül még vagy kétmilliót, és most van egy olyan kocsija, amivel Porschékat, Corvette-eket gyalázhat. Hát nem gyönyörű?

A középmotorról már beszéltünk, a sperről még nem. Az erős sportautók többségében a hajtott tengelyen részlegesen önzáró differenciálmű, magyarul sperrdiffi van. Az erőátvitel miatt nagyon fontos az okos szerkezet, melynek segítségével a motor akkor is hajtja a másik kereket, ha az egyik kerék a levegőben van, vagy elkönnyül, és csak alig érinti az aszfaltot. Ellentétben a hagyományos differenciálművel, mely mindig oda küldi az erőt, ahol kisebb az ellenállás.

A sperr valójában egy kicsi, de nagyon erős manó, amely gázadásra mindig a kanyar belső íve felé tolja az autót. Ez eddig jól hangzik, de a manónak sajnos vannak rossz tulajdonságai is. Ha a sofőr meggondolja magát, és kanyar közben leugrik a gázról, a manó megsértődik, elengedi az autót, aminek következtében a farrész hirtelen kitör; ember legyen a talpán, aki ilyenkor meg tudja fogni a kocsit. Az MR2 Turbóban természetesen van sperr. Meg középmotoros. Meg 300 lóerő van a hátsó kerekeken. Nem kell szakértőnek lenni, hogy kitaláljuk, ezzel az autóval könnyebb megpördülni, mint elindulni egy kispolszkival; vagy úgy is fogalmazhatnék: ISZONYATOSAN VESZÉLYES!

Már a bődületes motorerő miatt is élvezetes volt vezetni, de a futómű és a hajtás is tetszett. A váltó elképesztően precíz és rövid utakon jár, a kétdugattyús fékrendszer is hatékonyan végzi a dolgát. A kormány pontos és jó kemény, érzéssel teli, nem olyan, mint ezek a mai elpuhult, agyonszervózott torzszülemények. Az MR2 fenekére nagyon kell vigyázni, gázadásra azonnal mocorogni kezd, de azért szépen lehet vele autózni. A kasztnin érezni legjobban, hogy nem mai darab, a toronymerevítők ellenére sem tart úgy, ahogy a mai autóké, cserébe viszont a kemény sportfutóművel sem elviselhetetlen a sok kátyú okozta megrázkódtatás.

Gábor autója különleges. Egyrészt nagyon szép állapotban van, másrészt műszakilag is rendben, harmadrészt a tuning miatt borzasztó erős. Átlagautósnak bőven elég, ha az autója az első két szempontnak megfelel, ez a kocsi fele ilyen erős motorral is élvezetesen autózható. Ha valaki MR2-est szeretne venni, ne ragaszkodjon a Turbóhoz. Egyébként sem könnyű rálelni egy turbósra, sőt, tulajdonképpen simából sem sok van. Vagy azért, mert már mindenki összetörte, és egyszerűen elfogyott, vagy mert mindenki annyira szereti, hogy nem akarja eladni. Vagy más oka van, a lényeg, hogy az MR2 ritka madár.

Toyota MR2 Turbo - 1990

Az MR2-t, ha turbós, ha nem, könnyen meg lehet kedvelni. Nagyon megbízható - egy Toyota milyen is lenne, ugye - és élvezetesen vezethető kis autó. És a mai napig dögösen néz ki. A 156 lovas változat is kellemes élményautó, ha valaki kedvet kapott, elsősorban ezt ajánlanám. A motortuningot csak a legelvetemültebbeknek javasolom. Amilyen élvezetes, annyira veszélyes. Viszont jó érzés lehet, amikor az ember a zöldnél a kis rizsrakétával elmegy a Carrerának.

Oldaltörések nélkül  |   Küldje el  |   Nyomtatható  |  
hirdetés