Amikor 1996-ban megjelent a Ka, annyira idegenül festett, hogy még a tulajdonosok is hónapokig meglepődtek rajta. Mostanra több mint egymillió fogyott belőle, és annyira megszoktuk, hogy lassan fel sem tűnik, milyen szép. A New Edge egyetlen Fordnál sem jött be annyira, mint a Kánál, ahol az élek nem kényszerből vannak, hanem mert pont oda kellenek.

A külső - és a boldogan idétlen belső - mellett szinte elfelejtődött, hogy a Ka egy jó autó, vezetni például a legtöbb minitársánál jobb, eltekintve a vén 1,3-as motortól. Hét év viszont a divatcikk kisautóknál egy kisebb jurakor, már tényleg muszáj volt csinálni vele valamit. Az alapmodellhez hozzányúlni aligha van miért, nagyjából csak rontani lehetne rajta. Ezért inkább két új egzotikum érkezett, hogy visszacsavarja a Mango szatyros lányok fejét a Ka felé, sőt, a Kát eddig lefitymáló fiúkét is.

A Sportka és a Streetka motorházába a hagyománytisztelet jegyében megint nem az űrkorszak került, a felfrissített, nyolcszelepes 1,6-os terveihez feltehetően nem kellett ipari kémkedni. Manapság 95 lóerő ezerhatszáz köbcentiből nem túl izgató, különösen ha az autó nevében a sport szócska is szerepel. A motor nem is érdekes, megbízható, akár cégünk középkorú kontrollere, kevés kalandvággyal.

Született brit karakter, alacsony fordulaton is van nyomatéka, középen majdnem erős, az utolsó ezer fordulatot pedig zavart mosollyal szabotálja el, hadd maradjon valami a Hondáknak is. De egy rendes lányt az ilyesmi nem érdekel, egy autóilag kifinomult ízlésű sofőrnek pedig rengeteg más szeretnivalója van.

Itt van mindjárt a váltó. A váltóért önmagában megérte az új Kákat megcsinálni, és szerintem az erős motor is ezért maradt ki, hogy legyen okunk használni. A minivilág legjobb ötsebességese, határozott, feszes, rövid úton jár, állandóan játszani kell vele, ahogy az egész Sportkával.

A Sportka a hivatalos fiú Ka. Elöl duzzadóbb sárhányó-idomokat kapott, melyeknek éle rátakar az alattuk lévő eredetei Ka lámpákra, így négyszögletessé alakítva őket, és háromszögű ködlámpákat a sportos alsó köténybe. Gonoszabb tekintet az eredmény, de egy éjjel az ágyból kitúrt plüssmackó megátalkodottságánál több agresszivitást azért ne várjunk tőle.

Hátul a mókás krómkeretes középső tolatólámpa a főattrakció, ami olyan, mint egy vaskos kipufogócső, amíg tolatni nem kezdünk. Az igazi kipufogó titokban a lökhárító mögött kuksol. Akárhogy is, szebb nem lett a Ka, de az önironikus idétlenség sem áll neki rosszul.

Belül fekete-kék bőrkárpit került a tisztes sportülésekre, és a folyva mászó, amőbaszerű, dimbes-dombos műszerfal még mindig csodálatos. De nem ezektől lesz fiús a Sportka, és nem is a riasztó 195/45 R16-os kerekektől, bár azoktól már majdnem.

A lényeg a futómű, a váltó, a fékek és a hihetetlenül vidám, tökéletes összhang a vezetésben résztvevő vasdarabok és a sofőr között. A Sportka minden számadatot meghazudtolóan büszkén viselheti nevét, nem csak lehet vele vadul, játékosan menni, hanem akar is az ember.

A húsos kormány mozdulataira szépen és gyorsan fordul, gusztusosan feszes és nagyon tapad. A méltatlanul lecicázott Puma tovább él, a hátsó futómű és a váltó is onnan jön, és milyen nagyon jól teszi! Városban és szerpentinen, ahol nincs hosszú, széles, unalmas egyenes, a legjobb törpe élményautó. A Sportka gokartos, játszható, és vészhelyzetben négyszemélyes is, ezért praktikus. Igaz, hogy hátra rendes felnőttet ültetni gonoszság, de nem olyan rettenetes, és nem csak a húszéveseké a világ.

<

>