Miként szeresselek?

2008.08.26. 01:30
Volt Favoritom 21 éves koromban, nagyon szerettem, most azonban bárhogy erőltetem is a fantáziámat, egyszerűen képtelen vagyok rájönni, miért.

Húszéves elmúltam, amikor megvásároltam az első autóm, egy öreg kétütemű Trabantot. Talán pont ezért tetszett annyira a Skoda Favorit 136L, amit egy évvel később vettem. A Trabihoz képest nemcsak tágas, csöndes luxuslimuzin volt, de fergeteges sportkocsi is egyben. Az én szememben a Samarával vállvetve ez volt a két legvagányabb szocialista modell. Már-már sportosan néztek ki – legalábbis nekem úgy tűnt –, pláne, ha az akkoriban divatos műanyag spoiler-szettet is megvásároltuk hozzájuk.

Ennek azonban bő tíz éve, a Favorit ma már pontosan annak látszik, ami; egyszerű tömegautónak, aminek a gyártásánál a legfontosabb, sőt talán az egyetlen szempont az alacsony előállítási költség volt. Bizonyítékokat nemcsak a dísztelen, unalmas karosszérián, de az utastérben is találunk bőven. A műanyagok borzalmasak, a díszítések inkább viccesek, mint szépek; mint valami rosszul sikerült tréfa. A kormány természetesen műanyag és virsli – nem a tesztelt modellben, abba sportkormányt rakott a tulajdonos – a váltó gombja pedig valami egészen szörnyű, gumírozott, puha izéből készült, ami egyáltalán nem bírta a strapát; először elkezdett morzsolódni, idővel le is tört.

Mókás ma beleülni egy Favoritba, nézni a rettenetes illesztési hézagokat, hallgatni, hogy lötyög, zörög minden, megfogdosni a kifehéredett műanyagokat, de együtt élni vele, nos, azt nem szeretnék. Nem úgy Gábor, a tulajdonos. Ő másképp gondolkodik. Volt kábé háromszázezer forint a zsebében, ki kellett jönnie ennyiből. 200-ért vett egy Skodát, 100-ért helyrepofozta – a rohadást kellett megállítani, kellett pár új szilent meg más apróságok – és azóta használja boldogan. Még szereti is a maga módján.

A Favorit indul télen is, jó a fűtése, nem kell benne fázni, nem állt meg, nem hagyta ott soha, nagyobb összeget az óta sem költött rá, és nagyjából nyolc litert eszik városban, ami teljesen elfogadható. Persze költeni lehetne rá bőven, kopik, használódik, öregszik mindenhol. Legsürgősebben talán a lengéscsillapítókat kéne kicserélni, félig halott már mind a négy. Kérdés, hogy lenne-e értelme foglalkozni vele; félő, hogy nem, épp elég volt a vételár felét pluszban kiszórni az ablakon.

A tesztút alatt remekül szórakoztam, de közben minduntalan azt éreztem, mintha folyamatosan idegesítene valaki. Persze nem valaki, hanem valami idegesített, nevezetesen a borzalmas üléspozíció. A kormány természetesen fix, az ülés is csak előre-hátra mozog, és képtelenség úgy összehozni a kettőt, hogy minden jó legyen. Olyan, mintha a tervezéskor egyáltalán nem merültek volna fel ergonómiai szempontok; legyen benne ülés, oszt' jóvan.

Szoktunk néha panaszkodni, hogy túl magasan ülünk, hogy túl kemény az ülés vagy csak kis spektrumon állítható a kormány, de az igazság az, hogy bármelyik új autóban szívesebben üldögélnék órákat, mint ebben. A Favoritban egyszerűen szörnyű pozícióban áll az ülés, akárhogy cibáljuk, akárhogy fészkelődünk – túl magasan ülünk, és a kormány sincs pontosan középen. Az utazási komfortot tovább rontja a hangos motor. Hangszigetelés nincs, ezért az ósdi egyhármas zakatolása, szelepeinek őrült csattogása elkíséri az utasokat a hosszú úton. Nem állítanám, hogy gyorsításkor nem lehet beszélgetni, de már alacsony fordulaton is sokkal rosszabb a helyzet, mint bármelyik modern autóban.