Az évadzáró Trabant-Wartburg találkozón figyeltem fel erre a gyönyörű, harmincnyolc éves autóra. Aztán egy fotó be is került róla a cikkbe. Aztán a tulaj észrevette. Aztán írt nekem egy levelet. Aztán találkoztunk.

hirdetés

1966. február 5-én készült el Zwickauban, egyből a magyar piacra
került, július 19-én adták át első tulajdonosának, még megvan az
eredeti rendszáma: CN-06-36. Kezdetben Andrássy úti autó volt, aztán a
XX. kerületbe került, harminc évet töltött a Nagykőrösi út környékén.
Ezek után különböző zsebszerződésekkel különböző emberek használták,
majd hat évig állt egy sufniban, amíg Tibor, akit trabantos körökben
csak Tiberiusként emlegetnek, meg nem látta.

Tibornak (aki valaha telefonszerelőnek tanult, most a BM-ben "jogi
cuccokat csinál", tehát nem igazán képzett autószerelő) volt egy
ugyanilyen, csak 77-es kiadású autója. Az öregecske példányt
favorizálta, így hát
boldogan szemezett vele és a mellette árult P70-essel egy ideig, de
behívták katonának, és mire leszerelt, már csak a Trabi volt meg.
Végül az Úr kétezredik évében kemény 60 000 forintot kellett
kifizetnie, ami egy forgalomból kivont és nem is tip-top Trabantért
ugyancsak borsos ár.

Az autó állaga azért nem volt nagyon veszélyes. Egy-két apró
átalakítástól eltekintve, mint például egy későbbi modell fűtésének
begányolása,
minden teljesen eredeti volt - csak kopott és töredezett. Tibor
egy évig járt is vele, de ráébredt, hogy nincs ez így rendjén, ő igazi
veterán autót akar. A legutolsó kis csavarig visszabontották, és a
Trabi nulláról épült fel újra. A folyamat fényképes dokumentációját a
ezen az oldalon lehet megtalálni
némi kutakodás után, a lustábbaknak csak annyit, hogy sok tucatnyi fotó
készült az eseménysorozatról.

Autó és tulajdonosa megéltek néhány kalandot a munkafolyamat során.
Tibornak a legemlékezetesebb esemény egy vontatás maradt, amikor a négy
kerékre ideiglenesen felszerelt csupasz vázat vitték festeni.
Az autócsontvázat csak kézifékkel lehetett lassítani, legalábbis
amíg a bowden el nem szakadt egy domb előtt. A megoldás adott volt:
a dombtetőig a Transit húzta a Trabantot, ott helyet cseréltek és a
teherautó engedte le a Trabit. Bizony, a közlekedés veszélyes üzem.

Az eredetiség jegyében a tetőkárpit megmaradt annak a sprőd,
dörzspapírszerű anyagnak, amivel az első 601-esek kigurultak
Zwickauból. A többi könyörtelenül megújult. Öt hónapos
karosszériamunka, festés, az egerek kiköltöztetése az ülésekből,
kárpitozás, alumímiumpolírozás és a végső összeszerelés után - egy
donorautó önfeláldozásának is köszönhetően - az autó készen állt a
veteránvizsgára. Azaz csaknem készen állt, mert az eredeti motort
valaha valaki '78-asra cserélte benne. De jött a deus ex machina: Tibor
visszament az előző tulajdonoshoz megmutatni, mire jutott a Trabival,
az ember meg "azt hiszem, ez még hozzá tartozik!" felkiáltással
előhúzta egy hulladékkupacból az eredeti motort.

Összességében tizenhárom hónapig, 2001 májusától 2002 júniusáig épült
az autó.
90 000 forint ment a fényezőnek, 50 000 a kárpitosnak,
25 000 a lökhárító, ami jó pár éve pihent egy
alkatrész-kereskedésben, csak kérni kellett. 40 000 papírokra meg
még ide-oda ezért-azért valamennyi, végül 400 000 forintnál állt
meg a munka.

A Trabi letette a veteránvizsgát, megkapta OT-s (OldTimer) rendszámát,
és most tökéletes. Nem egyszerűen gyári állapotú, de
temérdek korabeli extrát is kapott, igazi luxus-Trabant lett
belőle. Először a külső kiegészítők tűnnek fel: a legszembetűnőbb
az ötágú csillagos Balesetmentes Közlekedésért bronzplakett, a két
jókora ködlámpa és a Luxor márkájú zöld árnyékoló a szélvédő felett:
tiszta Amerika. Szintén nagyot üt az oroszlánmancsszerű kipufogóvég,
akár egy békebeli kádláb vagy XIV. Lajos kedvenc telefonasztalkájának
lába.

Utólag felszerelt extraként tolató- és - a DeLuxe-kivitelből átépített
- gyári hátsó ködlámpa virít a Trabi lökhárítóján. Elegáns a
narancsszín hátsó lámpabura, hiszen a Trabi hőskorában még nem volt
kötelező a vörös fényű féklámpa. A gyár később az izzókra húzott piros
műanyagpalástokkal gondoskodott a KRESZ-szerű fényekről.
A gyönyörű H betű is korhű, eredete azonban nem tisztázott. Két
réteg új fényezés került rá (a veteránosok nem normálisak). A
dísztárcsák gyáriak, ezeket egy-egy küllős hatású díszgyűrű is
kiegészítette, amiket Tibor gondosan leszerelt és elrakott, hogy jobban
látsszon a felnik eredetisége (mondtam már, hogy nem normálisak a
veteránosok?).

A luxus a beltérben is mindent eláraszt. A bőrnek kellemes
kárpit nem az autó gyári üléshuzata, de a korabeli prospektus szerint
ilyen is létezett annak idején. Az ülések billenthetők, a háttámla
dőlésszöge kevéssé ergonomikusan, de nagyon aranyosan, egy ütközőt
villáskulccsal tekergetve állítható. Olyan extra tartozékok teljesítik
ki a trabantozás alapélményét, mint a lábbal kapcsolható elektromos
szélvédőmosó szivattyú vagy a szivargyújtó a baloldali
kapcsolósorban.

Az index visszajelzője jobbra indexelésnél jobbra,
balra jelzésnél balra villog, ezt a
Twingo például
a mai napig nem tudta megoldani. A nyugatnémet autókhoz hasonlóan
az indexkarral kapcsolható a jobb vagy bal parkolófény. A Berlin rádió
középre helyezett hangszóróján vígan szól a Kossuth - igaz más semmi.
Korabeli magyar gyártmányú halonnal oltó - a gyárilag kialakított
helyen!

A fűtés-szellőzés sem egyszerű a Trabin. Ha felnyitjuk a motorháztetőt
(természetesen van motortér-világítás, a zajszigetelő textílián
pedig ott fityeg a címke), egy gégecsövet egyik csonkról a másikra
dugva választhatunk, hogy hűvös vagy valamelyest felfűtött levegő
kerüljön a kabinba. A motortérben van még egy kis meglepi: a jobb első
doblemez mögé pont befér a "
DeLuxe-doboz", ami elegáns gyári szerszámkészletet rejt.

A kor szelleme mégis akkor járja át az embert legintenzívebben, amikor
kipakolja az autó csomagtartóját. Már eleve a zárgomb:
nem az a gagyi, ami a későbbi Trabikról ismerős, hanem egy
ergonomikus, két ujjal kezelhető iparművészeti műremek. Belül pedig ott
a veteránbörzékről származó '64-es prospektus, korhű merkuros
mentődoboz, izzókészlet, kétrészes, feltekercselhető hatalmas
elakadásjelző háromszög és katonai vászonba csomagolt kis útiműhely.
Térkép, autópályák és Erzsébet híd nélkül. A legszebb a pótkerékbe
illeszkedő tartaléküzemanyag-tartály, kis tölcsérrel.

Pár száz méteren át vezethettem is a kisautót. Maradandó élményt nem
hagyott bennem a trabantozás, de egy csaknem negyvenéves Trabira nézve
szerintem hízelgő, ha azt mondom: úgy megy, mint bármelyik másik, jóval
fiatalabb társa.
Pöccre indul, normálisan gyorsul, könnyen jár a váltó, említésre sem
méltó a fékhatás - a hang pedig ugyanaz a
dammm-daradammdammdammdamm-daaaaaaammm, amit bármely más Trabantból
hallani.

Törökbálinton próbáltuk ki az autót, a városka határában lévő
hullámvasútszerű emelkedőkön-lejtőkön a Trabi
úgy vágtatott, mint a szél. Megközelítettük a félelmetes 70 km/h
sebességet, kátyúkon száguldottunk át, elsőbbséget adtunk és kaptunk,
világítottunk, dudáltunk és indexeltünk. Aztán visszamentünk a
garázshoz, ahol az öreg kék Trabi egy felújításra váró P70 és egy
metálkék Schwalbe társaságában tért nyugovóra. Éljenek boldogan még
százhúsz évig!