Magyarországon kétféle autóval lehet villantani. Az egyik
kategóriába a vagány, erős, drága és szép kocsik tartoznak,
a másodikba az
új Suzukik.
Hihetetlen, mennyire érdekli a Suzuki minden új terméke
a magyart, pláne ha esztergomi.
Ha hiszik, ha nem, többen jöttek lázba a Splashtől, mint sok
tíz-húszmilliós tesztautótól. Mindenki ki akarta próbálni, mindenki
bekukucskált, nézegette, méregette, ami érthető, hiszen a Splash
sok csodás autóval és a hozzájuk kapcsolódó szép álmokkal szemben
nagyon konkrét ígéretet hordoz: neked is lehet.
Az első kérdés jellemzően az volt, mennyibe fog kerülni. Mondtam,
majdnem ugyanannyiba, mint a
Swift.
Mindenkinek azon nyomban leesett az álla.
De hát ez kisebb, akkor meg mi a rákért nem olcsóbb –
gondolják az emberek, helytelenül. A Splashnek ugyan 2 centivel
rövidebb a tengelytávja, mégis hosszabb, mint a Swift, nem
beszélve arról, mennyivel magasabb. A Splash tehát gyakorlatilag
ugyanakkora, mint a Swift, a két autó közötti különbségek nem
a méretükből, hanem az építés módjából fakadnak.
Fura, de érzésre a Splashben
a rövidebb tengelytáv ellenére is több hely van, ráadásul
a csomagtartója sem kisebb, mint a Swifté. A magas
tető miatt kicsit magasabbra tehették az ülések ülőlapját, ezért jobban
lóbálhatják az utasok a lábukat, és ezért érződik nagyobbnak
lábtér, fejtérprobléma értelemszerűen kizárva; a Splashben négy
felnőtt ember és 225 liter csomag minden további nélkül kényelmesen
elfér.
A hátsó ülés 2:3 arányban dönthető. Ha lehajtjuk, több mint egy
köbméteresre duzzad a csomagtér. Már csak az a kérdés, sík-e
az alja, meg hogy nehéz-e dönteni.
Jelentem, dönteni könnyű, elsőre sem tartott tovább másfél
másodpercnél, a lefektetett ülések hátlapja pedig tökéletesen sík
felületet képez a csomagtérrel, lehet ujjongani.
A Splash tehát módfelett praktikus, és ennél a modellnél
minden bizonnyal ez a legfontosabb. De
nem árt, ha egy picit szeretni is lehet. Ha valamiért,
a sok olcsó műanyagért egészen biztosan nem fogjuk szeretni, de
hát mit tehetünk, kétmillióért az ember nem várhat csodát. Kopog az
ajtó műanyag borítása, ahogy kopog a műszerfal is, még szerencse,
hogy a figyelmünk nem erre lesz kihegyezve, a tekintetet
ugyanis elviszi sok kedves apró részlet. Amint beülünk, azonnal
kiszúrja a szemünket a hatalmas kilométeróra és
a műszerfalból bibircsókként kitüremkedő fordulatszámmérő.
A nagy kerek kilométerórát egyértelműen a
Minitől nyúlták,
a pattanás-fordulatszámmérőt meg, ha jól emlékszem, az
Aygóban láttam először.
A Suzuki elcsent egy-két jó ötletet, ami csak azért bocsánatos
bűn, mert így
megszülte a legszebb, legjátékosabb belső teret, amit valaha is
láthattunk tőle. A középkonzol ugyanaz, amit a
Swiftekből és
SX4-ekből már az
unalomig ismerünk, ennek ellenére sem nevezhetjük a Splash
utasterét szürkének vagy kopárnak. Jópofa, ovális, fémkeretes
szellőzőkből jön a friss levegő, és a műszerfal jelentős
részét is szép, dombornyomott műanyag fedi, ha még oly kopogós is. Az
utastér elsősorban vidám, kedves, barátságos, és csak másodsorban
olcsó.
Szép, szép, de milyen autó? A második oldalon kiderül.
A külső formaterv is jó lett. A karosszéria formára erősen
emlékeztet a
Renault Modusra.
Oldalról ugyanazt a cseppalakot látjuk, ám a miautónknak
a hosszúkás, érdekes alakú féklámpák miatt sokkal szebb lett
a feneke, igaz, az arcát csinosíthatták volna még egy kicsit.
Egyetlen részlet árulkodik arról, hogy a Splash
a formatervező részleg bevonása nélkül tervezett
kocka-Wagon R
utódja: az orr-rész.
Egy autónak mindig
az arca a legmeghatározóbb, nem értem, miért pont itt spóroltak
az ötletekkel. Szerencsére azért annyira az orra sem lett béna,
hogy elődjéhez hasonlóan célszerszámnak, átmeneti szükségmegoldásnak
vagy nagypapa bevásárlóautójának nevezhessük a Splasht. Nem,
a Splash modern, fiatalos, mókás, kedves élőlény. Közel a
Swifthez, közel
a
Modushoz, fényévekre
a jó öreg
Wagon R+-tól.
De
mit várhat az ember műszaki szempontból egy nagyjából kétmilliós
autótól? Nem sokat. A Splash jópofa és praktikus, ezen felül
csak azt remélhetjük, hogy rendesen lehet használni, úgy, mint egy
igazi autót. Szerencsére ennek a követelménynek meg is felel.
Az 1,2-es, 86 lóerős motor – van a
palettán
egyliteres, 65 lovas benzines és 1,3-as, 75 lovas dízelmotor is – nem
túl erős, de annyi bőven van benne, hogy ne küszködjön az egytonnás
kasztnival. Háromezres fordulat alatt ne is próbálkozzunk, nem fog
gyorsítani, háromezertől felfelé azonban egész jól húz, nem is hangos.
Annál több zaj jön a kerekek felől.
Városban a Splash csöndes és kulturált, de ahogy nő
a tempó, úgy erősödik a szél- és a gördülési zaj, és
130-nál lassan megértjük, miért volt ilyen olcsó.
Az ötsebességes váltó nagyon jó helyen van, magasan,
a kezünk ügyében, alig kell elengedni a kormányt, amikor
váltunk. Viszonylag rövid utakon jár, de egy picit akad. Egy picit
minden Suzuki váltója akad, de ez egy picit jobban akad. Vagy mert
a tesztautóban még nem volt összesen 500 kilométer, vagy mert
ilyen. Nem borzalmas, nem elviselhetetlen, de lehetne finomabb.
A futómű szerencsére elég jó lett, ami nem csoda, ugyanazt
a technikát tették a Splash alá, ami a Swift alatt is
van. A Splash rugózását ennek ellenére kicsit feszesebbnek
éreztem: valamit állítgathattak rajta, talán hogy a magas építésű
kasztniból adódó magasabb súlypont ellenére se dülöngéljen vészesen.
A csillapítása a feszesítés ellenére is elég jó, csak
a nagyobb fekvőrendőrökkel kell vigyázni, a sima kátyúkkal
egyáltalán nem volt gond.
kell lehúzni az ablakokat
Ilyen autó az új magyar Suzuki. Kedves kívül, játékos belül,
elöl-hátul tágas az utastere, és két személlyel még a csomagtér is
jó nagy.
Az olcsóság a felhasznált anyagokon, és a nagy sebességnél
zajossá váló utastéren fülelhető le, ettől eltekintve azonban nem
volt baj a tesztautóval. A Wagon R kényszermegoldás volt,
praktikus eszköz, aminél nem sok olcsóbb alternatíva kínálkozott, ez
meg egy kedves, jópofa kisautó lett. Szerencsére
a használhatóságából semmit sem veszített, sőt!
További cikkeink
