Egyáltalán nem rossz autó a
Swift Sport,
sőt, az árához képest kifejezetten kellemes darab. Egész jól megy és
fordul, de persze a nagyok dolgába nem szólhat bele, már
a 200 lóerő körüli alsó-középkategóriás kocsikkal sem – melyeket
sok autóbuzi még mindig nem szívesen nevezne sportkocsinak – lehet egy
lapon említeni. A
Swift Sport egy
jó játék, az első lépés egy olyan úton, aminek a végén egy
911-es Porsche
vagy valami
Ferrari vár ránk.
Ha azonban egy kicsit foglalkoznak vele, csodákra lehet képes még
egy ilyen aprócska gyösz is, de ahhoz, hogy tényleg jól menjen, először
is javítani kell a lóerő/tömeg arányon. Mint minden
versenyautónak, ennek a rallycross Swiftnek sincsen semmi az
utasterében. Bekerült a bukócső meg a poroltó, minden mást
kiráncigáltak belőle – a második ülést is csak a közös
autózás miatt rakták bele, a rallycrossban nincs navigátor, ott
egyedül mennek a pilóták.
Eltűnt minden kárpit, eltűnt még a középkonzol is, bekerült
azonban egy-két izgalmas és hasznos holmi. A legszebb mind közül
a hidraulikus kézifék eloxált narancssárga fogantyús karja.
A műszerfalon nincs kilométeróra, csak a motor
fordulatszámát, az olajnyomást és az olaj meg a víz hőmérsékletét
tudjuk leolvasni a műszerekről. A műszeregység mellett csúnya
indexlámpák fityegnek, megkérdeztem, miért.
Gábor elmondta,
ezek az egyszerű lámpácskák segítenek megóvni a technikát. Hiába
a sok mutató, amikor az ember versenyhelyzetben van, nem tud
figyelni rájuk, ezért kötötték be a lámpákat, amik azonnal
kigyulladnak, ha baj van a hűtővízzel vagy az olajjal, és azt
bizony még a vörös ködön keresztül is észreveszi
a pilóta.
A motortérbe is bekukkantottam, itt a direktszűrőn és az új
leömlőn kívül nem nagyon láttam semmit, de Gábor elmondta, hogy
a teljes kipufogórendszert lecserélték, 60-as központi fojtószelep
és Vems gyártmányú programozható versenyelektronika került az autóba.
Egyedi áttételezésű, kapcsolókörmös, egyenes fogazású aszinkron váltón
és Torsen sperrdiffin keresztül jut el az erő – pontosan 172 lóerő és
189 Nm – az első kerekekhez. A végeredmény egészen elképesztő
lett, az autó mindössze 905 kilót nyom, vagyis majdnem megvan
a tonnánkénti 200 lóerő – pontosan 190 –, így 5,8 másodperc alatt
eléri a 100 km/h-t.
Még mielőtt elkezdenek azon gondolkodni, milyen jó lenne egy hasonló
átalakítás a saját utcai autójukba, várjanak egy percet.
A rövid váltó nagyon hasznos, amikor az ember versenypályán
dönget, de utcára nem javasolnám, a verseny Swift végsebessége
ugyanis mindössze 154 km/h, ráadásul közben maximális fordulaton üvölt
a motor, szóval nem mondhatnánk, hogy tökéletes utazóautó.
Mielőtt elindultunk, gyorsan benéztem még a kocsi alá.
A versenyfutóműből semmit sem láttam, láttam viszont egy olyan
masszív kartervédőt, amit dinamittal sem lehetne lerobbantani. Miután
ezzel is megvoltunk, felvettük a sisakot, Gábor beugrott
a volán mögé, én a jobb egybe, és megkezdődött az őrület.
Nem pályán voltunk, hanem egy forgalomtól elzárt útszakaszon
Budapest határán, ahol murvás, földes és aszfaltozott felület
váltakozott, így meg lehetett figyelni, hogyan viselkedik a kocsi
különböző körülmények között. Az erejét a jobb oldalon is
tökéletesen éreztem, a hangja is gyönyörű volt. Odabenn az
utastérben meg sem fordul az ember fejében, hogy egy kis egyhatos motor
erőlködése produkálja ezt a fizikai és hanghatást – ha
a pálya szélén állva hallgatjuk, hallatszik, hogy nem nagy
a motor térfogata, de odabenn gyilkos dübörgés tölti meg
a teret.
Gábor úgy küldte annak a szegény jószágnak, hogy megsajdult
a szívem. Főleg a pálya középső szakaszán, ami dimbes-dombos,
bakhátas földút volt, éreztem azt, hogy ez nem autónak való
megpróbáltatás. Persze a verseny Swiftnek az égvilágon semmi baja
nem lett, ha leverte párszor a kartervédőt, hát leverte, azért
van, de normál autózáshoz szokott embernek nagyon szokatlan érzés.
Erre a képre kattintva a sajtófotók galériájába jut
A kanyarokban rendre kilinccsel előre fordultunk, hihetetlen, milyen
könnyen és gyorsan be lehet fordítani az autót a hidraulikus
kézifékkel. Az is hihetetlen, mennyire durván ugrik ki a feneke,
és ahogy ezt az oldalirányú mozgást a sperr segítségével újra
hosszirányúba lehet fordítani anélkül, hogy a lendület elvesszen.
Ilyet vagy akár hasonlót sem láthatunk elsőkerekes utcai autótól, akkor
sem, ha sperres.
A váltó fokozatai elképesztően rövidek, az aszfaltozott részen – bár
nem volt sem hosszú, sem egyenes – könnyedén el is értük a 154
km/h-s végsebességet. Gábor elmondta, hogy a rallycross pályákon
kevés az egyenes, és azok is mindössze pár száz méter hosszúak, szóval
ez a 154 teljesen rendben van, neki sokkal fontosabb
a motorerő, meg hogy alacsonyabb fordulaton is legyen nyomaték,
hogy laza talajon is lehessen haladni.
Miután végigmentünk a pályán, két dolgot vettem észre. Egyrészt
kellemes bizsergést éreztem az egész testemben, másrészt viszont az
orrom és a szám tele volt porral. A plexiablakok nem
szigetelnek úgy, mint a gyáriak, vagy azt is mondhatnám, van
a kocsinak egy természetes szellőzése. Még szerencse – gondoltam
–, hogy nem túl hosszúak a futamok.
Egy gyors kör erejéig én is kipróbálhattam a csoda-Swiftet, de
rallycross-karrierem nem kezdődött valami fényesen. Jó húsz centivel
kisebb vagyok Gábornál, az ülést pedig nem lehet állítani, de sebaj,
ilyen lehetőség ritkán adódik, majd pipiskedek, úgy elérem
a pedálokat. Kinyomtam a kuplungot és beraktam egyesbe, vagy
legalábbis azt hittem. Tévedtem. Gábor szerencsére segített, elmondta,
hogy ez a komótos egyes itt nem fog működni, ha azt akarom, hogy
tényleg megegye, gyorsan és határozottan kell cselekednem. Oké,
mondtam, és férfias mozdulattal előre toltam a kart, hallottam
a jellegzetes kattanást, indulhattunk végre.
Minden nagyon szokatlan volt, néhány perc alatt lehetetlen
akklimatizálódni, nem is mentem gyorsan, de még így is megtudtam
ezt-azt a kocsiról, ami a jobb egyben nem tűnt fel.
A váltó csodás, olyan rövid utakon jár, hogy az ember szinte el
sem hiszi, hogy máris áthúzta kettőből háromba, csak amikor felengedi
a kuplungot és látja, hogy az autó száguld tovább, akkor hagyja
abba a kétkedést.
A motor tényleg nagyon erős és nyomatékos, de nem ez az egyetlen jó
tulajdonsága. Úgy állították be, hogy alul is húzzon, vagyis meglepően
egyenletesen adja le a teljesítményét. Ha nem forgatjuk
szabályzásig, és úgy váltunk el, akkor sem hal meg, sőt, igazából
egyszer sem éreztem, hogy olyan tartományba esett volna
a fordulat, ahol küszködött volna.
A sperr viszont vad volt. Nekem sperres autóm van négy éve, de ez
a versenykörülményekhez igazított darab mégis meglepett. Szinte
hihetetlen, hogyan húzza ki a kocsit a kanyarokból, hogyan
ragasztja oda az orrát még laza talajon is az úthoz, ugyanakkor
megállás nélkül birkózni kell vele. Gázadásra a kocsi orra
folyamatosan mozog, vagyis a pilóta egy másodpercre sem pihenhet,
az egyenesekben is folyamatos, apró kormánymozdulatokkal kell
korrigálnia, hogy a kocsi tényleg egyenesen haladjon.
Nagy tempót nem mentünk, sőt, a bakhátas részen csak
átgurultam, egyszerűen nem volt szívem úgy átküldeni ezt a remek
autót a sok veszélyes buktatón, ahogy a gazdája tette, de így
is nagyon élveztem. Régen nem ültem már versenyautóban, jól esett
felfrissíteni az élményeket. Újra kiderült, milyen tökéletes
célszerszámot lehet faragni még egy ilyen kis játékautóból is, ha
hozzáértő csapat dolgozik rajta. A verseny Swift megdöbbentően
erős, precíz és agilis, óriási élmény vezetni, csak utcára ne kelljen
menni vele.