Akkor inkább a mankó!

2007.07.21. 02:06
Az SzMZ szép, de rettenetes, közlekedésre teljességgel alkalmatlan szovjet törpeautó. Egy jármű, amit gyakorlatilag csak azért készült el, hogy legyen valami, aminél a Velorex sokkal jobb.

Aranybányára bukkantam. Egy dunántúli községben botlottam a kis veteránfelújító műhelyre és a csinos magángyűjteményre. A TotalCaron sorozatban mutatjuk be a gyűjtemény legjobb állapotú darabjait. Idén a tulajdonosok szándéka szerint szabadon látogatható tárlat nyílik a különleges autókból, motorokból, erről majd mindenképp hírt adunk! Addig is: köszönjük a lehetőséget az Old Chip és OldRent Kft.-nek!

Az SzMZ S3A (Sz, Z, A) 1958-tól 1970-ig készült a Moszkvától úgy 70 kilométerre délre fekvő Szerpuhov városában (innen a márkanév: Szerpuhov Motor Zavod, ma SzeAZ-nak hívják), elsősorban a Szovjetunió rokkantjai számára. Volt három-, volt négykerekű, volt, amelyiket két kézzel, volt, amelyiket egy lábbal-egy kézzel is el lehetett vezetni, de olyan is, mint ez, amihez négy végtagra van szükség. Vagyis még annyi sem elég, rögtön elmondom, milyen embert próbáló feladat vezetni, és miért, de előbb csodáljuk egy kicsit a formáját!

Nagggyon aranyos, hihetetlen, hogy egy ilyen puszilgatnivalóan bájos, kortalanul szép kis valami keletkezett ott és akkor, ahol és amikor például a Zaporozsecet megalkották. Az ember legszívesebben odaszaladna hozzá, hogy ölbe kapja és dorombolásra bírja. Édesen gömbölyded az eleje, esetlenül aranyos a hátulja, mókásan billeg méretéhez képest nagynak is látszó tízcolos kerekein.

Manapság az autógyártók állandóan génekről meg DNS-ekről beszélnek, amikor új modelljeiket próbálják eladni nekünk vagy önnek. Ha tehát autóipari PR-es lennék, valószínűleg úgy írnám le az SzMZ-t, hogy apai ágon egy quad és egy 500-as Fiat, anyai ágon pedig egy Mini és egy golfkocsi fura fajkeveredései találkoztak ebben a kis valamiben.

Alul is, a motortérben is szép, és nem csak az igényes restaurációnak köszönhető újszerű állapot miatt. Ahogy tekeregnek a csövek, sötétlenek a bonyolult futómű alkatrészei, fénylik a blokk: mintha középiskolai technikaszertárban kiállított makett lenne az egész, amin mindig szívesen tekergetik a gyerekek a nagy kurblit, hogy lássák, mi hogy működik. Csak a lakkozott fatalapzat hiányzik alóla.

Hol nem szép? Ahol leginkább az kéne legyen, ahol a gép az emberrel legtöbbet találkozik: a kabinban és a csomagtartóban. A beltér mintha egy régi orosz teherautó barátságtalan vezetőfülkéje lenne 1:2-es kicsinyítésben, rideg és veszélyes, mindenütt bök, vág, csíp, harap. A csomagtartóban pedig praktikusan középen találjuk a főfékhengert a jókora olajtartállyal, nehogy elférjen mellette valami nagyobb cucc.

A pofás forma alatti műszaki koncepció nem túl komplikált. Hajlítottak-hegesztettek egy kis csővázat, a hátuljába berakták az Izs Planeta motorkerékpár 350-es, egyhengeres blokkját és négyfokozatú váltóját. A futóműelemeket oda rakták, ahol elfértek, majd csak rugózik valahogy az autó.

Ehhez a durván kisipari jellegű alaphoz még hozzácsapták, amit a szerpuhovi autósboltban épp kapni lehetett. A fényszórók a GAZ 69-ről érkeztek, az önindító és a dinamó a Moszkvicsból, a kapcsolók, lámpák ismerősek számos keleti blokkos járműből. A motorkerékpár-váltóhoz egyszerűbb volt egy irányváltó áttételt illeszteni, mint új váltót tervezni, így az SzMZ előre-hátra egyaránt négysebességes.

A hanyag átgondolatlanság egészen lebilincselő példái is megfigyelhetők a járművön. Például van rajta dekompresszor, mint a Babettán, azaz mechanikusan is le lehet állítani. De villanyosan is, a gyújtás elvételére úgyis megáll a motor. De mindegy, az IZS blokk dekompresszoros volt, hát az SzMZ is úgy maradt. De hogy ne csak szidjam szegényt: a szovjet technika tartósságára is van példa, az eredeti láncot, az eredeti Hardy-tárcsákat nem kellett kicserélni a restaurálás során.