A rövid határidő egyenes következménye volt, hogy a GAZ 12 ZIM tervezőmunkájában kevés kreativitás kapott szerepet, ellenben annál több találékony átemelés történt innen-onnan. Az autó látványában meglehetősen emlékeztet a korabeli Buick Roadmaster modellre. A karosszéria a Pobjeda meghosszabbított padlólemezére épült, a motor pedig a '35-ös fejlesztésű M-1 modellből került át, csak megszorozták másféllel. Így lett négy hengerből hat.

Akárhogyan is, 1950-re a ZIM a határidő tartásával fizikai valójában odaállhatott Sztálin elvtárs színe elé. Az autót vörösen izzó keretbe foglalták tervezői. Büszke orrán az ugró szarvas világít, büszke farán pedig egy parázsló vörös csillag látja el a zárófény funkcióját. Köztük ott a több mint öt és fél méter hosszú, tíz centi híján két méter széles igazi masztodon. Nem lehet rámondani, hogy szép; hatalmas termete mellé ormótlanság, fura aránytalanság társul, de az összhatás mégis impozáns.

Három és fél literes, 90 lóerős motorjával, háromsebességes váltójával a böszme jószág katalógus szerint 15,5 liter benzint evett száz kilométerenként, 50-60 km/h-s utazóval. Végsebessége teljes terheléssel 120 km/h volt. Az első futómű csavarrugós, hidraulikus lengéscsillapítóval. Hátul remek kis hosszanti laprugó-kötegeket és merev tengelyt találunk, szintén hidraulikus lengéscsillapítással.

A ZIM-eket 1959-ig ontotta a Molotov Autógyár, összesen 21 527 készült. Java részük nagy fekete autóként riogatta a pórnépet és hurcolászta a szocialista államhatalmak embereit kágébésektől Virág elvtársakig, de gyártották filantróp változatban, mentőautó kivitelben is.

Az én példányom korai előéletéről nem sokat tudni, az ukrán kókány prioritásai alapján (menjen, ne nagyon legyen szakadozott, a csomagtartóba úgyse néznek be) úgy tűnik, különleges alkalmakra szánt sofőrös bérautó lehetett. Állapota korántsem tökéletes, olyanokra kellett figyelnem a próbaúton, hogy a csontszerű, állítólag valamiféle "szerves műanyag" kormány szilánkjai bele ne álljanak a kezembe, hogy nagy gázzal induljak, mert a Volga-motor ereje nagyon csekélyke az 1940 kilós saját tömeghez, illetve a lényeg: ne dudáljak és fogjam a kilincset egyszerre. Mert ráz. És valóban.

Ahogy fotózáskor alánéztem a kocsinak, mókás dolgot láttam: az oldalán fehér betűkkel ékesített amerikai GoodYear terepjárógumikat beforgatták, hogy az angol felirat ne rontsa az összképet. Még egy szörnyűség: a bajuszkapcsolók Zsiguliból származnak.

A motorháztető oldalra nyílik. Jobbra-e? Balra-e? Mindkét irányba, kívánság szerint, hála a rafinált dupla zsanéroknak. Bonyolultabb szerelésekhez pedig az egész le is vehető.

Hatalmas élmény a behemótot vezetni. Az irdatlan kormánykerék mögött, a puha fotelben, vagy inkább díványon eltörpül az ember, a pedálok is óriásiak, egymástól pedig olyan messze helyezkednek el, hogy többször is betapostam a kuplung és a fék közé. A távlatokat a tervezők megkísérelték azzal oldani, hogy jó magasra felhozták a pedálsort. A ZIM-ben nem térdből, inkább combból kell taposni a pedálokat.

A Volga-motorral egész tűrhetően haladt a nagy batár, egyszer még nyolcvanig is felgyorsultam vele. A bugyborékoló hang egész jól illik a kocsi karakteréhez. A kipufogót oldalra vezették ki, nyilván még a dicsőséges szovjet vas- és acélipar sem győzhette kapacitással, hogy minden ZIM teljes hosszán végighúzza az öblös vascsövet.

Az egyenesfutás kiváló, az autó megy, mintha zsinóron húznák. Egészen amíg nem próbálunk kicsit korrigálni az irányon. Innentől kész, körülbelül félméteres pontossággal lehet megjósolni, mennyit térünk ki valamelyik oldalra. A kormány és az első kerekek közötti kapcsolat olyan, mintha rágógumival lennének összekötve. Az sem segít, hogy a hatalmas kormány faltól falig bőven többet fordul négynél, szervó nincs, és a ZIM fordulókörének átmérője 14,8 méter (S Merci: 12,1 méter). A hidraulikus fék viszont jobb, mint vártam.

Az oldalajtók elöl előre, hátul hátrafelé nyílnak, a kilincsek súlyosak, krómosak, örök darabok. Rég letűnt időkről mesélnek, amikor az autókban még volt anyag, a krumplileves pedig krumplileves volt. Ezt a mesét mondja tovább az ajtók feltárásakor előtűnő tenyérnyi széles vas is.

A ZIM hatalmas külméretei sem sejtetik azt a pazar térkínálatot, ami odabenn fogadja az utasokat. A láb teljesen kinyújtva, a fej akár még kucsmában sem súrolja a tetőt. A pamlag vastag tömésű üléspárnája magába olvasztja a napi diktatúrában megfáradt funkcionáriusfeneket, a hihetetlenül lágyan ringató felfüggesztés segít elfeledni a hálátlan munkás-paraszt tömegek zokszavait.

Ha viszont az előhajtogatható pótüléseken karhatalmistákat is viszünk magunkkal egy-egy reakciós csoport meglátogatásához, mindenki jobban jár, ha a géppisztolyokat a csomagtartóban helyezzük el; még így sem férnek el a lábak súrlódás nélkül.

Jó dolog a ZIM, nem is gondoltam volna, hogy ennyire. Lottóötösökkel kapcsolatos hagymázas álmaimban gyakran szerepelnek mindenféle autók egy nagy teremgarázsban, Lamborghini Countach, Mercedes W100, DeTomaso Pantera, Tucker Torpedo, BMW E9 békésen egymás mellett. Amióta azonban végiggurultam abban a nagy orosz limuzinban azon az eldugott aszfaltcsíkon, néha a sarokban mintha egy hatalmas, csapott fenekű fekete sziluettet is megpillantanék, osztott szélvédőjén megcsillan a fény, orrán vörösen feldereng az ugró szarvas.