Napóleon után szabadon
A dél francia Alpok útjai világviszonylatban is a legjobb, legélvezetesebb szerpentinek. A Monte Carlo rali legendás gyorsaságijai, a „100 méter egyenes, a vége balra visszafordít, majd 100 méter egyenes, a vége jobbra visszafordít" típusú hágók, amelyek kacskaringós vargabetűket rajzolnak a sziklás hegyoldalakba, rengeteg rajongót szereztek maguknak az évek során.
A hegyoldal mikroklímájától függően folyamatosan változó körülmények miatt a Monte gyakran rosszabb, mint az orosz rulett öt golyóval. A napsütötte oldalon száraz aszfalt a fák árnyékában már nedves lehet a páralecsapódástól. Az északi, folyamatosan árnyékos oldalakon a téli hónapokban a hó is sokáig megmarad, és akkor a legalattomosabb, legaljasabb felületről, a láthatatlan tükörjégről még nem is beszéltünk.
Walter Röhrl, a németek kétszeres ralivilágbajnoka és többszörös monte-carlói győztese imádott ilyen körülmények között versenyezni. Visszaemlékezéseiben írta a környékbeli útviszonyokról, hogy az egyenesek gyakran végig jegesek voltak. Aztán a visszafordító előtti féktávon már volt is egy 50 méter hosszú vizes szakasz - azon kellett a kocsit bőven 150 fölötti tempóról lelassítani, hogy legyen esélye az éles hajtűt elfordulni. Platinából vannak a golyói, ez nem vitás.
A Col de Turini, az összes hágó és gyorsasági szakasz közül a leghíresebb, persze a finn raliversenyzőknek is nagy kedvence volt. Az alábbi videón épp egy civilben köztiszteletnek örvendő európai parlamenti képviselő, bizonyos Ari Vatanen mutatja be a szépségeit - ősszel, enyhe időben.
De most tél van, az út szélén olvad a hó, szinte minden féktávon vagy kigyorsításkor vízátfolyás rontja a tapadást. A beláthatatlan, hosszan nyújtott kanyarokban gyorsan menni ugyanolyan lutri, mint felbontani egy tálcányi Kinder tojást. Mind egyformán édes lesz, de nem lehet tudni, mi vár a közepén.
A keskeny, két autónak csak éppen elég széles hágók óriási élményt jelentenek, rendes autóbuzinak mindig különleges ide visszatérni. Az egyik oldalon sziklás hegyoldallal, a másikon foghíjas kőfallal és a mögötte tántongó szakadékkal szegélyezett aszfaltcsíkoknak olyan aurája van, amitől nehezen szabadul, aki már járt erre. Nyolc évvel ezelőtt, egy ide tökéletesen alkalmatlan, dízel Renault Espace kisbusz kormánya mögött, a hátsó ülésen egy várnadós, émelygő anyukával súlyosbítva is örökre meghatározó élmény volt itt kocsizni. De nemcsak a hágók durvák.
Az N85-ös, ami Cannes-ból indul északi irányba és átszeli az Alpokot, eggyel magasabb rendű főútvonal, mint a klasszikus hágók. Ennek megfelelően szélesebb, a kanyarok kevésbé élesek, viszont a tempó is nagyobb. Az a fajta csodás panorámájú út, ami egy gyors, kiegyensúlyozott kocsi kerekei alatt szinte észrevétlenül tűnik el. Lendületesen folyik, áramlik rajta az autó, de az élmény örvényektől, drámai úthibáktól mentes. Nem ez az igazi teszt a fékeknek, és a futóművet is jobban próbára teszik a dobálósabb, nem tökéletesen sima hágók. Viszont a motor, a váltó, a kormányzás és az autó túrázó képességeinek harmoniájára itt hamar fény derül.
És miért Bonaparte Napóleonról kapta a nevét? A franciák hódító császára ezen az úton tér vissza Elba szigetén töltött számüzetéséről, hogy visszavegye a trónt.
Azért választotta ezt a rövidebb, de nehezebb utat a visszatérésre, mivel errefelé vele szimpatizálók éltek, míg ha körbe megy, akkor elleséges városokat érintett volna. Célja, az ismételt hatalomátvétel ugyan sikerült, de második regnálása már kérészéletűnek bizonyult. Mindössze száz napja volt a waterloo-i csatáig, amikor seregei újra vereséget szenvedtek és ezúttal megbuktatása és félreállítása véglegesnek bizonyult. De a Cannes és Grenoble közötti utat, amelyen visszatért az első számüzetésből, azóta Route Napoleonnak hívják a franciák.
S hogy miért mesélem el mindezt? Mert pár napja ezeken a csodálatos utakon próbáltam ki egy egészen különleges autót. Bárcsak többet mondhatnék. Hamarosan újra jelentkezem.
