Nem nagy titok, hogy amikor nemrégiben egyedül vertem sátrat Budapesten, családom Pozsonyban maradt. Ideiglenes megoldásként a hétvégi utazás mellett döntöttünk, hol én megyek oda, hol ők jönnek ide. Nincs is ezzel nagy gond, hiszen a Pozsony–Budapest távolság elenyésző, kényelmesen leautózható bármikor, akár hétköznap is.
Így megy ez január óta, nem mondom, egyszer már véletlenül sikerült sztrádamatrica nélkül abszolválni a távot, a bírságot persze kifizettem, de egyéb problémám sosem akadt. Függetlenül attól, tesztautót hajtok-e vagy sem, magyar, ill. szlovák rendszám díszeleg-e az orrán. Egy dolog azonban biztos: amióta tart az idióta szlovák–magyar diplomáciai pofozkodás, fokozottan figyelek mindenre a határ másik oldalán. Én, a magyar nemzetiségű szlovák állampolgár a magyar rendszámos autóban. Tényleg, ha már ennyire benne vannak, miért nem engedik össze a nagyfejűeket egy jó kis ketrecharcra? Simán befizetnék egy Slota-Balázs meccsre, ahol Jancsi egy borókapárlatos üveggel hadonászna, míg Péterünk magasba emelt gulyáskrémes tubussal indulna harcba, vagy egy Fico-Sólyom fightra, ahol az egyszerű arcú szlovák államfő fröcsögéssel támadna, László pedig halk motyogással pusztítana.
Na mindegy is, a lényeg, hogy a határon átérve nagyon vigyázok. Egyrészt a helyszíni bírságok borzasztóan magasak, alapból 50 euróért áll velünk szóba a rend sztahanovista őre, helyben simán belefuthatunk egy 1000 eurós csekkbe is, ráadásul májusban meghagyta a belügyminiszter, hogy a rendőrök kötelező jelleggel a felső harmad számai közül szemezgessenek. Piásoknál ez egy 500 eurós rajt és mínusz 5 év jogosítvány, szalonspicceseknél 400-ról indul és három évre pihen a jogsi. Ha sietünk, akkor 300-800 euróért mondja meg a szerv, mennyire rohantunk.
Tavaly 34 millió euró folyt be az államkasszába a közúti bírságokból, idén többre számítanak. Hétfő reggel szembesültem a legújabb trükkel. Elmesélem.
Visszafelé tartottam Budapestre, a hétfői lapindító értekezletre. Erről nem érdemes elkésni, egyrészt valaki elfoglalja a helyem Winkler és Angéla között, másrészt lemarad egy csomó fontos infó, harmadrészt pedig: egyszerűen ne legyünk utolsók. Persze jó korán elindultam, három órát adok mindig magamnak, bőven elég szokott lenni, cigiszünettel, pössentéssel, kis kávéval. Most azonban majdnem elkéstem. A rajkai kis határon közlekedem, így elkerülöm, hogy a pár kilométernyi szlovák sztrádaszakaszra, ami Pozsonyba vezet, matricát kelljen vennem, ráadásul még közelebb is van a körgyűrű, amin eljutok a város másik végébe és vissza.
Na szóval, a kétsávoson hetven a megengedett, be is lőttem a tempomatot 75-re, a GPS szerint az 69-70 km/óra. A szembejövők villognak, biztos voltam benne, hogy mérnek, sűrűn szoktak ezen a szakaszon, úgy is lett. A felüljáróról lehuppanva látom is a felállványozott mókust meg a párját, nyugodt voltam, de azért vetettem egy pillantást a GPS-re: hetven, oké, baj nem lehet.
Na, ahogy végiggondoltam, már integet is a nyalókás ember, no para, csak beszélgetni akar. Persze, beszélgetni akart a bajszossal a citromsárga Corsában. Megállok, lehúzódom, vészvillogó bekapcs és már matatok a láthatósági mellény után, hátha azt akarja, hogy kiszálljak. Ősrégi trükk, hogy hátramennek az autó mögé a turistával, aki elfelejti a mellényt felhúzni, majd közlik vele, hogy ez ötven euró lesz a többin felül. Elméletileg már nem létezik ez a probléma.
De nem kell kiszállni, lehúzom az ablakot, megismertem a rendőrt. Az volt, akin már első pillantásra látszik, hogy szopatni jött. Tehetek bármit, ez pénzbe fog kerülni. Azért megpróbáltam csökkenteni a járulékos károkat és jó előre köszöntem neki hibátlan szlováksággal. (Anyanyelvi szinten beszélem a nyelvet, az ottaniak is csak a nevem hallatán hiszik el, hogy magyar vagyok).
Bumm, Shrek arcáról gipszbe lehetett volna önteni a megrökönyödést. Annyira megzavarodott, hogy köszönés helyett csak annyit mondott, hogy hetvenkettő. Na ne, öregem, ezt nem eszem meg. Mutatom neki a GPS-t és a tempomatot is, uram, fix hetvennel jöttem, az lehetetlen, itt éltem hét évig, már csak nem gondolja, hogy hagyom magam ezen a helyen csőbe húzni.
De nem, most már muszáj végigjátszania a szerepet, pedig lehet, bánja már a dolgot, hiszen papírjaimat elkérte, azokból kitűnik, hogy nem turista vagyok, de valahogy nem tudja összeadni a két dolgot, ő meg akart büntetni és meg is fog. Szerinte a radar 72-őt mutatott.
Nem vitatkoztam, ha 72 akkor 72, tudom, hogy ha megnézem a képet, akkor 72 fog ott virítani, sőt, ha akarná, akkor 140 is viríthat a képernyőn, teljesen mindegy. Fizetek pár aprót, vagy lesz egy dádá és mehetek tovább. Aha.
Kezében forgatja az irataimat, küszködik a magyar forgalmi engedéllyel, fejjel lefelé tartva nem fog menni öregem, kezdek unatkozni, rákérdezek, hogy most mi a helyzet, ha 72. Mennyibe fog ez nekem kerülni?
– Uram, a helyszíni bírság 50-től 150 euróig terjedhet ez esetben, ön megússza hatvannal. Csekket óhajt vagy helyben kifizeti?
Nem hiszek a fülemnek, kezd bennem felmenni a pipa. Legszívesebben a homlokára csapnék egy taknyos százast, mint prímásnak a gömöri búcsúban, ha lenne. De nincs nálam csak pár eurónyi apró meg forint, ahol lehet, kártyával fizetek, ráadásul Magyarországra tartok, oda nem kell. A csekket választom, de megkérdezem, miért hatvan.
– Hát, húszeurós büntetőcéduláink vannak csak, negyvenet meg nem adhatok, ötven a minimum.
Kész, itt feladtam, el innen, gyorsan, itt az érvek nem számítanak. A népek közti barátság csodálatos. Majd közli, hogy a csekk választható opció, de ez esetben a hatályos előírások szerint be kell vonnia a jogosítványomat, helyette ad egy cetlit, ami azt helyettesíti. Belföldön. Miután kifizettem, 3-4 hét és már vissza is kapom a jogsim. Remek, sok választási lehetőségem nincs.
Egyem meg azt a trükkös, csálé fejedet, nem tehetsz te semmiről, – gondoltam magamban, kérdem, van-e itt ATM a közelben. Nem tudja, nem itteni rendőr, de valahol lehet, mert az előbb egy úriember is talált, hamar visszajött, addig a papírjaimat megtartja.
Elhajtottam, találtam is a közelben egy valamilyen automatát, megcsapoltam a számlám, visszaautóztam a tetthelyre, megkaptam a megérdemelt 20 eurós fecnijeimet és elhajtottam. Pestig próbáltam elhessegetni magamtól a gondolatot, hogy csak azért szívtam most meg, mert magyar rendszám volt az autómon.
De egy pár jó tanács, hogy Ön ne járjon így:
– a szlovák közúti ellenőrök ingerküszöbe alacsony, ne emelje fel a hangját
– tudatosítsa magában, hogy joga van elvenni a jogosítványát és valószínűleg nem fog tudni magyarul, valójában semmilyen nyelven nem fog tudni
– ha megáll, azonnal kapcsoljon vészvillogót és legyen kéznél a láthatósági mellény, ha ki kell szállnia, vegye fel friss infók szerint nem kötelező minden esetben
– ne próbálja megvesztegetni őket, felesleges, nem fog menni, a határ menti vidékeken elnézőbbek lesznek, a hegyvidéken nincs kegyelem, olyanok, mint a MacLeod-klán, csak egy maradhat
– tartsa be a korlátozásokat szigorúan, sok pénzt megspórolhat, egy vagonnyi új radart és civil rendszámos rendőrautót kaptak, sztrádán szeretik az ember seggébe bújva nagyobb sebességre provokálni a kevésbé tapasztaltakat
– kerüljék el az országot, a csehek sokkal jobb arcok és a sörük is jobb
Tapasztalt hasonlót? Ossza meg a többiekkel, hátha segítségére leszünk egymásnak.
