Viszlát Alfa! Szervusz unalom?

- Te, figyelj, van egy kis gond a papírokkal.
Szívemben nagyot moccant a rozsdás kés, a következő pillanatban pedig éktelen harag öntött el. Most ülök autóba, verem pépesre a szemétláda fejét, kicsinálom, ütöm, amíg meleg, megtaposom, a korláthoz csapkodom... Nyugalmat erőltettem magamra, majd nagyon halkan, de határozottan csak annyit kérdeztem.

- Ezt most magyarázd el, légy szíves - koppantak a szavak, ridegen, érzelemmentesen, a hideg gyűlölet pedig felkúszott a torkomba.
- Tudod az történt, hogy végrehajtási eljárás folyik ellenem és erre csak most derült fény, tényleg nem tehetek róla, intézem is gyorsan, ne haragudj, nem tudtam, ezek a fa...
- Szóval nem tudtad? Most azt állítod, hogy nem tudtál arról, hogy végrehajtókat küldtek rád?!
- Nem, nem tudtam, most derült ki az irodában, mikor le akartam jelenteni az autót a nevemről a tiédre.
- Jó, ezt itt fejezzük be, mennyi időre lesz még szükséged? A kötelezőt már megkötöttem rá, nem volt kevés, az idő fogy, a biztosítónak szüksége van az új rendszámra a végleges szerződéshez...
- Egy hét és készen lesz, kifizetem a tartozásaimat, 3600 euró, pénteken jöhetsz a papírokért, ha nem sikerül, akkor visszakapod a pénzed és megtartom az autót.
- Jó, pénteken megyek, szervusz.

Kinyomtam a telefont és ott helyben vettem egy nagy levegőt. Nyugalom, Pista, nyugalom. Vegyük szépen sorban, mi történt: vettél egy autót, amit a kereskedő főnökének fia árult, de a nepper nevén volt. A srác talán nem sáros, egyedüliként ő emelte fel a telefont, ha kerestem valamelyiküket. Ellenben a nepper - aki jogilag az autó tulajdonosa - hazudott, illetve nem mondott el mindent, amit kellett volna.

Mert olyan nincs, hogy valaki nem tud arról, nyakán vannak a behajtók, ez világos. Így aztán természetes, hogy ingóságait sem mozdíthatja, ez ki is bukott most. Persze semmi garancia nincs, hogy az autót nem szedi ki alólam valamelyik végrehajtója. Ez így nem jó, nagyon nem jó. Adtam neki még egy hetet, pedig már így is kettőt csúszott. Bár nem voltam nyugodt, a biztosításom élt, ez fontos. Szerencsére csak egy jobb első-alsó lengőkart és kerékcsapágyat cseréltünk ki idáig. Számla van róluk. Adok neki még időt, mert ez az autó nekem kell, irgalmatlanul megszerettem minden porcikáját még így, tökéletlenül is, imádom.

Nyugtattam magam, de evidens volt, hogy baj van, ilyenkor már lassan eljátszik az ember a hogyan tovább gondolatával.

Péntek. Telefon. Csönd. A sunnyogó fajtáját, hogy az a.... Oké, nyugi van. Kitartóan hívtam hol az egyik, hol a másik számot, ha kikapcsolja, azzal bevallja, hogy még mindig nem történt semmi, ha felveszi, tisztázhatjuk a felállást. Vasárnapra elértem. Ekkor már tudtam, hogy a Bende-féle hideg nyomasztás technikáját fogom alkalmazni, amíg csak lehet, kiszívom a vérét, folyamatosan keresem majd az üzletben, odahaza és a mobiltelefonján (amit nem kapcsolhat ki, hiszen azon keresztül üzletel), mindig ott leszek, érezze a törődést.

Persze nem sikerült kifizetnie a behajtókat, naná, hogy az autóért tőlem kapott pénz sincs már meg. Azzal akarta befogni a pénzintézetek száját, de kevés volt.

- Figyelj, tudom, hogy nincs meg a pénz, de hidd el, már csak pár nap és elintéződik minden, idejössz és viszed a friss papírokat, mindent.
Gyorsan, hadarva beszélt, persze időt akart nyerni.
- Nem. Holnap felhívlak, ha már te nem tudtál a múlt héten, addig gondolkodom, de tudd, hogy ez már most sokba kerül nekem.

Letettem és meghoztam életem egyik legfájóbb döntését: az Alfának - az ÉN Alfámnak - mennie kell. Bármennyire is szeretem és imádom, de nem, így nem játszunk. Smucig trükközést nem csinálunk, más nevén lévő autóval nem közlekedünk, pláne úgy, hogy bármikor elvihetik idegen emberek, aztán se pénz, se autó. Visszaadom annak a szemétládának, de kiveszem a pénzem tőle az utolsó centig.

Látják, sosem az autó tehet róla.

Minden eshetőségre készen kidolgoztam egy taktikát: ha nem veszi vissza, először is feljelentem. Minden nekem játszik: van adásvételim, dátummal, bélyegzővel, világosan látszik, hogy a törvény által előírt 15 munkanapban nem történt meg a tulajdonosváltás, ha megkérdezik, miért, készséggel elmesélem a rendőröknek. A nyilvántartásukban amúgy is ott villog a végrehajtás alatt-mező, könnyen rájönnek, hogy ki melyik oldalon állt. Ha pedig ez sem működik, felkeresem a cégben.

Sőt, odamegyek pár nap múlva, az a biztos. Másnap felhívtam és közöltem vele, hogy szerdán ott leszek (pedig egy nap szabadságomba kerül), addig szerezze meg a pénzt, amit még a minap emlegetett. Konkrétan az autó árát és a beépített alkatrészekét, euróban.

- De honnan szerezzek szerdáig pénzt, érted, ez nem ilyen egyszerű... - Mesélte, de ekkorra már nagyon-nagyon elegem volt mindebből: a hercehurcából, a szövegéből és a stresszből.
- Figyelj, téged nem érdekelt, hogy nekem honnan volt pénzem az autóra, engem sem érdekel, honnan szerzed meg szerdáig.

Gondolkodhatott egy kicsit, mert eltelt pár másodperc, amíg újra búgni kezdett a telefonba:

- Értem, akkor szerdára szerzek egy másik vevőt, akinek eladom és abból kifizetlek jó?
- Nem érdekel, hogyan csinálod, csak kerüljön hozzám vissza a pénzem.

Ebben maradtunk, nekem pedig volt két napom végiggondolni, mi történhet. Először is az, hogy megpróbál befenyíteni. Nem voltak illúzióim, ha egy kis esze van, nem lépi meg. A második lehetőség, hogy ismét könyörgőre fogja a dolgot vagy megpróbál valami új trükköt, hogy időt nyerjen... Nem tágítok, amíg nem jutunk előbbre, addig biztosan nem.

Szerdán kora reggel indultam Budapestről, 11 órára már a telephely előtt voltam. Várt. Egyedül, aggodalmas arccal. Nincs pénz, sem vevő. Illetve utóbbi van, de fél négyig dolgozik és ki van kapcsolva. De nyugodtan hagyjam itt az autót és a papírjait, ő ad erről egy átvételi elismervényt és ha eladta, küldi a pénzt.

Nem hittem a fülemnek. Ennyire hülyének nem nézhetek ki, még ha nem borotválkoztam, akkor sem. Kikhez szokott ez az ember? Ebihalak vesznek nála autót?

- Figyelj Marek, ugye nem gondolod komolyan, hogy azok után, hogy ideutaztam 300 kilométert, most egy általad kiállított cetlivel a kezemben ülök vonatra hazafelé? Úgy, hogy se pénz se autó?

Látszott rajta, hogy de, ezt gondolja. Széttárta a kezét, hogy nem tud mit tenni, a vevője fél négyig a munkahelyén van, nem tudja elérni, hiszen most is próbálta. Addig mégsem állhatunk itt...

- Nem is, ez tény. Most fél tizenkettő van, én bemegyek a városba, ebédelek egyet, aztán fél négyre visszajövök, időm, mint a tenger, addigra tán a vevőd is megérkezik. Ja, itt a számla az alkatrészekről, ezeket is mutasd meg neki, mert ugye, kifizeted?

Otthagytam, megebédeltem, majd volt még időm, bementem egy könyvesboltba, könyvet venni mindig jó, azt olvasgattam a parkolóban negyed négyig, mikor is visszaindultam a tetthelyre.

Szó szót követett, autóztunk egyet, megtaláltuk a srácot, akit szintén érdekelt az autó, az ő orra elől halásztam el anno. Látszott, hogy ismerik már egymást régebben, ahogy az is, hogy automatát nem igazán vezetett még a vevőjelölt, mert párszor nagyot bólintottam mellette a próbaúton.

Bár nem kellett volna, hiszen magam alatt vágtam a fát, felhívtam a figyelmét a közelgő vezérlés-cserére és annak várható költségeire, de kikötöttem, hogy nekem csak annyi kell az autóért, amennyit én adtam érte. Plusz az alkatrészek. A többit meccselje le cimborájával, a nepperrel, akitől - mint kiderült - már két 166-ost vett régebben, össze is törte mindkettőt. Azok négyhengeresek voltak, ezért nem csoda, hogy tetszett neki a V6-moraj. Lelke rajta, bár az autót iszonyúan sajnáltam egy ilyen barbár idióta kezébe adni, de ha ez az ára annak, hogy ebből a kalandból jól szálljak ki, akkor legyen...

Aztán egy hétig nem jelentkezett, én pedig közöltem a nepperrel, hogy következő hét péntekén becammogok a rendőrőrsre és feljelentést teszek, ha nem keríti elő a dellát, ilyen egyszerűen, csókolom. A történet innentől kezdve rövid: kedden hívott a vevő, hogy nem sikerült összeszednie maradéktalanul a vételárat, ezért nem jelentkezett eddig, de nagyon kéne neki az autó. Közöltem vele, hogy semmi gond, menjen nyugodtan a nepper cimbije után (aki ekkor már tudta, hogy pénteken megteszem a feljelentést), az szívesen kölcsönadja neki a hiányzó 800 eurót. Nem hitte el, hiszen amaz sosem adott hitelt senkinek. Majd most fog, válaszoltam.

Úgy is lett, nem hiányzott neki még egy gond a nyakára, inkább megtámasztotta a havert, aki aztán el is vitte tőlem az autót, melyre azóta sem hagyok mondani egy görbe szót sem.

Mert a 166-os Alfa, az utolsó nagy, milánói limuzin egy eszméletlen jó dolog. Véhatos benzinmotorral pedig... eh, kár a szóért, aki tudja, az tudja, aki eddig nem hitte, ezután sem fogja. Semmi nem tud úgy megszólalni, mint egy Alfa sei cilindri, ha elkezdik rakni alá. A mai napig feláll a szőr a karomon, ha eszembe jut...

Azonnal elkezdtem keresni egy másik 166-ost, de nem volt. Facelift utániakból akadt pár mutatóba, de tán csak egy benzines, méregdrágán, a többi jellemzően JTD, ami méltatlan. Ráadásul az nem is tetszik úgy, mint a rovarlámpás, de utóbbiból csak négyhengeresekkel voltak tele a hirdetőoldalak. Ráadásul automata-bőr-fa kombinációban nem akadt egy sem. Nem mondom, hogy egy világ dőlt össze bennem, mert tudtam, hogy lesz még ilyen autóm, ebben most, ebben a pillanatban is teljesen biztos vagyok, de ettől még családi autó híján vagyunk, ez így csak félvigasz.

Elkezdtem hát újra keresni és túrni. Fantasztikus mélységekbe és élettől elrugaszkodott magasságokba emelkedtem, ahonnan jellemzően józanabbik énem (feleségnek hívják) tudott némiképp lejjebb rántani. Szerencsére.

Így történhetett, hogy a légies, méltóságteljes és kifinomult, selymesen duruzsoló szerelem-Alfa után vettem egy hétköznapian unalmasnak látszó, formaterv nélküli 98-as Volvót. Ami biztonságos, családbarát, nagy a csomagtartója és meghal az unalomtól, aki látja. Ráadásul ezüstszínű. Beadtam a derekam.

Illetve majdnem.

Mert valójában egy fújtató-prüszkölő, üvöltő szörnyeteg, a harminckilós, falbontó kalapács minden finomságával egyetemben. És ez jó.

A végletek csodálatosak és sokba kerülhetnek. De legalább addig sem unatkozom. És 500 euró pluszban maradtam. (Ami persze majd rámegy.)

De ez egy másik történet. A Volvóm története.

FIGYELEM! Egyszer s mindenkorra szeretném leszögezni, hogy a sztoriban említett kereskedő szlovák állampolgár és semmi köze nincs az egyazon becenevű hazai ex-márkatársamhoz. Mielőtt még újabb vádak érnék, ezúton is elnézést kérek tőle.