Miért lett mégis új Mercim?
Vettem egy Daimler-Benzt. A napi használatú Honda Spacy robogóm mellé járni, szállítani, utazni, gyűrni. Ki az esőbe, latyakba, tűző napra, utcán parkolásra, ridegtartásra. Budapestre, Balatonra, Olaszországba, bárhová. A mostani 26 éves helyett lett - csak, hogy képben legyenek.
Nos, ez az új mindjárt negyven éves lesz.
Ugye értik? Nono, furcsa ez a hallgatás... Hát jó, megmagyarázom.
Sok posztban írtam már a 123-as kombi Mercimről, az előbb említett, 26 éves példányról. Három éve használom, voltunk vele Németországban, családostól bejártuk vele fél Olaszországot, elvitte már a hátán a negyed házunkat, s egész együttélésünk alatt csak egyetlenegyszer mondott csütörtököt – amikor véletlenül belekerült egy liter váltóolaj a motorolajba, döglött volt az akku, és odakint dühöngött a mínusz tizenöt. Nem indult, naná.
Persze akadtak vele problémáim, főleg morajok, némi motormelegedés, leszakadt ülések, egyszer a beltéri radiátor is kilyukadt, de azért mindig ment, világított, fékezett, s tette, amit tennie kellett. Előbbi hibák túlnyomó részét felszámoltam három év alatt, amit nem sikerült, azt a kulturáltságig finomítottam.
Azért nem is írtam Eráról az elmúlt hónapokban, mert igazán nem volt mit. 2011 első felében sok izgalmas dolog megújult rajta: felújított féltengelyek mentek be, lett új hátsókerék-csapágy, új a hűtő, új a fűtőradiátor, végre sikerült jól légteleníteni a hűtőrendszert, azóta a hőmérő mutatója áll 82 fokon, mint a cövek. Megkapta a szériában rá való, szögletes (mellesleg újszerű) fényszórókat, egy szinte vadiúj első ütközőt, s vettem neki Báránytól két eredeti, egészen szép kárpitos, de leszakadt rugós (rendbe tenni való) első ülést és két gyári hátsó szőnyeget is.
Már egy éve mondogatta minden autós barátom, hogy nem lesz jó vége ennek, ha minden készen lesz Erán, el fogom adni. Hülyeség, hiszen imádom az öt hengerét, a ringatását, a tolótetejét, a feneketlen csomagtartóját, és azt is, hogy minden körülmények között tíz alatt eszik (de jellemzően inkább nyolc-kilencet), százharmincat utazik, egyszerű szerelni, olcsó hozzá az alkatrész. Sose kell nekem jobb autó, pláne amikor ilyen gazdasági szelek fújdogálnak. Nem akarok én százezreket bukni évente az értékvesztésen, márkaszervizekben kerestetni okkult hibákat szédítő órabérért.
Megkedveltem ezt a 123-as világot, idővel elkezdtem sasolni a netet, beállítottam figyelőt. Kérem, jegyezzék meg: ha önökben akár csak a legcsekélyebb konzumidiotizmusra való hajlam lappang, ilyet sose tegyenek. Mert a neten felbukkannak érdekes autók. Például egy 230-as, befecskendezős. Barna. Két kilóért.
Elmentünk Zách Danival megnézni – ide a szomszédba, Hódmezővásárhelyre - szuper volt az autó, ugyanakkor szörnyű is. Őrületesen tetszett, de semmiféle rábeszélésre se vettem volna meg. Ja, tényleg, arról írtam is egy posztot.
Ezzel a húzással viszont – mint amikor leszokott dohányos csak egy slukkot kér a haver cigijéből – vissza is léptem a lenini útra. Innen nem volt megállás a lejtőn. Kitaláltam, hogy kell egy benzines; mert kicsit vágyom rá, hogy rendesen ugorjon is az autóm, ne csak elegánsan falja a kilométereket, amit a 300-as dé szörnyen jól tud.
Elkezdtem 230-asokat keresni. Kombit reménytelen lett volna, mert egy szentesi kocsit ugyan néztem vagy egy évig, de aztán elvitték, és a helyén tátongó űr maradt a neten. Jó lesz a limuzin is, már úgyse kell kismotort vinni a gyerekeknek, pótülésre sincs szükség a felnőtt biciklikhez, Balatonra meg tervezünk venni egy nyaralós nyúlketrecet Dömének, azt se kell majd szállítgatni. De legyen szép a bele.
Katival például, megnéztünk egy szinte hamvasan új belű 300D-t (tudom, nem 230-as, de a hirdetés megfogott) Harkányban. Gyerekek nagyiknál, volt egy szabad délelőttünk, nosza. Tényleg elképesztően szép volt az a belső tér, tényleg jó volt a kocsi, a tulaj meg extra szimpatikus, de épp annyival több rozsdát találtam az Erához képest, épp annyi minden rosszabb volt benne – levágott rugók, kicsit gyenge lengéscsillapító, ilyenek – hogy rettenetes lelki tusa után otthagytam.
Azóta viselem az égésnyomokat a combomon, mert a zsebemen átizzottak a húszezresek. Minél messzebb van az ember otthonról, annál nehezebben jön ki a szájon a "nem" szó, ezt a Ponton óta tudom.
Fájt a négyszáz kilométeres útra kidobott pénz, ezért eldöntöttem, onnantól csak Pest megyében keresek tovább. Küldtem a kétszáz forintos emelt díjas sms-eket a hirdetési oldalnak, nagyítottam így extra méretűvé a képeket. Előjött egy gyönyörű, piros 200D. Szinte hamvas állapotban, de nem volt kép a belső térről. Aztán az egyik, árnyékban lőtt fotón észrevettem, hogy hátul hiányzik egy kis díszléc, sőt, mintha luk is lenne ott. Hát például ezért jó az sms-es képnagyító funkció. Ja, és Szegeden lakott. Nem, ennyi időm és pénzem nincs.
170-től 500 ezerig megnéztem minden 123-ast, Era szegény, pária lett, mert már izomból kerestem az új kocsit. Néha magamhoz tértem, rádöbbentem, mekkora ökörséget művelek, de aztán összeállt, hogy talán így kompenzálok a nyomasztó jelen ellen. Olyankor Erára néztem, megnyugodtam. Várt kint, az ablak előtt, hűségesen. Egy, két, olykor három napra is félre tudtam tenni ilyenkor a keresést.
De lassan két éve nem vettem újabb autót… És a Göbölyös Zsolti is elkezdett 123-asokat nézni. És a Bandi is rágyúrt a leendő Peugeot 504-esekre… Október-november táján izzott a levegő a Totalcar szerkesztőségében. Normális ember ilyenkor ráhajt egy szabad kolléganőre, irgalmatlan piálás-sorozatba kezd a haverokkal, elutazik Beninbe egy szál hátizsákkal, vesz egy iPhone 4S-t, elkezd gyúrni, pírszinget lövet az orrcimpájába, tudomisén. Én viszont csak Csikós Zsolti vagyok a négybéből, nekem egyetlen receptem van csillapítani a viszketést – autót kell cserélnem. Akár jó, ami épp van, akár rossz. Tökmindegy, nem erről szól.
És ebben a tökéletesen felesleges, időt és energiát felemésztő, szörnyű idegi terhelésben, egyik nap, valami furcsa indíttatástól vezérelve átírtam a keresési szempontokat. Mintegy véletlenül. Biztos napfolt-tevékenység volt akkor. Vagy a mamagésa leejtette az üveggömböt. Bánom is én.
Mercedes-Benz, 150-550 ezer, 1976-1985, 2450 köbcenti alatt – ezek voltak vagy másfél hónapon át a keresési szempontok. Na, azon a bizonyos napon ebből lett 1968-1985. És felbukkantak az állólámpák. Itt szippantott be az örvény. Ha addig volt is némi irányításom az események felett, attól a pillanattól önkívületi állapotban W115-ösöket habzsoltam. Az egész magyarországi kínálatot megnéztem.
Pixelenként, 1400 százalékos nagyításban.
Rájöttem: igazából egy Mercedes-generációval korábban is van még keresnivalóm, ezek az autók azonos állapotban 30-40 százalékkal kerülnek többe, de ha engedek a minőségből, kicsit hozzáteszek fejben, némi ügyességgel közelíteni tudom a kínálatot a fizetőképességhez.
Gyengének neveznek? Igazuk van. Én akkor sokkal ennél rosszabbakat mondtam magamra, és amiket gondoltam… Abba a világ csúcspszichiáterei is beleborzonganának.
Sok korábbi posztban leírtam már: én egy ilyen, állólámpásos csávó vagyok. Sokan tartanak mercisnek, mert tényleg eleget sertepertélek a márka autói körül (bár elsősorban a régebbiek táján), de a Pontont leszámítva (meg talán a Pagodát és a Fecske-kupét is), valójában csak az állólámpás izgat.
Pontosítok – a második szériás állólámpást se tartom igazinak (aminek szélesebb a maszkja, nincs elefántfüle, gumikormány lakik a kemény, műanyag volán helyén, az első ütközőjén, nem pedig alatta hordja a rendszámát, hátul pedig rácsos, nagyobb burás lámpája van). Csak a W115 izgat. Esetleg, de csak fenntartásokkal a W114, ami ugyanannak az autónak a hathengeres benzinmotorral szerelt változata. Ja, és kupét sem akarok. Az egyetlen példányban készült gyári kombi persze mindennél jobban kéne, de azt bezúzták még akkor, frissiben. A portugál Santos-kombi meg nem tetszik, az igazából egy furgon. Állólámpás Merciileg klinikai eset vagyok.
Egy Fecske, egy 108-as azt a szintet üti meg ingerben, mint mondjuk, egy 02-es BMW, Opel Rekord C, amiket szintén nagyon szeretek, de azt például már nem, amit egy hatvanas évekbeli Alfa, Panhard, de akár Fiat kivált, nem beszélve igazi szerelmemről, a Steyr-Puchról. Nincs ebben rendszer, ne is keressék.
Viszont az állólámpás nálam tényleg az autók origója, még inkább alfája és ómegája, a semmihez sem hasonlítható megnyugvás, a teljes polgári életnek még az angolvécénél, a családi fényképalbumnál is fontosabb, bablevesszagú kelléke. Nincs az a jármű, amiben boldogabb tudok lenni, mint egy tohonya, kertyegő, első szériás W115-ös hatalmas, kürtgyűrűs, műanyag kormánya mögött – és ebbe beleértek mindent Rolls-Royce-tól TVR-on keresztül rali-Asconáig és Ferrariig. Egyszerű vagyok? Mint a faék.
Mindezt úgy mondom, hogy rémségesen sok veteránautót vezettem és használtam, sőt birtokoltam is már – ez már csak ilyen szakmai, hobbisztikai ártalom. Mellesleg volt már vagy hat állólámpás Mercim, akadt közöttük olyan, amit 1994-től 2002-ig nagyjából egyetlen autóként használtam. Nem gondolom, hogy sokan lennének rajtam kívül, akik egy ilyen tohonya, sallangmentes, büdös, olykor nehézkes és béna tepsiben találnák meg a Nirvánát. De én igen.
Az a szerencse, hogy a feleségem is imádja a típust, mert amikor megismerkedtünk 1993-ban, egy dolog villanyozta csak fel velem kapcsolatban – a fehér, tolótetős 200D-m. Kiderült, mindig vágyott egy ilyenre. Hozzáteszem, Kati finoman szólva sem a kegyes hazugságok embere, az a típus, aki akkor is megmondja, ha valami nem tetszik neki, ha tudja, hogy a másik az idegösszeroppanás határán áll.
De pont ő vetette fel jó néhányszor az elmúlt években: miért nincs egy ilyen autónk, járkálni? Kettőnk közös ötlete lett megvenni a reménytelenül szétrohadt, aztán az egész család kedvencévé váló, szürkésbarna Bazeget, s Ponton Dezső is kis híján állólámpás Merci lett… De azért az a Ponton-álom beteljesülésre várt, a Ponton egy másik dimenzió, azt meg kellett lépni.
Meg páran tudják, hogy van egy majdnem-kész zöld állólámpásom, ami a garázs mélyén lakik. De az dísz, az túlságosan jó lett ahhoz, hogy elhasználjam. Használni olyan öreg autó jó, ami esztétikailag nem tökéletes, de műszakilag rendben van.
És ahogy elém borult az a bő féltucatnyi, 550 ezer forint alatti, még egybeautónak kinéző állólámpás a netről, a centrifuga, amiben addig henteregtem, hirtelen maximumra kapcsolt. Elvégre - miért is ne vegyek egy állólámpást? Ha azt szeretem szívből, minden porcikámmal, miért is ülök én egy 123-asban?
- Mert ahhoz van alkatrész, nem emlékszel, te tök, ezért is adtad fel az állólámpázást évekkel ezelőtt – így a jobbik énem.
- Hülyeség, még mindig dugig van a garázs állólámpás alkatrészekkel, három fűtéscsapom, négy pár hátsó lámpám (közte vadiúj, dobozban), ajtóim, kormányaim, üléseim, szőnyegeim, csetresz-hegyeim, lengéscsillapítóim vannak hozzá. Az Erához meg a múltkor már csak csodával határos módon tudtam csak fűtéscsapot szerezni a Karesztól, hátsó lámpa pedig nincs is hozzá utángyártott. És a két kocsi mechanikailag szinte azonos, ezért minden kopó alkatrész beszerezhető – szólt a rosszabbik.
- De Era kombi, Era motorja akár a folyami vontatóé, Era tolótetős, Era gusztusos, Erát rendbe tetted, Era megbízható, mit kavarsz, te eke… - vitatkozott a jobbik én.
- Az állólámpás meg állólámpás, erre úgyse tudsz mondani semmit – söpörte le az érveléseket egy kurta mondattal a másik felem.
Ekkor rájöttem, miért engedtem lélekben el Era kezét oly könnyen – a vele való kapcsolat a szeretetről, gondoskodásról, megbecsülésről szólt. Most viszont szerelembe estem, hatalmába kerített a birtokvágy. Az eszemet kihajítottam a tizedikről és megint élni kezdtem. Igen, megvan az irány, és éreztem, ahogy a mikró legnagyobb fokozatán, sisteregve magamhoz térek a hibernációból.
Tudják mit? Ma is van 600 ezer forint alatt nem teljesen reménytelen állólámpás Mercedes. Rögtön találtam egy fehéret Halásztelken. Nulla extra, de jól néz ki. Meglepően jól. 580 ezer. Csillog, vonalban van, a képen kicsit túl sok ugyan a belsejében a huzat, s akad néhány extra kapcsoló (amit gyűlölök), rajta a cápafogas felni, ami nem való rá (hiszen csak a 280-ason létezett eredetileg), de mindent egybevetve: nem rossz.
Telefonálok, igen, megvan, a papáé volt 19 éven át, most halt meg az öreg, örökség, el akarjuk adni, gyere – tegezett le az enyémnél idősebbnek tűnő hang.
Este. Halásztelek. Hideg. Kutyavonyítás. Titokban vagyok itt, csinált alibi leple alatt, a feleségem akár gyanakodhatna is, miért nem vagyok már otthon. Hát persze, hogy elfelejtettem a házszámot, de nem is nagyon vannak a házakon táblák, igaz, ha lennének, se látnám őket, mert vaksötét van. Sok-sok telefon után meglesz a ház, nem is látom a kapuban álló ember arcát. Magyarázva bevezet két épület közé, jobbra fordulunk egy keskeny csapáson, garázsok derengenek fel a semmiből, ajtó nyikordul, huszonöt wattos izzó gyúl, ott az állólámpa.
Megremeg a térdem, a nemi vágy fokozódik. Előveszem a ledes fejlámpát, látok. És szép! Rozsda elsőre nincs is, jó a fényezés. A belseje kissé hervadt, de legalább egységes, minden gomb zsírosra gumisodva, műszerfalon repedésgyűjtemény, csecsebecsék, hetvenes évekbeli napszemcsi, régi térképek koszos rendben. Igazi bácsiautó, egy itt felejtett darab a múltból.
Beülésre a vezetőülés kemény, a visszajelzők égnek, a váltó, mint a vaj, a tetőkárpit egyben, nem szakadt, az ütközők akár nagy, csillogó, krómozott Rotring-vonalzók, a foncsorok szinte sütnek, díszlécek szamurájkardként szikráznak. Hohó, ebből lehet valami.
Fordítom a kulcsot, nyúlok a kormányon át a műszerfalon levő csúzliért (a többfunkciós izzító-indító-leállító gomb), másfél kattanásnyit kihúzom, várok, hogy a sószóróban (az izzítás-visszajelző) cseresznyepirosan süssön a szál.
Húsz éve rutinná vált, otthonos mozdulatok ezek, a kezem magától teszi a dolgát.
Feltekerem az alapjárat-emelő gombot, taposok egyet a gázon, erőből meghúzom a gombot, pretty, így indul. Micsoda érzés. Évek óta megint levegőt veszek, el is felejtettem, milyen jó ez. Ki, be, áramlik az oxigén, miért voltam eddig víz alatt? Finom, selymes, előkamrás dízelhang. Szuperül felújították, hallani. Füst alig, remegés nincs. Korrekt.
Lefejtem a huzatot az ülésről. Lemondó ívbe görbül a szám – nagyon kell rá a műszálas, undorító borítás, mert takarásában a pőre tömés vigyorog. Lehasalok a szűk garázsban, alulról nézem. Nagy felületeken korróziómentes, de azért találok komoly rozsdát. Jobb hátul a doblemeznél, a küszöbvégnél porlik az egész. Demonstratíve török egy darabot, felmutatom, mint valami skalpot – csak jelzésként. A raktér oldalfalának alja is rügyezik, ám a legrosszabb, hogy az első utastér-padlókat valaki sima táblalemezre cserélte az idők folyamán, emiatt a meleg levegőt hátra vezető, lapos csövek is hiányoznak, mert így nincs hova tenni őket.
Ebben bizony fáznak majd a gyerekeim, valahogy meg kell majd oldani. A csomagtartót kikenték valami nem túl szimpatikussal, az elektromosságban sok-sok autószerelős, tehát nemmerciszakértős kendácsot találok, ami lehet ugyan, hogy korrekt, működik, de nekem legyen inkább rossz, de eredeti.
Kiállni persze nem lehet az autóval, mert egy Swift torlaszolja el az utat az utca felé. Az eladó testvéréé, aki egyébként társtulaj is. Kisvártatva majdnem megismerem az illetőt, a sötétből ugyanis felzendül egy borgőzös hang – „Lajos, mi a faszt túráztattok ott, nehogymá aludni tudjunk bazmeg!?” Hát, nem az Opera közönségének kifinomult közönsége, tény. Szerencsére a Rém visszahúzódik, mert vendéglátóm talán épp egy hajszállal visszafogottabb stílusban elküldi.
Az autó ettől még tetszik, de csak fél pillámat lesütve, kicsit hunyorítva látom benne a Mercedest. Ez inkább 50 százalék Stuttgart, 50 százalék Halásztelek, utóbbi íze dominál. A nagyjából egyméternyi tolatás során – ennyi a hely - koppan valami a diffi táján, de nem a kipufogó az, valami a hajtásban. Előremegyek vele, ameddig lehet, megint rüki, megint kattan. Figyelem a füstöt, a fék keménységét, annyira nem rossz semmi, a kormány sem lóg. De valami béna bandázzsal betekerték, bele se merek gondolni, mi lehet alatta.
Fejben osztok-szorzok, ez azért sehogyan sem egy hatkilós autó, akad rajta rozsda, tákolás, szakadás. Egy jobb napon, jobb évben talán tud 450-et, még 480-at is. De csak egy második szériás, tehát nem igazán szép fajta állólámpás a legkisebb motorral, a jobbos tükröt leszámítva nulla extrával. Így, a recesszió közepén, amikor nekem sincs nagyon mit aprítani a tejbe, még nehezebb ez. Végül teszek rá egy ajánlatot, ami jócskán túl van a lehetőségeimen, de révületben vagyok. Az eladó csak annyit mond rá: másnapra megbeszélik az öccsével, hívjam őket délben.
E súlyos teherrel a vállamon indultam haza. Amikor az ember így elkötelezte magát, már cseppet sem a vadászat izgalmát érzi, csak annak a hideg kútnak a penészes falát látja elsuhanni nagy sebességgel felfele a szeme előtt, amibe az imént épp beugrott. Pláne, hogy otthon, a semmiből érkezve, lekésve a vacsorát, még tálalnia kell a felesége előtt a sztorit: lehet elővakarni a családi megtakarítást, nagyjából egyben, ami remélhetőleg pár héten, néhány hónapon belül visszajön, nem kell aggódni. Ennél azért tényleg jobb, ha a szemközt lakó szőkével kapják rajta az embert…
De a valóság mindig kicsit más. Otthon kifejtettem a dolgot. Meglepetésemre elmaradt a meglepetés. Igen? Mutasd – jött a válasz. A gyerekeknek betettük a Micimackót a dvd-be, elővettem a képeimet meg a netet, előadást tartottam. Kati türelmesen hallgatott, ami nagy szó, mert hosszú lett a sztori. Nem sokat fűzött hozzá, valami nem tetszett neki. Másnap kiderült, mi nem.
Az ilyenre aludni kell.
Reggel még egyszer végigfésültem a kínálatot. Úsztak a szemem előtt az állólámpások, kopott az egér scrollgombja – igen, ezt néztem, nincs alja, emennek a belseje borzalmas, amaz meg tiszta saláta, első és második szériás alkatrészekből, nagy benzines és kis dízel elemekből kutyulták össze, ennek a 200-as benzinesnek Stromberg CD175 karbija van, jaj, olyat többé nem kérek… Kati bejött, nézte, mit csinálok.
- Zsolt, biztos, hogy meg kell venni azt a halásztelki autót? – kérdezte halkan. .
- Nézd, ha állólámpást akarunk, az kiváló alap. Igaz, hogy nincs sok extrája, no meg a fehér, fekete belsővel a legunalmasabb kombináció, de masszív a kaszni, jó a motor, egy gazdája volt soká – vágtam rá.
- És második szériás – tette hozzá Kati, a hangjában némi gúnyos éllel. Nem fogod szeretni, mert te nem szereted a második szériát. És én sem annyira – folytatta. Várd ki, amíg találsz egy első szériást, azt vedd meg, nem kerget senki – lódított egy olyan irányba, amerre magamtól is elindultam volna.
Felhívtam Dunaharasztit. Adnák akkor az autót, mikor jöv… Elnézést, nem jövök, a feleségemmel arra jutottunk, hogy nem ez az autó, amire vágyik a család – vázoltam a döntésünket.
Aztán megeresztettem egy másik telefont: a 200-as, benzines, stromberges kocsi nem hagyott nyugodni. Hiszen az első szériás, sőt, úgynevezett feles, a legkorábbi állólámpások közül, amikben egészen mások a kárpitok, a műszer, egy csomó egyéb. 1969-es, messze a legrohadósabb fajta, ilyenből alig maradt. Nagyon izgatott, mert igazi, hatvanas évekbeli színkombináció volt, vajfehér, bordó belsővel.
Kiderült, hogy dízel a kocsi, nem benzines, elírták, megbízásból hirdetik. Igen, körben rohadt, de egyáltalán nem vészes (én azért a nagyított képen láttam, hogy minimum négy küszöbvég, két hátsó sárvédőív, két első fényszóróbili körüli lakatolás, sok-sok festék biztosan kell rá). Az első üléseket áthúzták középen, hátul, a támla tetején porlad a szövet, de amúgy minden tűrhető. De sajnos lejárt róla minden papír, és bár a saját lábán jutott el Nógrádba valahonnan az ország közepéről, azóta nem tudják beindítani.
Számoltam. Ha kettő-kettőötvenért elhozom, talán kijön öt kilóból. Hívtam Kareszt, figyelj, körbe kéne lakatolni egy Mercit, nem kell szépre, tudod állólámpázni szeretnék megint, izgat rettentően. Hallottam a nagy szippantásokat a cigiből a túlsó végen. Telefonon át párhuzamban alkatrészáruházakat bújtunk a magunk számítógépén, kalkuláltunk, igen, ha ügyesek vagyunk, öt-hat nap alatt összerakjuk, nem lehetetlen kijönni a pénzből, bár túl szép nem lesz.
Délutánra beszerveztem a világ legrendesebb autónepperét, hogy jöjjön velem, segítsen elhozni az autót. Gödöllőn, a telepénél találkoztunk, ő lyukra futott egy szépnek mondott, valójában borzalmas Ladával, majd felrúgta a családi délutánt, hogy eljöjjön velem a távoli Nógrádba, autót éleszteni, hazaszenvedni vele. Kötél, akku, szerszámok bekészítve, nosza. Amikor beült mellém, épp telefonban voltam, mert amíg vártam rá, felhívtam Dani barátomat. Meg akartam tőle kérdezni, hogy egy sima 200D ajtózsebén volt-e krómcsík a feles szériában – azt ugyanis nem ismerem annyira.
- Nem, nem volt, miért? – kérdezte.
- Mert egy barátommal most indulunk megvenni egy hervadt 200D-t Nógrádba, és annak van. A motor nem megy, a kaszni rozsdás, de a kocsi nem túl drága. Karesznál autót csinálunk belőle, és megint állólámpással fogok járni, képzeld – újságoltam. Danival egy nyelvet beszélünk, az állólámpás neki is nagy kedvence.
- Miért nem veszed meg a miénket? – tette fel a meglepő kérdést.
Hát persze, van nekik mindig egy pár kintről behozott W114/115-ös Mercijük restaurálás, javítás, honosítás alatt, nyilván arra gondol, hogy azok közül.
- Jaj nem, Dani, én maximum kettőötvenért venném, van összesen talán egy ötösöm, hogy az utcán legyen, használhatóan. Csak egy kedves, horpadt, öreg romot szeretnék, nosztalgiából – pontosítottam.
- Mondom, van épp egy ilyen autónk, az öcsémnél rohad már pár hónapja, előtte Lacinál (közös barát) állt. Rég láttam, de úgy rémlik, egészen jó a kasznija, szerintem nincs is rajta igazi rohadás, de a motorja elég fáradt, meg azért kell is vele foglalkozni. Mindenki csak kerülgeti, nem akar nekikezdeni – mondta.
Így jutottam el aznap este Telkibe, Marcihoz, Dani öccséhez, így próbáltam ki egy zöld, még mindenféle rendberakás előtt álló, 220D állólámpást, amit a kert legsötétebb zugából túrtunk elő. Koppant a gödrökben, gyenge volt a motorja, mint a harmat, a belső, kisebb kezelőszervek fele nem működött. De azért ment, állólámpáskodott, magabiztosan, ugyanakkor barátságosan ringatott. Balzsam volt a lelkemnek. A világ legjobb autója ez, még romokban is.
Aztán körbenéztem a kasznit zseblámpafénynél. Itt-ott akad rajta néhány csipa, de komolyan tényleg csak a jobb első küszöbnél rozsdás, és azt még megcsinálják, mielőtt átadják, hiszen a papírjait is rendbe kell tenni. Vonalban van, díszlécek hiánytalanul fent, a belső tér koszos, mint a bűn, de a műszerfal sarkában lévő repedést, egy hiányzó térképzsebet és a gagyi, gombjait vesztett ITT rádiót leszámítva szinte hibátlan minden, még a láthatóan régi (nem lakótelepi nejlon!) üléshuzatok alatt is.
És van színe! És pléhdísztárcsás! És pergamen a belseje! És nem a harmatgyenge 200D, hanem a nem sokkal erősebb, de jóval nyomatékosabb 220D viszi (ha majd jó lesz – ezt megelőlegeztem)! És első szériás, kitekerhető pillangóablakkal, kemény kormánnyal! A nem rá való rácsos hátsó lámpákat lecserélem majd, idővel talán a szintén második szériás, széles hátsó csomagtér-fogantyút is visszaalakítom az eredeti keskenyre, de ezek ráérnek. Kell.
Átugrottam Danihoz, aki a szomszédban lakik, leültünk, megettem náluk egy hatalmas almát, dumáltunk. Szuper árat kaptam, tényleg nem piaci alkudozás volt, hanem klubon belüli, haveri deal. Egymás tenyerébe csaptunk.
Másnap, bent, óriási terveket kezdtünk szőni Bandival. Ő is akkortájt vette a Peugeot-t, szintén napi használatra. Tehát vegyék úgy, hogy ez a két autó két kísérleti nyúl. És én azóta egy részüket már meg is valósítottam…
