Miután a múltkor bemutattuk a tuti 100e forintos rendszert, olvasók ezrei bombáztak emailekkel, szörcsöltek ránk ICQ-n és támadtak nekünk a sarki kisközértben, hogy ilyen rendszerük már van, köszönik szépen, de szeretnének továbblépni, és azonnal mondjuk meg, mitől lesz nekik jobb. Ezt a fajta beindulást látva nem tagadhatjuk meg tőlük a továbblépés kulcsszavát, az alfát és omegát, íme a varázsige: erősítő!

hirdetés

A fejegységekben lévő beépített erősítő csak lejtőn, enyhe
hátszéllel tudja azt a 4x45 wattot, amit oly büszkén hirdet az
előlapján. A lejtőt és a hátszelet az elektroakusztikában a
nagyon-nagyon speciális mérési eljárások jelentik, amilyenekkel ki
lehetne mutatni például, hogy a
Sokol Classic egy százwattos high-end audio produktum - wattok
és wattok között nagy tud lenni ám a különbség!

Az erősítőre elsősorban a mélyhangok reprodukálása miatt van
szükség. Némi leegyszerűsítéssel úgy lehetne magyarázni a feladatot,
hogy
a mélyhangok hullámhosszát be kell "hajtogatni" az autó jóval
rövidebb utasterébe, és ehhez bizony kell a kakaó. De speciális
hangszóró is kell hozzá, ami mérete és kialakítása révén alkalmas a
nagy energiák feldolgzására; a szaknyelv - roppant találóan - ezeket
mélynyomónak hívja. A sznobok subwooferként is ismerik.

Tehát az előző részben leírt rendszerhez adagoljunk egy csipetnyi
erősítőt és egy késhegynyi mélyládát, és egy lépéssel közelebb kerülünk
az autóhifis nirvánához. Az árlista alján találjuk a basic kétcsatornás
erősítőket, 25 és 40e közötti áron. A kétcsatornás erősítő erőteljes
kompromisszum, olyan
mint amikor almát eszünk ebéd helyett: valami van ugyan a
gyomrunkban, de igazából csak még éhesebbek lettünk. A mélyládák
szintén 25 ezer forint környékén indulnak, de ha upgrade-elünk,
szánjunk még 10-15 ezer forintot a kábelekre és a szakszerű
beszerelésre, minthogy a guruló csodát néhány helyen meg kell furkálni,
a kárpitelemeket le kell bontani, sőt, ami még zűrösebb, vissza is kell
szerelni, és jobb ha ezt szakember csinálja.

A kétcsatornás erősítővel két dolgot lehet kezdeni. Vagy azt
mondjuk, hogy az első hangsugárzókat továbbra is a fejegység hajtja
meg, és az erősítő csak a mélyládát fogja löködni, vagy az ún. trimód
kapcsolást választjuk, amikor a kétcsatornás erősítőből,
hüpp-hüpp-hüpp-
barbatrükk, egy kvázi háromcsatornásat bűvészkedünk. Az első
esetben a zenei információ 90%-át szolgáltató első hangsugárzókat
továbbra is a ványadt kis IC-temető fogja ellátni zenével, tehát jó
esélyünk van a megszokott mosott és kissé torz hangra, de a mélyek
immár megszólalnak, és ettől sokkal jobb lesz hallgatni a zenét,
bármilyen műfajról is legyen szó.

A második esetben az erősítő hajtja meg az első hangsugárzókat és a
mélynyomót, de a nagybetűs Zene még így sem fog megjelenni előttünk,
minthogy a kétcsatornás-erősítő-három-csatornát-hajt-meg műsorszám
igazából azt jelenti, hogy
egyik hangszórórendszer sem kapja meg a neki szükséges
teljesítményt. További pesszimizmusra ad okot, hogy ilyen rendszerhez
kell még egy fekete doboz: egy hangváltó, ami elkülöníti a mély
hangokat a magasabbaktól, hogy mind a két rendszer csak azzal a
frekvencia-tartománnyal foglalkozzon, amire az Isten (és a
tervezőmérnök) szánta őket.

Elköltöttünk 60-100 ezer forintot, és mégsem lett nekünk igazán jó.
Pedig nagyon ott voltunk a megoldás közelében_ Már csak egy párat kell
aludni, és ebben a rovatban jön a megfejtés, ami csak egy picit drágább
az előzőekben említettnél. De a minőségi ugrás, az még Szergej Bubkát
is meglepné.