Amióta az eszemet tudom, izgat az autózás. Volt lábbal hajtós zöld
Moszkvicsom, pedálos kis gokartom, kellett velem járni a Vidámparkba
dodzsemezni
(Dodgem, angol kifejezés - valójában dodge them -,
a közhiedelemmel ellentétben nem azt jelenti: üsd, vágd, nem apád.
Épp ellenkezőleg; kerüld ki őket!), sőt apuval rendre addig
könyörögtünk a gokartos bácsinak, míg végre a méreten aluli Gyulavitézt
nagy nehezen beengedték, hogy a felnőttekkel versenghessen. (A Ciklonra
nem engedtek fel, oda bemásztam, de ez most nem tartozik ide.) A
fűnyírót leszámítva rettenetesen élveztem mindent, aminek motorja volt,
gurult, és én irányíthattam.
De mindenki ilyen arcot vágott
a pedálos Moszkvicsban ülve
Még mindig óvodás vagyok, ülök az ablakban, és feszülten várok.
Várom, hogy a mustársárga, kerek lámpás Zsiguli végre megjelenjen az
ablakunk alatt, és én rohanhassak le apuhoz, aki mindig megengedi, hogy
az ölébe üljek; ma talán kormányozni is szabad!
Nem, anyu, nem vagyok éhes. Nem, anyu, nem kérek sütit.
Gyümölcsöt sem kérek, hagyjál! És apu végre megérkezik. Szerencsére jó
kedvében van. Kinyitja az ajtót, az ölébe ültet, és hagyja, hogy
beterelgessem a Ladát éjszakai nyughelyére.
Néha előfordul, hogy apu ideges mozdulattal ránt egyet a kormányon,
hogy korrigáljon. Ilyenkor mindig nagyon megsértődöm. Még csak ötéves,
mégis nagyon önérzetes a kis Gyulavitéz,
meggyőződése, hogy édesapja kontárkodása nélkül, egyedül is képes
lenne irányítani a kocsit, és nagyon rosszul esik neki, mikor
felülbírálják a döntéseit. Ilyenkor fanyalog egy sort, de másnapra
elfelejti az egészet, és hat óra tájban már megint ott ül az ablakban a
mustársárga Zsigulira várva.
Nem telt bele sok idő, rájöttem,
a felnőttek valamely különös oknál fogva örömmel ültetnek
kisgyerekeket az ölükbe vezetés közben. Úgy tűnt, valamiért nagyon
tetszik nekik, ahogy az apróság átszellemült tekintettel tekergeti a
kormányt. Ezért hát minden egyes alkalommal, amikor városon kívül
voltunk valami forgalommentes földúton, barátnak, félidegennek egyaránt
azonnal felajánlottam, hogy vezetek. Általában sikerrel jártam.
Vezettem Wartburgot, Trabantot, Daciát, többféle Ladát, Skodát,
Polskit, 127-es Fiatot, de 240-es Volvót, Ford Escortot, sőt Renault
Fuegót is. Városban soha, arról álmodni sem mertem, mindenféle
eldugott, isten háta mögötti földutakon annál többször. A felnőttek
legnagyobb csodálkozására egyre rutinosabban bántam a különféle
járművekkel.
Alig vártam, hogy a földig érjen a lábam. Ez viszonylag hamar be is
következett; sokat segített, hogy anyunak vettünk a Merkurtól egy
Polski Fiatot, és bár a Zsiga még mindig nagy volt rám,
a Polszkiban elkezdhettem megtanulni, melyik pedál mire való.
Gáz, fék, kuplung, gáz, fék, kuplung. Jobb oldali karral indul, bal a
szívató. Vagy fordítva? Egy általános iskolás, de még mindig nagyon
picike Gyulavitézt képzeljünk el, aki alig éri el a pedálokat, alig lát
ki a kormány mögül, mégis nagyon elszánt, és vezet. Végre egyedül
vezet.
Apu tanított mindenre. Nézeteltérés, ahogy a garázsba beállós
időszakban is, volt párszor; ezúttal sem mindig hittem rutinos
oktatómnak. Ennek mindig kormányrángatás lett a következménye, hogy a
sűrű növényzetet, de még inkább a fényezést megkíméljük. Végül azonban
csak megtanultam vezetni.
Tízévesen már egyedül szaladgáltam a polákkal, persze csak a
telken, ahol az eldugott földutakon szinte egyáltalán nem volt
forgalom. A közlekedési szabályokról természetesen fogalmam sem volt,
de tudtam, hogyan kell kezelni a váltót, a kuplungot, a féket,
biztonságosan el tudtam jutni az autóval A-ból B-be.
Törés, hál' istennek, nem volt.
Egyszer kicsit nekimentem egy betonkeverő vályúnak, amit a
vezetőülésből nem láthattam, de ez is csak a lökhárítón hagyott
nyomot, szóval megúsztam nagyobb üvöltözés nélkül. Ahogy cseperedtem,
szüleim társasága egyre kevésbé szórakoztatott. Egyre többször
hisztiztem, ha le akartak cibálni magukkal a telekre. Idővel megunták,
és 12 évesen már otthon maradhattam egyedül. Az volt csak a jó
világ!
Anyuék el, én meg le. A garázsba. Természetesen tudtam, hogy
tilosban járok, bár a következményekkel nyilván egyáltalán nem voltam
tisztában. A rendőrség mint olyan, nem nagyon foglalkoztatott,
szememben a szülők képviselték az egyetlen felügyeleti szervet; csak
őket kellett kijátszanom. Elborult
gyermekagyamban egyszerű gondolatok motoszkáltak: de jó lesz autóval
átmenni a haverokhoz, meg vagánykodni a környéken. Meg olyanok,
hogy: nagyon óvatosan, nagyon vigyázva, ha bajt csinálok, az egészen
biztosan pofonesőt von maga után, hogy a szobafogságról ne is
beszéljünk.
Beültem hát a Polskiba - a forgalmival egyáltalán nem törődtem,
minek, amikor még jogsim sincs -, ügyesen, ahogy apu tanított,
kitolattam a garázsból, és nyakamba vettem a kerületet. Úgy okoskodtam,
mivel nem tudom a KRESZ-t, jobb, ha minden kereszteződésben
mindenkit udvariasan elengedek, abból baj nem lehet. Időm meg van
bőven. Átgurultam a haverokhoz, kocsikáztunk, elmentünk kirándulni vagy
az ABC-be, és nagyon élveztük. Eszembe sem jutott, hogy szüleim az
elfogyasztott benzinből vagy a kilométeróra állásából rájöhetnek a
csínyre, csak attól féltem, összetöröm, de szerencsére megúsztam.
Akkoriban még sokkal kisebb volt a forgalom.
Egyszer sem buktam le. Apuék megjöttek vasárnap este, a kocsi
ugyanúgy állt a garázsban, ahogy pénteken hagyták, a kis Gyulavitéz meg
ártatlan, angyali mosollyal az arcán üdvözölte őket, mintha mi sem
történt volna.
Puszi, puszi. Mi volt? Semmi. Aztán lehetett várni a következő
hétvégét.
Utána sokáig nem történt semmi izgalmas. A törvény az törvény, hiába
tudtam vezetni, ki kellett várni, míg eljön az én időm. Mire a
tizenhetedik szülinapom közeledett, rég nyilvánvaló volt, mit kérek.
Naná, hogy jogosítványt. Az elméletet még tizenhat évesen letettem,
hogy minél előbb vezethessek. Rettenetesen be voltam sózva,
az élet meggyalázásának, a szabadság porba tiprásának éreztem minden
egyes napot, melyet jogosítvány nélkül kellett eltöltenem.
Elkezdtem hivatalosan, instruktor mellett vezetni. Minden ment, mint
a karikacsapás.
Oktatóm, Tüll Laci bácsi hamar észrevette, hogy kész, de legalábbis
félkész anyag került a kezei közé. Nagyon hálás volt nekem, amiért
nem kellett halálfélelemben, szorongva ülnie mellettem, és egy órát
lazíthatott a nyolcból, én pedig nagyon hálás voltam neki, mert hagyta,
hogy a magam útját járjam, és csak akkor szólt, ha tényleg oka volt
rá.
A gyakorlati vizsga elsőre sikerült, és
tizenhetedik születésnapom után néhány héttel végre átvehettem a
jogosítványomat. Életem egyik legboldogabb napja volt. Ennél talán
csak az volt boldogabb, mikor néhány évvel később 87 000 forintért
megvásároltam első autómat, egy 12 voltos, szürke vagy inkább koszszínű
601-es kombi Trabantot, de ez már egy másik történet...
