A főváros, a kimondhatatlan nevű Antananarivo. Még a helyiek is csak Tanának hívják. Az 1,3 milliós lélekszámú település a Központi Magasföldön, 1280 méter magasságban fekszik, így éghajlata egész kellemes, és a levegője is tiszta lenne, ha a rengeteg régi és lazán karbantartott jármű nem szennyezné. A tanai közlekedés legfőbb jellemzője a dugó: a járművek számának bővülését nem követte az infrastruktúra fejlesztése, ezért reggeli és délutáni csúcsforgalomban nemcsak a belső kerületek dugulnak be menthetetlenül, de a fő be- és kivezető utak is.

Európai fejjel gondolkodva ez egy rossz útnak néz ki, a helyi viszonyok között azonban jónak számít, hiszen szilárd burkolata van, így esős évszakban is járható. Az 587 ezer négyzetkilométer területű (hazánknál hatszor nagyobb), 22 milliós szigetország közúthálózatának összhossza kb. ötvenezer kilométer, ám ebből alig több mint ötezer kilométer aszfaltozott. Arányítsunk: a briteknek százszor ennyi aszfaltútjuk van, miközben az országuk kisebb. Az aszfaltos utak minősége erősen változik: a nagy forgalomnak kitett szakaszok, a rosszul kivitelezett, hamar tönkremenő részek kátyúi igencsak próbára teszik a legrobosztusabb futóműveket is. Vidéken a földdel töltött nagyobb kátyúknál lapátos, söprűs emberek állnak készenlétben, figyelmeztetik a veszélyre az autósokat, és visszalapátolják a kiverődő talajt. Cserébe kiscímletű bankók repülnek ki a járművekből. Az útkaparás Madagaszkáron egy élő, jövedelmet hozó, spontán kialakult foglalkozás.

Az útjavítás fejlettebb formáját képviseli ez az aszfaltkeverő kisüzem. Az ideszállított kőzúzalékot összekeverik szurokkal, a forró matériát belapátolják a furgonba, ami a javítás helyére szállítja. Madagaszkár a világ egyik legszegényebb, ámde működő országa, minden problémára megtalálják a legegyszerűbb és legolcsóbb megoldásokat.

A nagyvárosi közlekedés egyik alapvető gépi eszköze a taxi. A taxiállomány szinte 100 százalékát veteránkorú Renault R4-esek és Citroen Kacsák alkotják. A francia gyarmati rendszer helyben összeszerelt túlélői rendíthetetlenül róják az utakat, a viteldíj nem drága, de turistaként ajánlatos minden esetben előre megegyezni az összegben. Igazi időutazás minden kilométer: légkondi nincs, a hely szűkös, az utas minden pillanatban azt várja, hogy szétesik alatta az egész tákolmány, ám bent szól a vidám, dallamos madagaszkári pop, így összességében az élet szép, a vigyorgás garantált. Különben is, Jézus, vagy egy rutinos szerelő segít, ha baj van.

Madagaszkáron nagyon vékony a középosztály: a túlnyomó többséget alkotó szegényeket nagy, fullextrás terepjárókban és pickupokban kerülgetik a gazdagok. Az újautó-piac sztárjai egyértelműen japánok: Toyota, Nissan, Mitsubishi, kábé ebben a sorrendben. A középáras pickupok királya a Nissan NP 300. Az élet az utak mentén zajlik: mindenki árul valamit, aki meg éppen nem, az nagyon olcsón próbál vásárolni. Rizsből, az egyik legfőbb mezőgazdasági terményükből a legkisebb boltban is kapható legalább tízféle. Az étolajat kimérve, akár decis mennyiségben is vásárolják, a cigaretta szálanként is kapható. A pékáru franciás és finom, akárcsak a helyben termesztett kávé. A madagaszkári konyha egyszerű, de nagyon ízletes, és a mi mércénkkel olcsó. Aki evett már a szabadban legeltetett zebuból készült sztéket, szerintem egyetért velem.

A távolsági közlekedés két fő eszköze a kis busz és a nagy busz. Ez itt egy nagy busz, az egyik toliarai pályaudvaron - bár elsőre inkább teherautónak látszik, hiszen abból van kialakítva. A szellőzést és a légkondicionálást megoldja a mentszél, a tetőn rengeteg csomag elfér, a kényelem pedig nem szerepel az utasok elvárásai között. Az utazás egyik alapeleme száraz évszakban a vöröses por, ami rendesen beteríti az utasteret. A nagy hasmagasság nem véletlen: azokon az utakon, ahol ezek a gépek járnak, normál busz nemigen menne el.

Tervezett pihenő egy benzinkútnál, Finarantsoában. Az árnyékos területet mesterien kihasználják az utazók. Madagaszkár Mozambikkal egy vonalban fekszik az Indiai-óceánban, Afrikától 500 kilométerre. Keletről az indonézek, nyugatról afrikai bantuk népesítették be, körülbelül 1200 évvel ezelőtt, és az idők folyamán a 18 törzsből megszületett a malgas nemzet. A malgas mellett a francia is hivatalos nyelv, az egykori gyarmattartó és gyarmata között ma is szoros a kapcsolat.

A teherfuvarozás leginkább elterjedt módja a kézikocsikon történő szállítás. Különféle típusok alakultak ki szerves fejlődéssel: kétkerekűek és négykerekűek, tolósak és húzósak, kicsik és nagyok. A nagyméretűekhez többfős személyzet kell, különösen a dimbes-dombos-hegyes területeken. A legizgalmasabb fajta a falusiak által használt kiskocsi, soknak csak csapágyak vannak a tengelyek végén kerekek helyett, másokon fakorongok szolgálnak kerékként, esetleg gumivasalással. A fék alapvető tartozék, a domborzat adottságait kihasználva ugyani a lejtőn lefelé mindenki felpattan, és a gravitációs hajtással ereszkednek le a völgyfenékig. Ezek a népi iparművészeti alkotások a tehergokart nevet kapták tőlem.

Már megint egy francia: a pickup kategória alapját a régi, szinte elpusztíthatatlan Peugeot furgonok adják. Változatos esztétikai és műszaki állapotban morzsolják a kilométereket. Európai veterános sírva könyörögne egy ilyenért – Madagaszkáron mindennapi, kemény használatban húzzák az igát, a gyakran túlterhelve. A modern pickupok között is sok a klasszikus platós, ponyvás kivitel, hiszen ezekbe több holmit lehet bepakolni.

A legnagyobb tömeget a magáncégek, kisvállalkozások által üzemeltetett kis iránybuszok (taxi-brousse) szállítják Madagaszkáron: a városi útvonalakon járók gyakran zsúfoltak, a le-felszállás igényel némi kígyómozgást és határozottságot. Az ülések szűkek, cserébe a viteldíj alacsony, szinte mindenki által megfizethető. A kalauz a hátsó ajtóban egyensúlyoz, bekiabálja a megállók nevét, beszedi a pénzt, és ha olyan kedve van, segít a fel- és leszállóknak. A kisbuszok többsége is öreg darab, végtelen kilométerrel a motorjában.

Madagaszkár még annál is szebb, mint ahogy az ember utazás előtt elképzeli. Az 1100 kilométer hosszú, 450 kilométer széles, hegyes-völgyes szigeten többféle éghajlati övezet található. A keleti, nedves oldal az esőerdők, buja dzsungelek világa, a Központi Magasföld, ahol az emberek többsége él, kétévszakos, a mezőgazdasági termelésre kiváló adottságú terület, ahol a látványt a rizsteraszok és a maniókaföldek uralják. A sziget közepén magasodó hegyvidék nyugati oldala száraz, a nyugati part felé haladva szavannás, sztyeppés, majd szinte sivatagos területek jönnek sorban. A szigetország háromezer kilométernyi csodálatos partszakasszal rendelkezik, amelyben óriási turisztikai potenciál van – nagy kérdés, hogy ki kell-e használni, mert a turizmusnak is megvannak a maga hátrányai.

Vidéken bármelyik kanyarban feltűnhet egy zebucsorda, hiszen az úton a legkényelmesebb hajtani ezeket a békés kérődzőket. Egyszer majdnem félórát álltunk az út szélén, mert egymás után legalább tíz csordát hajtottak el mellettünk. A zebuk a madagaszkári szarvasmarhák: nemcsak a tejükért és a húsukért tartják őket, de besegítenek a teherszállításban is. Ez utóbbinak annyira nagyon nem örülnek, mint az magunk is megtapasztalhattuk: a hajtónak sokféle lélektani módszert be kell vetnie, gyakran fizikai kényszert alkalmaznia, mert a zebu inkább az árnyékban állna, ahelyett, hogy negyven fokban kordét húzzon. A végső érv a zebu kakás farkának erőteljes húzogatása, aminek szagos-csuszpájzos mellékhatása, hogy erre válaszul a zebu általában kakil egy frisset.

Útszéli bolondozás, orosz és kínai puskákkal. Aki el akar merülni a mosolyok óceánjában és a nevetések tengerében, utazzon Madagaszkárra, nyugi, lelőni nem fogják. Pár nap alatt átveszi ezt a jó, ráadásul terápiás erejű szokást, aztán hazatérve azt tapasztalja, hogy úgy néznek rá, mint a bolondra. Ekkor a mosolygást abbahagyja, és visszavedlik rendes, depressziós, feszült magyar polgárrá.

Madagaszkáron ingyenes az úthasználat, mégis van útdíj. Ezt a rendőrök szedik be, közúti ellenőrzés címén, amire minden húsz-harminc kilométeren sort kerítenek. A sofőröknél a műszerfal valamelyik rekeszében gondosan be vannak készítve az erre a célra szolgáló, kiscímletű bankjegyek, melyek átadása vagy kedélyes, vagy némiképp fenyegető jellegű beszélgetés keretében történik. Olyan apróságokkal, mint a kötelező sebességhatárok betartása, senki nem foglalkozik, annyival mennek, amennyit a forgalom vagy az útminőség megenged, illetve kicsit azért többel. Településeken simán átvágnak 70-80-nal, az út szélén sétálgató emberektől pár centire. A madagaszkári halálesetek 10 százaléka a közúti forgalom számlájára írható.

Kaméleon a bozótban. A Madagaszkáron élő állat- és növényfajok 90 százaléka endemikus, vagyis csak a sziget területén él. Ott is fejlődött ki azután, hogy a hatalmas földdarab leszakadt Afrikáról, és a rajta élő fajok között beindult az evolúció. Sajnos ezek nagy százaléka veszélyeztetett, mert az az odaérkező és elszaporodó emberek fokozatosan felégették az erdőket, hogy a körülbelül tíz év alatt kimerülő szántóföldeket felhagyva újabb területet raboljanak művelésre a természettől. Aki ezekre a különleges állatokra kíváncsi, maradjon otthon, és nézze meg David Attenborough Madagaszkáron forgatott, témába vágó természetfilmjét. Helyben ugyanis csak állatkertben, vagy hosszú utakat megtéve találkozhat némelyikkel, egyrészt mert már kevés van belőlük, másrészt, mert a többségük rejtőzködő, éjszakai életmódot folytat. Kaméleonokkal viszonylag könnyű összefutni, és durva élmény látni, ahogy másodpercek alatt megváltoztatják a színüket. Meg is lehet fogni őket, de minek. Olyankor egyébként a kaméleon harap, és fenyegetően sziszeg, majd csendben tűr, amíg visszarakják a helyére, és folytathatja lassú rovarvadász körútját.

A másik madagaszkári sztár: a baobab, magyarul majomkenyérfa. Ezek a szupercukiság kategóriájába tartozó növények úgy néznek ki, mintha fordítva lennének a földben, a gyökerükkel felfelé. A helyiek úgy tartják, hogy az ördög állította a baobabot fejre. Akár nyolcszáz évig is elélnének egyébként, ha hagynák őket, a gyümölcsük pedig finom és vitaminban gazdag. Mostanra a helyiek kezdenek rájönni, hogy turistalátványosságként többet hoznak a konyhára, mint kivágva, így elkezdtek vigyázni rájuk. Korábban a baobab törzséből vájták ki a kis halászcsónakokat.

Kis halászcsónak a nyugati partvidéken. Ilyenekkel halásznak a helybeliek, elsősorban a partmenti vizeken. Ne feledjük ugyanakkor, hogy annak idején hasonló lélekvesztőkkel jutottak el Ázsiából és Afrikából az első betelepülők. A friss fogás gyorsan eljut a közeli éttermekbe is, ráadásul olcsón: 2500 forintnak megfelelő összegért például languszta kerülhet a tányérunkba.

Veterán és tuning, ráadásul eladó. Üdítően hat a vén Bogár látványa a sok francia autó között. Itt nem kell találkozót szervezni, klubokat alapítani, ha régi gépkocsikat akar látni az ember: elég bámulni a közlekedést. Az R4 és 2CV taxik mellett gyakran felbukkannak 60-as, 70-es évekbeli Renault-k, Citroenek és Peugeot-k, némelyik pusztulófélben, sok viszont megkímélt, egész jó színvonalon felújított állapotban. Egy-egy öreg Mercedes is előkerül, sőt, egyszer még egy Jaguarral is találkoztunk.

Akárcsak a hetvenes, nyolcvanas évek Magyarországán, Madagaszkáron is minden férfi aktív autószerelő. A műszaki állapotát tekintve is színes állomány karbantartása folyamos tevékenységet igényel, így gyakorlatilag egyetlen nagy szerviz az egész ország: szerelnek az udvarokon, a házak előtt, benzinkutaknál, az út szélén, sőt, még az autószervizekben is. A taxikhoz koruk ellenére is biztosan kapható minden fontos alkatrész, különben napok alatt megszűnne a szolgáltatás.

Amit elhoztam volna magammal: ez a Peugeot 404-es pickup, a francia autóipar nagy korszakából. Felextrázott, de nem csicsás, gondosan karbantartott darab, nagy platóval, napi használatban. Olyan autószerető, precíz ember gépe lehet, akinek ízlése is van. Remélem a könnyeim nem marták fel a fényezést, amikor rápotyogtak a motorháztetőre.

Amit elhoztam magammal: képek, illatok, szagok, ízek, hangulatok. A kék trópusi ég elképesztő felhőjátékai. Az esős évszak végének ezerféle zöldje. A gránithegyek hatalmas tömbjei a gondosan művelt rizsföldek fölött. A makik fecsegése az alkonyati esőerdőben. A kereteken száradó halak nehéz, minden áthatoló szaga a tengerparti kis falvakban. Megérkezés a Titanic nevű szállodához, ami épp egy irgalmatlan trópusi viharban süllyed. Banán. Barack. Kivi. Az óceán örök zúgása a korallszirtek fölött. A szombat esti láz Tana sötét utcáin. Őrült száguldás ismeretlen utakon a telihold alatt. Emberek, akik a barátaim lennének, ha közelebb élnénk. Mosolyok. Mosolyok. Mosolyok.