A legszebb korszak krémje

Teszt: Plymouth Fury – 1968

2011.06.28. 06:31 Módosítva: 2011.06.28. 09:39

Ne is olvasson tovább: ez egy ugyanolyan jó autó, mint a korabeli nagyobbacska amerikaiak. Nem tud semmi különöset, csak állatul néz ki, és nagyon jó vele menni. És nem drága.

1968 nagy év volt a Plymouth történetében: ekkor mutatták be az öt modellből álló midsize line-t: Belvedere, Satellite, Sport Satellite, Road Runner és GTX. Ez persze erős amerikaias túlzás, hiszen sok különbség műszakilag nem volt az öt modell között. Dizájnban kevesebb lett a görbe és több az egyenes, hiszen valamit mindig változtatni kell, és nagyjából 1966-ra futott ki a kizárólag vonalzóval tervezett amerikai autók irányvonala. Ettől persze a 68-as Plymouthok nagy rész mai szemmel még mindig szabályos dobozformának tűnik. A 2 és négyajtós modellek a GM paletta résztvevőihez hasonlóan különböző tengelytávot kaptak, de a 68-as év középméretű főhőse a Plymouthnál a kedvező árú sportkocsi, a Road Runner volt.

Ami nagyjából ugyanaz, mint a GTX, csak fapados. Van még ekkor Barracuda, már fastback háttal, de a Valiant alapjain, még nem rendes izomautó-dizájnnal. Hiába volt kész hónapokkal előbb, mint a Ford Mustang, a Plymouth hülye marketinggel (tágas, praktikus autóként reklámozták a dögösség helyett) afféle zombiállapotban tartotta a Barracudát, és csak a következő évben dobták piacra a már rendes, klasszikus izomautó-kasztnis kompaktot hosszú gépházzal, rövid farral, immár Cuda néven.

A Plymouth nagy kupéját továbbra is Furynak hívják, ez adja a márka eladásainak 46%-át, és ha választanom kéne a 68-as Plymouth-ok közül, lehet, hogy mellette kötnék ki. Korábban előszeretettel szívtam izomautósok vérét, hogy például Vmax Zsolt vagy Balázs Viktor miért választotta pont a Ford Galaxie-t, amikor a Dodge Charger vagy a Mustang sokkal klasszikusabb. Ahogy a vetélytársak listáját nézegetem, éppen a Fury kapcsán értem meg őket igazán. Nem is a konkrét Galaxie-vételt, hanem hogy valaki olyan amerikai tepsit vesz, ami nem szerepel az izomautó-könyvekben. A Fury konszernen belüli legközelebbi rokonai a Dodge Polara és Monaco, konkurensei pedig a Ford Galaxie, a Chevrolet Impala, a Pontiac Catalina és az AMC Ambassador. Catalinát, de főleg Ambasssadort még nem vezettem, nem is láttam élőben, de a Galaxie-Impala-Fury hármasról felelősségem tudatában kijelenthetem: mindhárom autó csodálatos, főleg ha valaki szokva van a fullsize szedánokhoz. Én egyelőre komfortosabban vagyok el a kompakt Cougarral, de igazából nem olyan borzalmas dolog plusz hatvan centi hossz.

Most már, két évnyi Mercury Cougar-tulajdonlás után megértem, hogy igazából majdnem tökmindegy: a korszak kupéi között műszakilag alig van különbség. Formailag a legtöbb vállalható, és az izomautókra is vonatkoztatható a használtautó-tétel: nem típust veszünk, hanem állapotot. A lényeg, hogy kupé legyen, a 60-as évek második felének dizájnjával, legyen benne egy minimum öt literes V8-as motor, ringatózzon kellemesen, azt pedig hozzá se teszem, hogy legyen nagy, mert az amerikai autók ezt ritkán teljesítik alul.

Szkanderos Peti Amerikában vette a Furyt a bátyjától, miután megtett vele egy kötelező keleti part-nyugati part túrát, és volt vele mindenféle kellemes kalandja, szerencsére elsősorban nem műszaki természetű. A sivatagban egy klasszikus, futófelület-lerepülős durrdefekt során elvesztette a jobb hátsó dísztárcsát, ami jelen esetben nem csirkeitató alakú tárgy, inkább egyfajta gyűrű. Kereste vagy egy órán át a homokban. Mintha sejtette volna, hogy egyszer majd emiatt nem lesz komplett az autó, de a dísztárcsa nem lett meg. És egyszer elszállt a feszültségszabályozó, de egyébként a Fury annyira jól viselkedett, hogy szépen haza is hozatta, ne legyen egyedül a Charger, és én lennék az utolsó, aki ezért neki szemrehányást tesz.

Filmes félreértések

Az 1956-ban indult Furyt Stephen King tette híressé a Christine című regénnyel és a belőle készült filmmel. Én nem olvastam, nekem a Cujo bőven elég volt Kingtől, a Ragyogást meg kérem, senki ne ajánlgassa, a Christine-ről annyit tudok, hogy a neten jelentős szakirodalma van a könyvben és a filmben elkövetett autós hibáknak. Az egyik, hogy a Furyból csak kupé létezett, márpedig King szerint időnként a gyilkos autó hátsó ajtaját is nyitogatják. 1968-ban már volt négyajtós és kombi Fury is, utóbbi három hüvelykkel hosszabb tengelytávval (122 in).

A másik, hogy valami különlegesen pszihó jelenet során Christine rázárta magát a csajra, és ezt úgy mutatta a film, hogy lekattannak az ajtózáró gombok, márpedig, kapaszkodjanak meg, az első generációs Furyn 1959-ig nem voltak ilyenek. A kilincset kellett valamerre tolni, ha zárni akartak. Bezzeg a 68-as Fury, abban már van gomb. Aztán nem tudom hogyan, de a rajongók azt is kiszúrták, hogy a filmben elpusztított Furyk jelentős része igazából Savoy és Belvedere volt. Stephen King még azt a főbenjáró bűnt is elkövette, hogy a könyvben Hydramatic-ként emlegette az automata váltót, pedig az a General Motors fantázianeve volt a saját készülékeire. A MOPAR csoport (Chrysler-Dodge-Plymouth) ellenben TorqueFlite-nak hívta a sajtátjait. Ráadásul Christine-ben váltókarral tették az autót sebességbe, pedig a Fury első generációjában még a régi Ikarusokéhoz hasonló nyomógombos kapcsolás járta.

Bónusz feladat: keressék meg A francia kapcsolat című 1971-es remekmű trailerében a négyajtós, de 1968-as Furyt!

Hirdetésblokkolóval néznéd éppen a Totalcart, és ettől mi éhen halunk.

A TC olvasása ingyen van, de a működtetése nem: szerzőink és családjaik táplálkoznak, és ami fontosabb: rendszeresen tankolnak, pénzért.

Kérjük, engedélyezd a TC-n a hirdetések megjelenítését, vagy ellehetetleníted a működését annak, amit épp olvasni szeretnél.