Csak egy papír maradt. És a gyűlölet

2008.04.17. 11:12
112 hozzászólás

Még mindig van egy óriási ládahalom az egyik szobában, másfél évvel ezelőtti költözésünk óta hozzá sem nyúltam. Tudják, azok a cuccok, amiket azonnal ki is lehetne dobni, hiszen ha ilyen sokáig nem volt rájuk szükség, hát akkor már sose lesz.

Volt egy szabad félórám, találomra kibontottam egyet. Előkerült egy fémdoboz, benne mindenféle megsárgult fecnikkel. Bár az autós-motoros adásvételijeimet lefűzve tárolom, kint a polcon, egy szerződést elkerült a rendszerezés réme. Itt lapult évek óta.

Pedig valamennyi közül talán ez a legfontosabb.


Életem első saját járművének adásvételijét látják. Egy Verhovina mopedét. Történt valamikor harmadik gimi végén, hogy Géza osztálytársam viccből eladásra ajánlotta fel a nagyapjától kapott, 5-ös Verhót. Egészben, eredeti, bordó fényezéssel, kis bibije volt, hogy a kerekeket a nagyapa elhasználta egy kézikocsiba. Teszem hozzá, a nyolcvanas években minden orosz motornak ez lett a vége.

Az ajánlat hatszáz forintról szólt, ami mondjuk tizenöt liter tej ára volt akkoriban, tehát ma négyezernek felelne meg. Összekapartam rá a pénzt. Tudni kell, hogy a szüleim mereven tiltották a motorozás minden formáját - amikor más kölkök már rég túl voltak az első babettás sztorikon, épp készültek a Szinyóról átülni valami menő MZ-re, én szóba se hozhattam otthon a témát. Pedig az osztályban senki mást nem érdekelt annyira a benzinmotor, mint engem.

Ezért lett dacból a Verhó. Mert olcsó volt. Valahogy hazakerült a pincébe a csodás darab, kellett hozzá kerék. Kimentem az Ecserire, hiszen ott a világ összes kismotorjához akad alkatrész, úgy tudtam. Láttam is párban kerekeket, nevetséges ezerötszáz, meg ezerkétszáz forintokért - hát persze, népszerű volt akkoriban a kézikocsi.

Éppen egy pár romos felnire alkudoztam, egyikben sem volt féklap, meg a hátsónak valón lánckerék sem. Sejtettem, hogy ebből még később gond lesz, de nem volt több pénzem. Megszólított egy srác, nálam három-négy évvel fiatalabb lehetett. Hatszázért ad nekem egy komplett Verhót, csak a henger hiányzik róla, neki már nem kell - mondta. Nosza, ki is mentünk valahová a világ végére - nekem, második kerületi gyereknek Pestlőrinc-külső felfoghatatlan messzeségben volt - és megkaptam a bringát.

Egy Verhovina 6-ost, berúgósat, az én otthonim Verhovina 5 volt, pedálos. Ebből még származott később baj. Elkezdtem tolni hazafelé, talán nem mondtam eddig, aznap harminckét fok volt. Nagyjából Ferihegy I. magasságából indulhattam, végigszenvedtem a külső Üllői utat, aztán a belsőt is, később a Körúton vánszorogtam. A váltó rendszerint beugrott kettesbe, a hengertelen blokk ilyenkor megvadult pitonként öltögette a hajtókarját, és persze ezzel nem lett könnyebb a tolás. A Moszkva téren estem össze - öt forintom nem volt egy málnaszörpre valami büfében. Utána két napig nem tudtam járni.

Egy bélást lejmoltam valakitől, fölhívtam a sógoromat. A Budakeszi út tetejére már az ő Trabant kombijában jutottunk fel mindannyian. Nem is lett nagy balhé, a szüleim megnézték a gépeket (a keréktelen másikat is akkor látták először), sóhajtottak, majd felzörögtek a lakásba. Ebből a halom szemétből soha nem lesz motor, legyintettek rá.

Azt azonban nem tudták, mit műveltünk egész júliusban a Bonyháti Peti barátomnál, aki a hegy túloldalán lakott, és akinél egész nyáron - elvileg - Sinclair Spectrumot programoztunk Basicben. Miközben Johnny Casht hallgattunk. A gépi kódú programozásig már nem jutottunk el, közbejött más.

Sürgős menetmetszeni valónk lett. Titokban eljuttattam hozzá valahogy az egész Verhó-hegyet, a faterja garázsában ütöttünk tanyát. Minden rohadt menetet újra kellett vágni, minden szemét tömítést ki kellett kanyarítani papírból, a szétmállott, fos, ruszki csapágyakból össze kellett válogatni egy használható garnitúrát. Munkánkat megkoronázandó, a végén sziloplaszttal tömítettem a hengerfejet. Éreztem, hogy kell oda valami, és persze nem gondoltam végig, hogy a sziloplaszt sem a nyomást, sem a négyszáz fokos hőt nem viseli jól.

A lendkerék görbe volt, megszorult, leköszörültük hát a tekercseket, ezek után alig jött belőlük áram. Lámpa emiatt soha nem lett a dögön. Elméleti és gyakorlati ismereteink a Moldvai Tibor-féle Segédmotoros kerékpárok című könyvben foglaltakra korlátozódtak. A kerékcsapágyak közé lombfűrésszel vágtunk távtartókat csődarabokból, közel sem lett párhuzamos a végük. Ha meghúztam a kerekeket, megszorultak, ha kilazítottam őket, billegtek. Utóbbi lett a konstans beállítás. Az első féket egyáltalán nem tudtam megcsinálni, de minek is az, gondoltam, épp eléggé fog a hátsó is…

Augusztusra összeállt a csodaparipa. A tekerős vázban a tekerős blokkal. Életemben akkor vezettem először kuplungos, váltós járművet. Minden alkatrésze a kezemben volt korábban, tudtam, nagyjából mi történik majd, lőn. Elsőre sikerült uralnom a szavanna bikáját. A fél lóerőre becsült teljesítmény ismeretében csak a kuplungkezelés (és hozzápedálozás) volt trükkös. És persze segített a hosszú, meredek lejtő, ami a Ferenchegyi utca tetejétől indult. Visszafelé úgyis mindig tolni kellett a szemetet.

Valamikor augusztus közepén vittem haza a gépet, természetesen a saját lábán. Hiszen készen volt. Nagyjából a Budenz úttól felfelé pedáloznom kellett a Budakeszi úton, mert egyesben sem bírta a hegyet. Ez cirka két-három kilométer, hogy érezzék. Érthető talán a gyűlölet, ami a lelkemben bimbózni kezdett, mire hazaértem.

Aztán rájöttem, hogy az 5-ös Verhó tank – amit csak gumik tartanak a helyén – állandóan leesik, ezért átépítettem az egészet a saját magam festette berúgós vázba, mert azon a fajtán csavaros konzol tartja. Már nem tudom miért, de vasfűrész is kellett a dologhoz, meg nagyon sokat is reszeltem. Aztán megcsináltam a hengerfej-tömítést, a kuplungot kicseréltem. A legszebb az volt, amikor a toronyház tizenegyedik emeletén felműtöttük a berúgós vázzal együtt kapott Czetka hátsórugókat is – éjjel tizenegykor. Nagyjából harmincszor repült neki a hosszú párhuzamszorítóból kipattanó, tizenöt centit összenyomott rugóstag a falnak. Szegény Pomogáts úr, aki a tizediken lakott, mellesleg nagyon csúnya ember volt, elöl vékony, fekete fogak villantak ki a szájából ordibáláskor, márpedig sokat ordibált velünk a sötétkék-fehér csíkos frottír rabköpenyben – nos, ő akkor tényleg majdnem megőrült. Viszont a Verhó nagyon vagányul nézett ki a vastag rugókkal, igaz, soha többé nem rugózott. Egyáltalán.

Majd' egy évig használtam a szörnyeteget. Mivel a gyertyából érdemi szikra soha nem jött, áteresztettek a forgattyúsházban a szimmerringek, ezért minden esetben úgy indult, hogy megmarkoltam bal kézzel a kerítést, jobbal a gázt rángattam, és tekertem, mint az őrült. Valahogy mindig elkapta. Fogyasztott nagyjából tíz litert, igaz, akkor még csak 16,50 volt a 86-os benzin literje. És naponta vágtam rajta új meneteket, a végén már mindenhol autónyi csavarok voltak a blokkban.

 Esténként egyszer-kétszer átmentünk a hegy másik oldalára a Bonyháti Petihez egy másik, szintén verhovinás barátommal. Kettőnknek együtt volt egy darab működő hátsó lámpánk és nulla jogsink. Menekültünk is sokat a rendőrök elől, bár amikor egyszer egy jelöletlen zsigulis zsaru elkapott, majd izgalmamban letegeztem, ő se csinált semmit. Voltam a szemét Verhóval éjjel Solymáron, az tényleg hosszú volt, pláne, hogy az út felét pedálozva tettem meg. No és a Római-partra is leruccantam, ami a közbülső hegy ismeretében (Budakeszi út – Kapy út – Szépvölgyi út – Lajos utca – Szentendrei út) tisztességes teljesítmény. Leszámítva a Tour de France-t, amit lenyomtam mellé a pedálokon.

Szörnyű volt vezetni. Fék semmi, minden kanyarba döntéskor meg kellett várni, amíg átbillen legalább az első kerék, utána lehetett gázt adni. A kettest sík terepen még épp elvitte (az volt a direkt), és ha nem jött közbe semmi, de tényleg semmi, akár ötvenre is feltornázta magát. De ha a távolban felbukkant akármilyen pici emelkedő, először a kuplung kezdett csúszni – „ÓÓÓÓÓÓ-OU!-OU!-ÓÓÓÓÓÓ-OU!-OU!-ÓÓÓÓÓÓ” mondta a rusnya dög, és ebből tudtam, hogy váltani kell. Ám az egyest csak huszonöt alatt vette (saccra, hiszen sebességmérő csak dísznek volt a kicsit narancsos fényezésűre sikeredett lámpában), ezért meg kellett várni, amíg tényleg lelassul. És a kellő, lélektani pillanatban, kegyetlenül, kőkeményen fel kellett rántani egyesbe a váltót. Nem biztos, hogy mindenki tudja, hogy ment ez, a kuplungkar behúzása után az egész konzolt alsó állásból (ez volt a kettes) vízszintesbe kellett csavarni bikamarokkal, majd kiengedni a héblik Közben óriási csattanás jött a váltóból, a motor meg szinte megállt. Egyesben kicsit még vitte a hegyet, de végül mindig tekerni kellett. Guggoló helyzetben persze, mert az ülés sportosan alacsony volt, felállni nem lehetett, mert azt nem bírták a csapágyak, a pedáltengely. Mindig úgy érkeztem haza, mint egy hülye, messziről röhögtek a házbeli haverok, ahogy bömbölő, füstölgő pontként feltűnök az utca aljában, majd lassan kivehetővé válok, amint összegörnyedve, a pedálozás ereje miatt a blokkot ide-oda csavargatva a papírgyenge vázban, vánszorogva, lihegve közeledek. Hát igen, motoroztam. Mondjuk.

A Verhó szinte mindig gyűlölt, el akart ő porladni már rég. Kereste a legjobb alkalmat a vegytiszta bosszúra. Kiváló időzítésnek bizonyult az a reggel, amikor éppen érettségi kiosztóra rohantam. Volna. Akkor már Simsonnal jártam, de az előtte pár nappal kigyulladt. Megvolt már az 500-as Fiatom is, de abban nem volt benzin, nem volt még rendes jogsim, meg amúgy is szét akart esni. Elővettem hát a pincéből ezt a szemetet. Első tekerésre beindult, úgy, mint soha. Rákészült.

Megvárta, amíg az Attila úton rendesen elkap az eső, és ledobta a láncot. Ez még nem lett volna baj, de leesett a lánckerék csavarja is, az anyája meg be a dobba, nem lehetett csak úgy visszatenni a láncot, mert ferde volt az egész lánckerék. Korábban sokszor csinált ilyet, de olyankor általában volt nálam szerszám bőséggel. Most viszont öltönyben voltam, időre mentem, az ülésben meg csak két biciklis lemezkulcs árválkodott. És zuhogott az eső. Már mondtam?

Kerék ki, lánckerék visszaszerel, láncfeszesség beállít, félórás rekordidő alatt műtöttem össze. Persze lekéstem az érettségi-osztót, kulcslyukra tapasztott füllel hallgattam végig, amint felolvassák a neveket. Mindenki ott volt, csak én ragadtam kint, az ajtó viszont a tanárokba nyílt bele. Vége lett végre, kijöttek, próbáltam elbújni. De megtalált az ofö, rögtön kérdezte, miért késtem el. Én meg csak felmutattam a két, fekete göböt a zakóm végén. A kezeimet. Sejthette volna.

Nos, ezért van, hogy egy nyomorult képem nem maradt a ruszki ipar eme szörnyű bosszújáról. Amint látják, a Simsonomról, ami alig egy évvel később lett, már van egy csomó, jobb híján betettem azokból kettőt. És bár a szívemnek minden öreg jármű kivételesen kedves, ha Verhovinát látok, csak a benzin csobogására és a gyufa sercintésére tudok gondolni azóta is. Igazságtalanság ez a jókkal, tudom, de ekkora sérelmek vért követelnek.

Hát Balázs kolléga emiatt sem szívesen hozza be az ő Verhovináját. Tudja mi történne, ha kettesben hagyna a motorral.