Az a baj, hogy a Mercedes nagyon nem erre van kitalálva. Az addig oké, hogy a világ sokak szerint legjobb terepjárója, a három differenciálzárral sehol nem akad el. De igazából nem arra tervezték, hogy a világ legjobb terepjárója legyen: a Magna Steyr mérnökei annak idején (1979) csak a vadászoknak akartak egy jó autót. Ezért a G Mercedes viszonylag keskeny, hogy elmenjen az erdei utakon. A szélességéhez mérten viszonylag magas, amitől közúton elég billegős lesz.
Ha a mérnök nem akarja, hogy a művével lépten-nyomon felboruljanak, kemény kanyarstabilizátorokat tervez, amik nem engedik billegni a kasztnit, terepen ugyanakkor nem engedik mélyre lógni az egyes kerekeket. És ha a kerék nem lóghat, nem tud megtapadni, kipörög, és ha nincs diffizár, az autó már el is akadt. Na így lett a G osztályból a világ legjobb terepjárója, három differenciálzárral. Nem akad el, elfér az erdei utakon, de az eleve billegős páncélozott kivitelre géppuskatornyot rakni, hát nem a sofőrök álmainak netovábbja.
Nem baj, azért csak szolgáljam ki magam, másszak fel nyugodtan, és majomkodjak a toronyban, a katonák meg lefényképeznek. A G Mercinek persze előnyei is vannak Afganisztánban: nem csak az erdei ösvények szűkek, hanem a városi utcák is, ott meg könnyen elakad a Hummer, egy sűrűbb RPG-esőben tolatgatni pedig nem a hosszú élet titka. És bármennyire billegős a G Merci, kell rá a torony, elvégre egy hattagú konvoj hat géppuskája már a táliboknak is elég motiváció, hogy ne támadjanak.
Festői látvány a hatalmas tábor – Mazari Sharif már a szovjeteknél is nagy hídfőállás volt itt Észak-Afganisztánban. Errefelé ritkák a támadások, viszont rengeteg a német katona: 2-3 ezer között. A javuk a repteret üzemelteti. A magyar részlegen lobognak a felükre cafrangosodott magyar és horvát zászlók a Humvee-kon – elég komoly csapat jött értünk, hogy Khomriba vigyenek. Drótkötéllel berántják makrancosan induló szállító járművünket, mely Nissan teherautónak született, de neve már csak Jingle Truck, aztán kapaszkodunk befelé. Állítólag azért Jingle Truck, mert az utasfülkében, ami nem más, mint teherautó-alvázra hegesztett páncélbódé, felegyenesedni nem lehet, de ülni is csak görnyedten. És amikor a rossz utakon össze-vissza ugrál, az utasok rohamsisakjai pedig a lemezt kocogtatják, állítólag olyan hangot ad, mint egy atomháborús Télapó-mozi száncsengője.
Kérdezem az egyik katonát, milyen vastag a zártszelvényekre hegesztett acéllemez, azt mondja, amilyen lemez épp a legolcsóbb volt. Úgyhogy inkább a Jingle Truck jelentéktelensége szavatolja biztonságunkat, meg a kísérő Humvee-k. A magyarok nyilaitól-idézet latinul, jammer-antennák, egyes autók orrán tartalék szögesdrót, mindegyiken vontatókötél, mert itt senki se rohadhat le. Mármint lerohadhat, de helyszíni barkácsolásról szó sem lehet. A toronylövészek maszkban és szemüvegben – ha olyan az út, akár órákig állnak odafönt, és néha lakott területeken csokit dobálnak a gyerekeknek. Ezt mondjuk csak hallomásból tudom, csoki- és kislabda dobálást nem látok, de a gyerekek legtöbbször integetnek a toronylövészeknek.
Az utazás előtt még arról volt szó, hogy melegen öltözzünk, hozzunk szájvédő maszkot és szemüveget, mert helikopterrel visznek Khomriba, a géppuskás fedezet miatt pedig nyitva lesz az ajtó, és elég komoly cúg várható. Ennek az emailnek anyám különösen örült. Édes fiam, ha körülzárnak a tálibok, feltétlenül legyen rajtad meleg sál! Helikoptert aztán egyet se láttunk, mert az csak a németeknek van, ők pedig még egy bárányfelhőre is szívesen hivatkoznak, ha vis maior kell nekik újságírószállítás ellen. Zötykölődünk hát három órát a Jingle Truck-ban, nagyjából vakon. És viszonylag hangtalanul, mert a rohamsisakot mindenki leveti, de a 17 kilós repeszálló mellény valahogy senkiről sem kívánkozik le. Elég teknősbékás élmény, azt kijelenthetem, mert a létező összes pozitúrában kipróbáltam, akárcsak mindenki más a csomagtérben. Akkor a legrosszabb, amikor hanyatt fekszünk a padon, és fel akarunk kelni.
A khomri tábort kopár hegykatlan veszi körül. Repülőről ezek a hegyek úgy néznek ki, mint a végtelenségig sivár barna kupacok véget nem érő halmaza, de az ember azt hiszi, ennyi kopár hegy a világon nincs, úgyhogy majd a földön biztos másképp néz ki – ha sűrű erdők nem is borítják, azért lesz néhány muflon, havasi gyopár, vagy legalább egy fűcsomó, de nem. Ezek a hegyek alulnézetben ugyanolyan kopárak. A négyszögletes tábor a síkság közepén helyezkedik el, a bejáratnál betontömbökből és ember nagyságú, hengeres kavicskonténerekből kirakott szlalompálya. Ide öngyilkos merénylő még komoly raliversenyző múlttal se jut be. Reggelente lassan száll fel a köd, de ha már kicsit áttetszőbb, pont a nemrég újraindult cementgyár fehér füstöt okádó kéményeit látjuk. A katonák azt mondják, néha elfogy a rendes fűtőanyag, olyankor autógumikkal fűtik a mészkőpörkölőt és fekete a füst.
Ilyenkor a katonák szerint tiszta a levegő, látnám nyáron, az ám a durva. Nem a kabuli színvonal, ahol a levegő 60%-a por, a por 20%-a pedig száraz vizelet- és fekáliarészecske. A táborban esténként nem igazán van mit csinálni. Lehet gyúrni, arról sztorizni, ki mennyivel guggolt, meg hogy az egyik szerelő a múltkor simán belenyomott a kettőnegyvenbe, csocsózni és biliárdozni. Ha valami nagyon technóra vágynak, vagy hiányozna a lövöldözés, Call of Dutyt nyomnak hálózatban, persze csak belső hálóban összekötött laptopokon, mert internetkapcsolat nincs, vagy nem ilyesmire való.
A magyar tábor Khomriban nagyon emlékeztet a Sziget fesztiválra: kaotikus bolyongás különböző helyszínek között, konténerek, tojtojvécék, ideiglenes létükre egész lakályos közös helyiségek, és megható mértékben jófej lakók. Egy kis Sziget, egy kis Christiania, meg persze azért ne feledkezzünk meg arról, hogy ez a hippikommuna mégiscsak az erőszakról szól, amennyiben háború van. Kevesebb a tálib fazonú magyar, mint korábban hittem, a legtöbben úgy néznek ki, mint egy rendes katona, leszámítva, hogy ez a sivatagi gyakorlóruha nagyon jól áll nekik, akár indulhatnának is statisztálni egy B kategóriás akciófilmbe, Lorenzo Lamas-szal. A rendes küllemű harcosokat optikailag nagyszerűen egészítik ki azok a társaik, akik tálib martalócra vették a fazont: nagy szakáll és tar, vagy majdnem teljesen kopasz fej, szakáll és taraj, az egyik sofőr egyenesen Mr. T lett, bár az itteniek úgy tűnik, nem a Szupercsapaton nevelkedtek, mert szerintük Rozsomák az X-Men 3-ból.
A két magyar áldozat tűzszerész volt, mindkettejüket tőrbe csalták: az akna alá még egy aknát rejtettek, ami a már hatástalanított első akna mozdítására robban. A khomri tűzszerész elég partizós fajta; a kantinból a hálókonténer felé tartva elkap egy KMCS-s (Különleges Műveleti Csoport) kommandós és beirányít az isztambuli szőnyegboltra emlékeztető helyiségbe, ahol csendesen ünneplik Gyuszi születésnapját. Gyuszi tűzszerész, bár ekkor még nem tudom, hogy szíve fölé a kardokkal átszúrt halálfejes tűzszerészjelvényt tetováltatta, a jobb mellére pedig Hubi, a robbanóanyag-kereső kutya fotorealisztikus portréját. Eredetileg csak egy kis udvariassági beülést terveztem, ismerkedek ugye az állománnyal, szocializálódok, egyébként se találnék vissza a HÓDMEZŐVÁSÁRHELY nevű lakókonténerbe. Nehéz tájékozódni a khomri táborban, akárcsak a Szigeten éjjel kettőkor megtalálni a világzenei színpadot. Egyszerűen túl sok minden stimmel. A zegzugos járatok, a goás hangulatú kivilágítás – igaz, itt álcázási célból jelölik a betonjárdák elágazásait piros és zöld olvasólámpákkal, a zuhanyzók, meg persze a hűvös, poros levegő.
Ülök tehát az afgán faliszőnyegekkel bélelt, plusz öt foknál nem sokkal melegebb kuckóban. A falon a tűzszerészembléma, koponya két karddal átszúrva, a magyar és a horvát zászló – a táborban ők adják a tábori csendőrséget, ami itt sokkal inkább tűnik bajtársias, mint klasszikusan basztatós dolognak. Be is néz az egyik horvát katona, de pár perc beszélgetés után tovább áll, igaz, ekkor még nem kezdődött el a látványos sörözés. Átugranék a kantinba sörért, mondom, hát azt bebuktam, így a tűzszerészek: már bezárt. Peti, aki átlag tízpercenként kérdezi meg, hogy adunk-e a rádióban Kárpátiát, és miért nem, sóhajtva kimegy, aztán egy karton tequilás sörrel tér vissza.
A tűzszerészkutyák szállása nagyon közel van, a tűzszerész pedig vendégszerető fegyvernem. Amikor megkérdezem, nem hoznák-e be valamelyik sztárkutyát, Gyuszi egy perc alatt vissza is tér Hubival. A tűzszerész kutyák nagyon aranyos, barátságos katonák. Hubi még kicsit álmos, mert már aludt, de nagyon boldog, hogy társaságba került. Mindenkit képen nyal, vagy legalábbis nagyon próbálkozik, a dzsekim ujját pedig hosszasan tanulmányozza: egy szaglásra kasztingolt német juhásznak nem okoz gondot kiszagolni, hogy két nappal ezelőtt még Bobival, a ferihegyi tűzszerész kutyával barátkoztam. (Bobit az itteniek nem ismerik, úgyhogy szerintük rendőr lehet, és valójában biztos drogkereső.) Hubi, akit a népszerű likőrről neveztek el, a tiszteletkörök után elkezd szaglászni a sarkokban. Dolgozik, sóhajt Gyuszi, aki évek óta csodálja a kutyák képességeit. Kezdődik a licit, ki mire emlékszik Hubi repertoárjából. A tálibok például időnként próbálkoznak, tesztelik a kutyákat, vajon milyen robbanóanyagot érzékelnek. A magyar táborban is volt ilyen próbálkozás: egy civil afgán alkalmazott autóját kenték meg semtex-szel, de Hubi azonnal feküdt. Az afgán pedig látványosan csodálkozott, és azt mondta, defektet kapott a városban és pár órára ott hagyta az autóját egy gumisműhelyben, nahát, nahát. Természetesen kirúgták.
Hubi már valóságos tűzszerészlegenda, elképesztő a szimata. A tábor előző lelkésze például fejébe vette, hogy kertészkedik, és a paradicsom-termesztést választotta. A perzselő nyári nap elég gyorsan kinyírta az ültetvényt, csak az elszáradt törzsecskék maradtak, a tűzszerészkutyák viszont rendszeresen bejeleztek a területre. Gyuszi gyorsan felsorol rengeteg dolgot, amit Hubi megtalál a több órás Semtex-kenettől a hat benejlonozott pisztolylőszeren át a jó ég tudja, miféle maradványokig. Talált élesben rakétát, gránátot, aknát, ősi szovjet ágyúlőszert, amit a helyiek régóta arra használtak, hogy kitámasszák vele a csatornafedelet, a paradicsomültetvény területén viszont soha semmit nem dugtak el, még gyakorlásból sem. És ha Hubertus fekszik, vagyis teljesen biztos a találatban, a tűzszerészek sem hagyhatják annyiban. Ezúttal viszont csak a gondolkodás segített: a végén rájöttek, hogy annak idején a lelkész úr régi lőszeres ládákban telepítette ki a palántákat.
Éjjel kettő tájban előkerülnek a laptopok, a srácok megmutatják, amit nem szabad nyilvánosságra hozni: a szeptemberi, magyarok elleni öngyilkos merénylet képeit, zenére vágva. Asztaltársaim közül ketten is az autóban ültek, a sofőrről konkrétan lerepült a kesztyű. Hihetetlen, persze, de hát ő ült a páncélozottLand Cruiserben, nem én, csak jobban tudja. Fotókból összerakott klip a Rapülők I love you című számára – ez szólt az autóban, amikor a khomri tábor felé tartottak, szép az élet, aztán szemből melléjük ért a régi Corolla, fedélzetén ötven kilónyi háztáji robbanóanyaggal. BAMMMM! Aztán krrrrrrr, hason csúszik a Land Cruiser, egyszerre négy defekt a robbanástól, a légzsákok is berobbantak, mert az érzékelők ütközést jeleztek. A Land Cruiser orra úgy is néz ki, mint ha karambolozott volna, csak a szélvédő maradt egyben, még ha teljesen be is pókhálósodott. A sofőr természetesen pont az utolsó út előtt mondta, mekkora szégyen, hogy mióta itt van már, és sértetlen az ablak, hát ezt most orvosolta az öngyilkos. Az oldalajtók széle felhullámosodott, négyből csak egy nyílt, mindnyájan azon másztak ki. Valószínűleg itt, az ajtóknál hatolt be a légnyomás is, ami viszont szerencsére kilőtte a napfénytetőt, így maradtak életben.
Szégyellem, de kellesz piszkosul, énekli Geszti Péter, a tűzszerészek pedig az út széli fákra hívják fel a figyelmem: a robbanás vonalában vagy tíz méternyi hosszban hiányzik a fák koronája. A törzsek megmaradtak, de úgy festenek, mintha egy darabon cirokseprűkkel ültették volna be az utat. Nagyot szólt. Gyusziból nehéz kihúzni szakmai dolgokat, legalábbis ami a robbanóanyagokat illeti, de amit az öngyilkos merénylő használt, az szerinte szerencsére alacsonyabb hatásfokú, házi keverék volt, és csak ötven kiló körül. Simán lehetett volna sokkal több is, akár a háromszorosa, nagyobb hatóerejű, gyári robbanóanyag, és persze profibban is elhelyezhették volna. De ez most csak egy ilyen volt, ezért jött ki élve az autóból mind a négy magyar.
Nekem ez a fél mázsa is elégnek tűnik: a páncélozott Land Cruiser csúnyán néz ki, a merénylőéből viszont tényleg csak kockacukornyi darabok maradtak. Még abból se sok, mintha néhány maroknyi kaviccsal hintették volna fel az utat. Az egyetlen felismerhető maradvány a Corolla csatolt lengőkaros hátsó futóműve, és tényleg ennyi. Mutatnak még képeket a helyszínelési leletekről, van például valami, ami kinyúlt parókának látszik. Na az az öngyilkos merénylő. Néhány csigolya. Ahogy a srácok mondják, elkúrta, nem jut a paradicsomba a szüzekhez, hiszen még sérülés se nagyon volt. A Land Cruiserben utazókat kezelgette kicsit pszichológus, de még csak haza se kérték magukat, ez persze nincs mindig így. Van, akit haza kell küldeni, van, akit le is szerelnek.
Gyúrás, csocsó, sör, ennyi a program. Net nincs, illetve magáncélra nem nagyon, tévét lehetne nézni, de csak a Duna jön be meg a lengyel Viva. Úgyhogy marad a gyúrás, a csocsó, meg a sör. Holnap viszont útra kelünk a legdurvább amerikai gépekkel, amik egyszerre váltják a Humveeket és a tankokat, megnézzük Kilagájt, a tábort a még kopárabb semmi közepén, ahol a mieink az amerikaiakkal együtt képzik az afgánokat. És ott még sör sincs.
(folytatjuk)
