A Renault 4 a perverz autóbuzi féltve őrzött titka. Ugyanis
a többséggel nem lehet róla beszélni. Egyfajta vákuumban mozog, az
emberek egyszerűen nem vesznek róla tudomást. És nem azért, mert nem
ismerik – ó nem, ez még mentené a helyzetét. Tudják jól sokan, mi
ez, de levegőnek nézik, annyira nem érdekli őket. Olyan, mint Sas
József a tinik körében. Tudják ki, de arra se méltatják, hogy
rámondják, „aranyapám, de gáz„.
Pedig többet érdemelne. Félek kimondani, mert tartok az össznépi
dühtől: a Renault 4-et egy időben elnyűhetetlen autónak tartották.
Na nem úgy, mint a
Volvo 240-est vagy
a
fekvőlámpás Mercedest.
Egészen máshogy. Az R4 úgy adta elő a dolgot, hogy két komolyabb
belenyúlás között igen megbízhatóan falta a kilométereket. Amikor
aztán meglehetősen sok kilométer megtétele után mégis be akart dögleni,
kicsit jelzett, majd összeesett. Ilyenkor pedig olyan olcsó volt
megjavítani, hogy egyszerűen nem érte meg kidobni. Ezek után megint
ment egy csomót, nyikkanás nélkül, de sok-sok zörgéssel.
Az R4 legfőbb ellensége – mint minden régebbi francia autónak –
a korrózió, amely szemét módon a legfontosabb tartóelemeknél
támad, név szerint a torziós rugók és a lengőkarok bekötési
pontjainál. Ha elrohad, egyszerűen vezethetetlenné válik az autó, vagy
leszakad a földre. És innen nagyon, nagyon nehéz már
visszahozni.
Az R4 másik legfőbb ellensége éppen a vevőköre. Fiatalok,
a divatból éppen a divattalansággal kiutat keresők, földbe
gyalogolni való, filléres autót keresők tipikus járműve volt. Olyanoké,
akiket nem éppen mániákus karbantartási vágyaikról ismerünk.
A tökéletes ridegtartást pedig még a Renault 4 három
csavarból, két öntvényből és öt patentból álló mechanikája sem bírta
valami jól. Hát ezért nincs ma már sok ilyen kocsi az útjainkon, holott
öt-tíz éve még mindennapos látványnak számítottak. Soha nem váltak
annyira értékessé, hogy áruk indokolttá tette volna az alapos
restaurálásukat, vagy a véletlenül jobb állapotban megmaradtaknál
a garazsírozásukat, szerető karbantartásukat.
Filléresautó-sors.
Még pocsékabb életet éltek a Renault 4-esből készült
áruszállítók, az R4 Fourgonette-ek (később F4-ek és F6-ok). Amikor
ezeket újonnan átvették tulajaik, az ülésnejlonok letépése után az volt
közvetlenül az első gondolatuk, hogy hogyan fér majd el hátul húsz zsák
cement, hat hordó fáradt olaj, fél bálnafelsál. A nulladik perctől
fogva gyors elpusztításra voltak ítélve.
Ám a sokkal inkább körülrajongott (emiatt jóval drágább)
Citroën 2CV árnyékában a limuzin R4 is lassan, finoman kultautóvá
kezd válni mostanában. Egy-egy jó, lóversenypálya-maszkos, az első
sarkokon kapaszkodóval szerelt példány ma már reálértékben is többet
ér, mint tíz éve. Hogy érezzük a dimenziókat: ezt például az
R4-essel párhuzamosan gyártott R6-ról, R10-ről korántsem lehet
elmondani, utóbbiból egy klubtársam most vett hetvenezer forintért egy
vizsgás, lényegében korróziómentes, szép belsejű, egyenes, teljesen
használható példányt. Mert senkinek nem kellett. Az R4 azért ennél
jóval többet ér, akár pár százezer forintot is.
De a furgonok, ezek a karalábémázsák,
iparivezeték-göngyölegek, káposztáshordók által szétcseszett borzalmak
az R4 lassú emelkedése közben elfelejtettek megdrágulni, és
a földbe tipródtak. Divatértékük csekély, napi használatra már
hervadtak és problematikusak (a sokadik felújítás után már ezekben
sincs sok élet), restaurálni őket végképp nem érdemes. Mikor láttak
ilyen autót utoljára a forgalomban? Rendben van, akkor azon az
egyen kívül egy másikat?
Fentiekből talán összeáll: szeretni lehetett ugyan az R4-et, de ma
már restaurálni nem érdemes. Még rosszabb a furgon, amelynél kevés
diszkós kalandra alkalmatlanabb járművet lehet elképzelni. Akik ma még
ilyennel járkálnak, általában már arra sem veszik a fáradságot,
hogy izzót cseréljenek benne a szakadékba tolásig.
A jövőkép bizony szomorú az R4 Fourgonette-ek számára. Ami még
működik közülük, már az utolsókat rúgja, háromszoros névleges
terheléssel a puttonyában, és ha egyszer meg mer bokrosodni az út
szélén, hát a tulaja menten felgyújtja. Ráday Mihálynak pedig
talán már egyetlen példány sem marad, hogy bemutassa majd unokáinknak.
Vagy talán egy. Ez az egy.
Becsüljük meg Turbéky Péter erőfeszítéseit. Csodálatos elme ő,
hiszen egy agyban képes helyet szorítani a napi használatú E46-os
BMW-je szeretetének és a régi, filléres pléh-Renault-mániának.
A meglepő, hogy nem a már-már észrevehető
veteránautó-státusba emelkedő R4-est választotta, hanem az F4-et.
A porba alázott furgont.
Péternek már korábbról megvolt a dörrenése. Kortársaival
szemben első autója nem Trabant 601, Polski Fiat 126p volt, hanem egy
Renault 4-es, 1991-ben. Aztán még egy. Majd még egy. Majd megint egy.
Aztán… egy Golf I-es.
Szóval Péter jó időre elkanyarodott az első szerelemtől. Aztán
2006-ban, a régi R4-szerelőjénél talált valamit. Egy ledobott,
átfestett Fourgonette-et. Nem tűnt nagyon rossznak (de kicsit azért
igen), elkunyizta. Megállapodtak, hogy 200 ezer forint lesz az ár, de
ebben a lakatolás és a fényezés is benne foglaltatik. Az
arcátlanul kis összeg hallatán nem szabad követ dobnunk Péterre, ne
feledjük, hogy egy ilyen autó végső piaci értéke még azt a pénzt
sem fedezi, amennyibe egy olcsó fényezés kerül. A szerelő
szerelemből csinálta, hiszen ez a nevében is benne van, Péter
pedig szintén szerelemből szánt rá a kelleténél sokszorta nagyobb
összeget. Valakinek a filléres autókat is meg kell mentenie.
Ez a furgon azért elég érdekes, ha elmerülünk az F4-ológiában.
Nem igazi Fourgonette, amilyenből azért ma is tucatjával hevernek
levetett hullák a sárarakamazi és pókaszepezdi csirkeólak mellett,
szerte Magyarországon. Hanem egy úgynevezett „szervizkocsi”
kivitel.
Több pontban különbözik a klasszikus F4-esektől. Nincs például
zsiráfajtaja – ez a hátsó raktérajtó fölött zsanérokon
felnyitható, kis tetődarab, amelyet eredetileg arra találtak ki, hogy
a magasabb tárgyak is betuszkolhatók legyenek a raktérbe. Az
eredeti F4-eseken általában nem volt oldalablak a dobozon, ha
igen, akkor rendszerint lapos, hosszúkás. Itt viszont kicsi, magas üveg
figyel a raktér paneloldalán, ami főként a szervizkocsik
sajátja. Aztán ott a beépített szerszámos láda hátul, ahol az
utasok lába lenne egy klasszikus R4-esben. Megtaláljuk az áramtalanító
kapcsolót is az utas bal térdénél. És a legérdekesebb: ebben az
autóban egészen más a technika.
Péter állítja, hogy nem létezett ilyen kivitelű Fourgonette, csak
szervizkocsi kivitelben. Az F4-ek ugyanis körkörösen dobfékkel,
szánalmas, 29 lóerős, 850-es motorral készültek, ebben viszont
a kemény, 1100-as, 34 lóerős motor lakik, elöl tárcsák lassítanak.
Pedig Péter nem tántorodott el az eredetiségtől, az ő forgalmiját még
egyszer sem írta át az önkormányzat, ebben a kocsiban az van, amit
eredetileg szánt bele a Renault. Egy versenykamion, hát
persze.
Az autó múltjáról is megtudok foszlányokat. A BASF (Badische
Anilin- und Soda Fabrik, különben kiváló, illetve középszerű
magnószalagokat, kazettákat, floppykat gyártott, amíg volt ilyenekre
igény, az öregek még emlékeznek rá) magyarországi leányvállalata
1991-ben nagyjából félszáz használt F4 szervizautót importált
a német anyacégtől, amelyek pár évnyi szolgálat után szétszéledtek
az országban. Ez az autó feltehetőleg abból az ötvenes kontingensből
származik, Péter még három-négy másikról tud az országban.
Fel kellett újítani? Naná. Jó vezetni? Hát. Lapozás jön, az önök
részéről, természetesen.
A kocsi 1985-ös, tehát már kései példány (a Renault 1962-től 1992-ig
gyártotta a Fourgonette-eket). Megvásárlás után azért akadt vele
rendesen munka. Az R4-es (és ebből következően az F4-es is) alvázas
konstrukció, ami a széria 1961-es bemutatásánál visszalépést
jelentett, hiszen az elődmodell, a farmotoros 4CV már önhordó
karosszériával készült. Ám a tervezésnél fontos szempont volt
a súlytakarékosság, a közepesen masszív (mondhatnánk inkább
elég gyengének) alváz, és a rászerelt, pehelysúlyú bódé
kombinációja kevesebb kilót adott ki.
Alváz, karosszéria − mindkettő elrohadt. Nem vészesen, nem
menthetetlenül, éppen csak annyira, hogy teljesen miszlikre kelljen
szedni, és rommá kelljen lakatolni mindent. Az első két sárvédő
a Bárdinál fellelhető utolsó pár volt.
„Kinéztem a webáruházból, ott volt készleten a két
sárvédő” – meséli Péter. „El a Bárdihoz, mondom, kérem szépen azt
a két R4-sárvédőt. Hát olyan nincs, mondja az eladó. De van, kötöm
az ebet a karóhoz, hiszen ott van a netes készletben.
Megnézik, tényleg. Háromnegyed órát keresték hátul, de a végén
csak előhozták. Egyébként nagyon sok alkatrészt lehet találni az
alkatrész-kereskedőknél, nagyobb autósboltokban, csak turkálni kell,
mert a cuccok többsége már nincs leltárban, vagy olyan homályos
leírásokkal szerepel, hogy kézbe kell venni, fel kell ismerni, hogy az
az, amit keresel” – meséli a trükköket a beszerzéshez.
A motort kettőből kombinálták össze, de a dugattyúkat így is
gyűrűzni, a hengereket hónolni kellett – Péter az utolsó adag régi
gyűrűt vette meg, a szett 4500 forintba került. A futóműben,
fékrendszerben minden új, a generátor generálozva lett, az ajtók
szélén újak a kédergumik, miként a fix ablakoké is.
A váltóhoz szerencsére nem kellett hozzányúlni, az úgy jó, ahogy
van, és a féltengelyek is az eredetik. A kipufogó egy
újszerű, de bontott elem. Most 750 ezer forintban van az autó. Sok ez?
Ha azt nézzük, hogy egy még veteránkorba se lépett, kicsi, lassú,
francia furgon, akkor eléggé. Ha viszont
a karakter/hangulat/forint arányt firtatjuk, abból elég jól jön ki
a Renault.
„Már a legelején éreztem, hogy valamilyen spéci fényezés
kellene rá. Mivel szervizkocsi, eleve olyanokat néztem, létezett
Elf-kékben is, de végül a Renault-versenyszínek, az
okker-fekete-fehér mellett döntöttem, ez a kombináció több
embernek beugrik” – meséli Péter, miért ilyen tarka most az F4. „A
felnik Renault-ra valók, látod, háromcsavarosak, méghozzá valamilyen
kisebb típuséi, mert keskenyek. Egyébként momo gyártmányúak” –
vizsgáljuk már guggolva az autót. „Az első fényszórók újak,
mindenképpen homorú üvegeseket szerettem volna, úgy mutatnak jól,
sajnos az egyiknek a széle megpattant beszereléskor” – most nézzük
a kocsi elejét.
Ez a legújabb fajta maszk. Előtte volt ugyanez feketében, azelőtt lóversenypálya-formájú alumíniumban, azelőtt kicsi, vicsoriban
Gondolkozom, hogy a szögletes maszkkal létezett-e még
a két kapaszkodó elöl, aztán a neten garmadával találok
képeket így felszerelt limuzin R4-esekről. Szürke (tehát
a legkésőbbi) maszk, szürke kapaszkodók a sarkokon. Stimmt.
Ott a kurblinak való lyuk is az ütköző mögött.
Renault F1-csapat - beugrik?
Ide érdemes beszúrni az R4-es kretén mechanikai felépítését.
A cél, ugye, az olcsóság volt. Tehát egyszerűen fogták
a meglevő 4CV típus 750-es, farmotoros egységét, és úgy, ahogy
volt, áttették az új kocsi elejébe. Nos, ezért lett elöl a váltó,
mögötte a motor. Ám ez az elrendezés furcsa mellékvágányokra vitt.
Az elöl levő váltóból messze elöl lógott ki a kapcsolókar. Emiatt
hosszú rúd vezet a motor fölött a műszerfalba, így alakult ki
a jellegzetes esernyőváltó.
A semmiből gyártottak rá hátsó lökhárítót
Aztán a szervizeléssel is akadtak problémák – míg
a 4CV-ben elég volt felnyitni a kocsi hátulját, és ott
kukucskált a vezérműláncfedél, az R4-nél beszorult a tűzfal
mögé. Ergo: lánccseréhez (ami nem is következett annyira ritkán) ki
kellett venni a motort. Vagy – ahogy később minden autószerelő
csinálta – ablakot kellett vágni az utastérből a lemezen, és ezzel
örökre megoldást nyert a probléma.
Komoly ajtóhatároló elöl is
Közben a kocsi hátuljához érünk. „Látod, ezen például van
ajtókitámasztó, extra cucc volt. És ott a szerszámos láda is, elég
nagy, bőven lehet bele pakolni. Sajnos hátsó lámpát még nem tudtam
venni, egyszerűen nincs belőle új, viszont az ütközőt az eredeti minta
szerint legyártottuk. Sajnos az oldalablakok az új gumik ellenére is
beeresztették a vizet, ezért körbekentem őket” – tudok meg további
részleteket.
Lavórok, arccal a föld felé
Nyitjuk a motort. Filléresnek filléres autó ez, de
a francia arányérzék azért itt is megvillan. A motorházfedél
ugyanarra a szögre nyílik, mint ahogy a szélvédő áll. Már-már
szép. Az orrban óriásai a hely, a fényszórók lebillennek
a maszkkal együtt, így hátulról olyanok, mint valami ledobott
fürdőszobadíszlet mosdótálakkal a Construma után. „Próbáltam elfes
olajoskannát szerezni bele, de végül csak Mobilt tudtam” – szabadkozik
Péter, és látom is a restaurálásról szóló képsorozaton, e köré
építették az autót. Lol.
Az a hosszú pálca a váltórudazat
„Nem kaptam a váltópálca végébe odaillő gumigyűrűt, ezért ott
még a régi van, emiatt pedig kicsit pontatlan a váltó” –
magyarázza – „remélem, nemsokára tudom majd orvosolni ezt.
A feleségem emiatt nem akarja vezetni az F4-et – egyszerűen
képtelen megtalálni a fokozatokat„.
Ez a kanna, ami köré az autó készült
„A legnagyobb dráma egyébként a hőjeladó gombával volt. Hármat
vagy négyet vettem, mind rossz volt, egyszerűen nem kapcsoltak.
Megpróbáltam öngyújtóval melegíteni az egyiket – ez 800 fokot jelent
talán? –, nagy nehezen bekapcsolt. Végül a sokadik jó lett, most
nem melegszik a víz” – tudok meg egy újabb trükköt. R4-esesek,
F4-esesek, gombából mindig legyen kéznél egy pár! Hőgombából
persze.
Nagylátószöggel fotózva egészen szellős
Előre kell bocsátanom, hogy nem vagyok R4-szűz, sőt, több ilyen
autót, még furgont is vezettem már. És mindegyiket nagyon szerettem.
Ugyanaz a karaktere, mint a Citroën Kacsának, csak kicsit
kevésbé dülöngélős, autószerűbb, és még megy is. Azért persze
iszonyatosan kretén: a Kacsa-normálautó skálán még mindig az
utóbbitól esik távolabb.
Nem kifejezetten erős, de nyomatékból lehet vele autózni
Szőke nőként persze nem szabad ilyen autóba ülni, mert jön
a jajistenem, jajistenem. Ijesztő a karosszériazörgés,
a szélvédő nyomja az ember orrát, a kaszni billeg, mindenfelé
eldolgozatlan élek, csavarok meredeznek. A kezelőszervek formája,
helyzete, működési módja egyenként más, talán csak a pedálok,
a kormány és az indexkar dolgozik ismerősen. Van itt tekerős
gumigomb (fűtéscsap), húzós izé (esernyőnyél-kézifék), csavargatós
bigyó (hova menjen a levegő), billenős, csúszós, meg sok egyéb
fajta herkentyű. És ezerféle a mechanikai zaj, többségük
riasztó.
Hátul keményebben rugózik, mint a limuzin
A motor jó nyomatékos, tehát ha az ember ügyesen beosztja
a fokozatokat, szépen tartható a forgalom menete, de
száguldozni nem lehet. A fokozatok jó beosztása azonban –
legalábbis ebben az autóban – meglehetősen nehéz, ugyanis
a rudazat apró lógásai, no meg a már említett, kikopott
gumigyűrű miatt a váltó irgalmatlanul pontatlan. Szépen csusszan
a műszerfalba szerelt csősínben, mint valami óriási
teleszkópantenna, nincs ezzel semmi baj. De hogy a gombot
elcsavarva hol ugraszthatók be az egyes fokozatok, az a kezdőnek
talány, a tulajnak is, gyanítom – öt R4-es után tisztán memóriából
megy.
Torziós rugók elöl és hátul
Lócák, amik egészen kényelmesek
Keményebb kicsivel a rugózás, mint a sima R4-esekben, de
a mai autók betonságához szokott vezető úgy érzi, mintha valami
óriási szivacstengeren hatolna a géppel. Vízzel megszívott
szivacsrétegen, hogy pontosak legyünk, hiszen az sokkal puhább. Ennek
ellenére jól be lehet dobni az autót kanyarba, kicsit sivítanak
a gumik, meg persze megköszörüljük a kilincset, de amúgy
semmi dráma, szépen befordul.
És az a szörnyűséges lóca, amit Renault-ék ülésnek mertek
nevezni, egészen komfortos. Az oldaltartás teljes hiányát leszámítva
szinte tökéletesen ülünk. És akármilyen kicsi is az F4, és akármilyen
hatalmas doboz is foglalja el a hátsó helyet, egészen jól elfér
benne az ember, a póz leginkább a
Fiat Puntóéra
emlékeztet – magas, de cseppet sem kényszeredett. Csak vállban nagyon
szűk, az ember még tíz fokban is késztetést érez, hogy eltolja az
oldalablakot, és kikönyököljön rajta.
Nem is gyötröm az autót, hiszen csak hétszáz kilométer van benne
felújítás óta. Inkább nézek kifele, és azt veszem észre, hogy mindenki
más meg néz befele, mutogat és vigyorog. Egyértelműen tetszünk az utca
népének, és annyi önkritikám van, hogy ne a saját fizimiskámnak
tudjam be a mosolyokat. Péter pedig a másik oldalon ül, őt
nem látják, neki se szól.
Na ja, egy jó fényezés, a szokatlanul horpadatlan, rozsdamentes
állapot, néhány alufelni, hangyányi nosztalgia, és máris mindenki
meglátja az F4-ben a szépséget. Vagyis – legyünk reálisabbak – az
óriási poént. 750 ezer? Megérte, persze.