Tégla a házban

2007.08.30. 07:48

Adatlap Volvo 240, 260 Dl - 1986

  • 2320 cm3-es,soros 4 hengeres benzines
  • 116 LE @ 0 rpm
  • 185 Nm @ 0 rpm
  • 5 seb. kézi
  • Gyorsulás 0-100 km/h-ra:
    14.0 másodperc
  • Végsebesség:
    160 km/h
  • Kombinált fogyasztás:
    11.0 l/100km
  • Városi fogyasztás:
    12.0 l/100km
  • Országúti fogyasztás:
    10.0 l/100km
Nem volt szükségem autóra. Mert kevés embernek van szüksége rá. Főleg Budapest belvárosában mozgok bringával, mert máshogy nem lehet. Ha málházni kellett, vagy elutaztunk, mindig volt kit levenni egy kölcsönautóra. De nagyon kellett már egy 200-as Volvo, nem várhattam meg, míg mások elhasználják az összeset.

A biztonságos, kényelmes és megfontolt 240-es a határozott téglaformával nálam a legrövidebb válasz az autó kérdésre. Semmi de és ha, pont azt tudja amit elvárok egy autótól, amit nem tud az nem is érdekel. Közlekedési eszköznek alkalmatlan, mert arra a bringám, a tartósteszt Dákónk és a fapados repülő a megoldás. Ruhatáram egy C30 -hoz menne tökéletesen, a 240-el mutatunk némi bájos kontrasztot, de a drabális kasztni mellett törékenynek érezhetem magam, amire ritkán kapok lehetőséget, vigyáz az életemre, megnyugtat és elringat.

Először a 262-es Bertone Coupe képtelen külseje a landau tetővel, majd a kombi több mint egy köbméteres csomagtere vette el az eszemet. A szedán 600 literjét sem fogjuk soha kihasználni, de a kombi 1,2 m 3-es csomagterének a tudata, hogy ott van és bármi befér, megnyugtató érzés lett volna. Így sem vagyok túl ideges, de szeretem túlbiztosítani magam. Hosszan kifuttatott, egyenes élek, hatalmas kockalámpák, vízszintes motorháztető és csomagtartó - rengeteg vasból, de szelíden közvetítik a békés természetet. Az ívelt szélvédő és a kidomborodó övvonal teszik kedvessé és vonzóvá ezt a nagy testet, a 200-as szériát követő 850 és S70 modellek oldalát, szélvédőjét egyenesre kalapálták, legyalulva róluk a jóságos bácsit.

A mai Volvókat tömbösítő izmos vállak a 200-asokon át 1956-ba, az Amazonig nyúlnak vissza. A 240-es 1974-93-ig gyártott, plasztikai sebészt soha nem látott formája ellenállt a japán autógyártást csúnyán magával rántó gömbölyded egyenruhának. Az örökkévalóságnak tervezett autó beint a betervezett elévülésnek és a piacgazdaságnak, nem öltöztethették a legújabb divat szerint, annak az azóta is kitaszítottként tengődő 480-ast dobták oda a bukólámpákkal (egy olyan is nagyon kéne, majd később, talán...inkább egy C30-as).

A sötétkék beltérről még 21 év használat után sem azok az idegen kezek jutnak eszembe akik már sokat fogdosták, szép patinás, nem pedig használt. A türkizbe hajló kordbársony kárpit kopott, de nem szomorú, az oldaltartást egyáltalán nem adó vezetőoldali ülés viszont ki van ülve, kiegészítő kispárnával elmegy. A műszerfalat bőrmintázatú téglákból rakták ki és még a kormány közepébe is beügyeskedtek egy trapézt.

Tárolórekeszek helyett krómcsíkkal álcázott, kék húsosládák vannak beépítve. A vezetőcipőre lecserélt magassarkúim a komplett Magyarország térképen pihenhetnek a kesztyűtartóban, nem kell az ülés alatt fetrengeniük, ahogy tesztautókban szoktak. Persze itt nincs légzsák az utas előtt, ahogy előttem sincs. Vannak helyette 15 centis, acélbetétes lökhárítók, fél méteres gyűrődőzóna a motor előtt, de ha mégis elérne az MAN a motorig, az az utastér alá bukik. A mai Volvókhoz mérhető vastagságú ajtók mögött gyerekeket is nyugodt szívvel fuvaroznék.