A használtpiac súlyosan bünteti a könnyelműeket, akik újkorában képesek voltak automata váltóval és benzines turbómotorral vásárolni nagy presztízzsel rendelkező autójukat. 6 éves korában ezért a szinte hibátlan, éppen bejáratottnak tűnő Volvóért képtelenség kétmillió forintnál többet kapni.

hirdetés

A Volvo nagyobb autóinál egészen 1998-ig makacsul ragaszkodott a
dobozformához. A versenytársak egy része már a nyolcvanas évek
elején kikerült a sarkok és élek bűvöletéből (l. "szivar" Audi 100),
egyeseknél ez a korszak nem is létezett (pl. Opel Rekord - Omega). A
doboz-Volvók nagy előnye a rendkívüli tágasság, hiszen nemcsak vállban
jó mondjuk az S 70-es, de a fejünkre sem akar rátelepedni az oldalfal
és a tető találkozási vonala.

Az S 70-es a 850-es átkereszteléséből született. Külalakjuk,
méreteik alapján ritka ínyenc, aki első ránézésre különbséget tudna
tenni közöttük. Akadnak módosítások a lámpák és a motorháztető körül, a
műszerfal sokkal gömbölydedebb, de mások sokkal bátrabban nyúlnak a
fészlift kelléktárához. Ettől függetlenül ne higgyük, hogy az S 70-es
valami múltból itt maradt őskövület, a mostani betűszó-versenyben jó
eséllyel az élmezőny közelében végezne - ABS, ECC, STC, SRS, SIPS,
ETS.

A bőséges felszereltségről később, kezdjük minden magyar autóvásárló
kedvenc vesszőparipájával, a fényezéssel.
A sötétszürke metált sajnos mostanság nem tartják fent a 4,60
méternél hosszabb személygépkocsiknak (rezzenéstelen arccal
alkalmazzák a Smartokon, haszonjárműveken is), de a tömegesedés
ellenére igen elegáns megjelenést kölcsönöz az S 70-esnek. Azt hiszem,
e Volvót használva alaposan fel kéne frissíteni ruhatáramat, mert a
különböző diszkontokban vásárolt, kissé kitérdesedett pantallóim és
felületi foszlásra hajlamos zakóim (amik olyan jól passzolnak saját
autóimhoz) alulöltözötté tennének. A színválasztékon belül előkelő
helyet foglal el a fekete és a sötétkék, de elég sok a világos is.
Tudom, kissé hihetetlen, de a minap egy epermetál S 70-es haladt velem
párhuzamosan a Soroksári úton, azóta nemcsak egy Yarison vagy Micrán
tudom elképzelni az árnyalatot. Tényleg jól nézett ki, na, és nem is
ittam semmit.

Az autó arányai
a kapitalizmus lassú beszivárgásának boldog pillanataira
emlékeztetnek. 15 éve egykori munkatársam az ezerötösét cserélte
Ford Taunusra, micsoda szenzáció volt az a remek, tepsi alakú limuzin!
Hosszú negyedórákat állt szerzeménye felett, és gyönyörtől eltelve
rebegte, számára ez az igazi forma - és mi, az irigy közönség nem
tudtuk cáfolni. A függőleges hűtőmaszk, a hatalmas, sík motorháztető, a
karakteresen kiemelkedő utastér, majd harmonikus lezárásként egy
szabályos, szalmabálára emlékeztető csomagtartó - az S 70 üdítő kivétel
a hatéves autók között. Akkortájt a tervezőket inkább a lassan olvadó
fagylalttorta ihlette, ahogy ezt látjuk is majdnem egyforma
alkotásaikon az utakon.

A Volvo egyetlen esetben engedett a divatnak, és lecsapta a
jellegzetes hűtőrácsnak helyet adó orr-részt. A rövidke és balsikerű
480-as kaland ráébresztette a formatervezőket, hogy egy japán belpiacos
kupé lemásolása nem feltétlenül a boldogulás záloga. Azóta a svéd ipari
minisztérium valószínűleg a nemzeti örökség részévé tette a bordázott
hűtőmaszkot. Állítom, ha egy plázaparkolónyi autóról leszednénk a
márkajelzéseket, a legtöbb megkérdezett a Volvót találná el.

Az utastér luxust sugároz. A félig bőrből, félig egy (a
szövőgyár által) nagyestélyinek szánt kelméből varrt üléskárpit, az
egyszínűségével tüntető, mégis elegáns műszerfal és az ajtóborítások
nélkülözhetővé teszik a rövid divatáramlatokhoz igazodást. E verzióban
még a kategóriában szinte kötelező fabetéteket sem találjuk meg, a
fémhatású plasztikok jelenkori térhódításáról pedig akkoriban még csak
álmodoztak. Biztos lenne olyan ficsúr, aki lefitymálná, de annak egy
húszéves Jaguar örökkévalóságnak szánt, bőrtől illatozó belseje sem
tetszene. Számomra pedig az a mérce, és a Volvóé akkor is tetszik, ha
világosabb árnyalatban még szebb lenne.

Aztán a kényelmi extrák: állítható kormány, állítható ülések (az
anyósülés is emelhető-süllyeszthető), motoros ablakok és tükrök,
mindkét napellenző kivilágítható piperetükröt rejt, első-hátsó
olvasólámpák, bőrborítású középső könyöklők, 12 voltos aljzat hátul is,
bőr váltógomb, deréktámasz az első utasoknak, kétzónás klíma, gyári
rádiósmagnó 6 hangszóróval, belülről (illetve a távirányítóval külön)
nyitható csomagtér-tető és tankfedő. Apró, de remek figyelmesség, hogy
a színezett felső szegélyű szélvédőn, a belső tükör mögé árnyékoló
fóliát tettek, így az ellenző mellett kevésbé döf a vezető szemébe a
napsugár.

A figyelmeztető lámpa elhelyezése nem véletlen. A mögöttünk haladó rendőrt is figyelmezteti.

Két hibát találtam az utastérben. Az első részben konstrukciós
probléma lehet: a könyöktámasz fedelét hátrafeszítve eltörték az alatta
lévő burkolatot. Valamilyen határolóval kiküszöbölhető lenne a
rongálási lehetőség. A másik a használók gondatlanságából fakad: ronda
felmarások a váltókonzol műanyagján. Többen megnézték, és oldószerekre
gyanakodtak, de életszerűtlen nyitott nitrohígítós palackot lóbálni az
első ülésen. Így én inkább a hírhedten agresszív vegyi hatásáról
ismert, barna színű, szénsavas üdítőitalra gondolok. Egyszerűen
felborult két kortyintás között, amikor nagyot haraptak a hamburgerbe -
mivel pohártartóval nem kényeztették el a vásárlót.

Biztonsági felszereltség a megszokotton kívül: első és
oldallégzsákok övfeszítővel, a hátsó könyöktámasz gyereküléssé
alakítható, a hátsó ajtók mindkét első ülés mellől központilag
lezárhatók (nincs is zárgomb hátul). A reklámok sulykolják a Volvo
biztonságos voltát, és tényleg elgondolkodtató a 15 mázsás saját tömeg,
illetve a tetőn a B-oszlopoknál keresztben futó kidudorodás. Olyan,
mint a kiskategóriás kabriókon a bukókeret. Isten ments' kipróbálni, de
ha muszáj volna az útról lesodródva hengerbucskázni, leginkább Volvóban
lenne hozzá kedvem.

A konzervatív, elsősorban közép- és időskorúak által kedvelt külsejű
Volvókat szokatlan ellentmondásként viszonylag kis űrtartalmú, de annál
harapósabb turbómotorokkal látták el. Míg a kortárs (ne feledjük, a
kilencvenes évek végén vagyunk) konkurencia rendkívül elégedett volt,
ha a csúcsmodellbe egy 150-170 lóerős motor kerülhetett, Volvóéknál
nagyjából itt indult a paletta.
Békés V6-osok helyett ezért visító soros öthengeresek
gondoskodnak a versenyszellem fenntartásáról. A tesztelt kétliteres
autó egy kisnyomású turbóval 163 lóerővel rendelkezik, de az imponáló
adatot a nyomatékgörbén találjuk: 230 Nm, 1800 és 5000 fordulat között
folyamatosan.

A súlyos vasat iszonyatos dinamikával lódítja előre a pörgős blokk,
kínos meglepetéseket okozva az alsó középkategóriát felülmotorizáltan
használóknak. A kick-down funkcióval - határozottan padlóig taposva a
gázpedált -
a négysebességes automata váltót a leszabályozásig nem engedi
felkapcsolni. Akkor viszont igen, és míg a versenytársak a
váltogatással herdálnak el értékes tizedmásodperceket, mi elnézően
mosolygunk rájuk a tükörből. A nagy önsúly mellett a kipörgésgátló is
segítségünkre van a nyomaték aszfaltra vitelében. Hatékonyan: a későn
érkezett első havazás éppen Szombathelyen csípett el minket, és a
vadorzó hófúvásban is viszonylag biztonságban hazaértünk.

Az igazi meglepetést számomra mégsem a mutatott dinamizmus okozta,
hanem az utastérben honoló síri csend.
Egész egyszerűen 150-160-ig nem hatol be motorzaj, akkor is
inkább az élénkülő légörvényeket és a spórolósan választott Matador
téli gumikat hallani. Egy ekkora limuzintól békés ringatózást várunk.
Nos, hiába, a futómű elég feszes, a gyártó nem számított olyan
burkolatminőségre, ami útjainkat jellemzi. A magas súlypont és az 1500
kiló ráadásul viszi lefelé az ívről. Ettől eltekintve nem tudnék
kifogást emelni a rugózás-lengéscsillapítás párosával szemben.

A fékrendszer tökéletes, bár igen harapós, ha vastag talpú bakancsban,
fázósan, kissé merev izmokkal kezeljük a pedált. Ebben a téli időben
nem is a havas út a legfőbb ellenség, hanem stabilitáskontrollal és
blokkolásgátlóval nem rendelkező autóstársaink. Minap a 85-ös főút
hósivatagában keresztbe farolt előttem egy Szamara, kis híján
alácsúszva egy meghökkentően gyors kamionnak, amelyik természetesen úgy
pattintotta volna nekem a Ladát, mint egy biliárdgolyót.

Ne kerteljünk,
a használtpiac súlyosan bünteti azokat a könnyelműeket, akik
újkorában képesek voltak automata váltóval és benzines turbómotorral
vásárolni nagy presztízzsel rendelkező autójukat. Hatéves korában ezért
a szinte hibátlan, éppen bejáratottnak tűnő Volvóért képtelenség
kétmillió forintnál többet kapni. Vagyis egy felső középkategóriás,
feleennyi extrával felszerelt autó árát. De mi a súlyos értékvesztés
oka? Első természetesen, hogy újkorában is kifutó modell volt. Az S
80-as és pár évvel később a kategóriatárs, az S 60-as érkezése
taszította mélybe a másodkézi forgalmi árat.

A másik a magasnak vélt fenntartási költség. De kérem, legalább
300 ezer kilométer lehetősége van egy ilyen autóban - a túlméretezés
éppen a biztonságban és a kevesebb meghibásodásban jelentkezik, nemde?
És az ellenkezők adu ásza, a fogyasztás. 10 literes átlagot mértem, sok
sebes autópályával, kevés várossal. Nem rossz, ha a virgonc viselkedést
és a 15 mázsás tömeget állítjuk párhuzamba. Én mindenesetre utálom a
tohonya, kormoló dízel-dögöket, inkább megpróbálnám egy gázadással
kicselezni a váratlanul felbukkanókat, mint rábízzam magam SIPS-re,
SRS-re és gyűrődőzónára.

Sokáig ízlelgettem a "kifinomult" kifejezést, vajon szabad-e ekkora
szürke téglatestre használni? Igen, járultam hozzá, mivel a hatéves
nagyvasra az értők is elismerően csettintenének, ha lenne lehetőségük
egy komolyabb próbakörre. Kényelmes, csendes, erős, biztonságos -
készítem a számlát az új szlogenért.