Bedarált a jövő

Kiegyeztem a villanyautóval

2016.04.13. 15:59
105 hozzászólás
Az elmúlt bő két évben alig győztem kapkodni a fejem, annyit vezettem mindenféle konnektoros hibrideket, e-mobilokat, tüzelőanyagcellás kocsikat. És miközben az összeset odaadnám egy szem alapkivitelű Mazda MX-5-ösért, azt kell mondanom – ez a nem is túl távoli jövő, meg fogom szokni. Ne féljenek, megvan az egésznek a helye, s szinte már várom.

Legutóbb egy Volvo XC90 T8-at adtam vissza az importőrnek – a teszt rövidesen érkezik, addig csak annyit tudjanak róla: ez az a kivitel, amelyik egy bazi nagy akkut hord a fenekében és elég sokat elmegy villannyal. Előtte pedig volt nálam egy hétig a Golf GTE konnektoros hibrid, de a lista ennél sokkal hosszabb. Álljon itt még néhány autó azok közül, amiket jellemzően villanymotor hajtott, és az elmúlt mondjuk, harminc-egynehány hónapban vezettem őket: Toyota Mirai, Prius Plug-In Hybrid és i-Road, Kia Optima PHEV, Kia Niro, Opel Ampera, Nissan Leaf, Tesla Model S, BMW i3 és i8, Mercedes E400 Plug-In, Renault Zoe és Twizy... Ezek jutnak hirtelen eszembe, kérem, ne legyen sértés abból, ha valakit kihagytam, mert a lista borzasztóan hosszú már így is. És tudják mit? A Twizy-t leszámítva alapvetően kedveltem mindet, minél több időt töltöttem a kormányuk mögött, annál jobban.

Ezek ugye, valamilyen formában mind villanyautók, akár őszintén (Leaf, i3, Tesla), akár valami trükkel kombinálva (Mirai, Ampera, i8), hogy messzebb is tudjanak menni és később fogyjanak ki a szuflából. Ha az ember városban autózik, s volt közelben konnektor az éjszakára, úgyis jellemzően mindet villanyautóként használja.

Ellentétes érzelmek fortyognak bennem. Egyfelől megrögzött veteránautós vagyok, abból az elvakult fajtából, aki külföldre is negyven-ötvenéves autóval megy, oldtimert használ igavonónak, s egy Lamborghini Venenóktól és Pagani Huayráktól hemzsegő parkolóban is a rozsdás, háború előtti Wolseley előtt esik térdre. Másfelől tiszta, európai gondolkodású ember próbálok lenni, tehát súlyos bűntudatom van a szennyező járműveim miatt, ezért az év tetemes hányadában, télen-nyáron, hóban-esőben-napsütésben-viharban négyütemű robogóval járok. Tudom, az sem egy alpesi fenyőerdő, de azért száz kilométerenként három és fél-négy literből olyan sok CO2-t gyártani nem lehet.

Egy villanyautó (vagy annak valamely derivatívája) megoldana nekem mindent. Járnám a Róbert Károly körutat minden reggel és este szagtalan, zajtalan, simogató békémben, mert - ahogy ezt minden tesztemben megemlítem – a villanyautó, ha jó, a nyugalom egészen furcsa, mobil szigetét hozza el az embernek, még a legöldöklőbb péntek délutáni tumultusban is. Olyan simán, lineárisan, zavartalanul működik, hogy szinte vezetni se kell, ha pedig ácsorgásra vagyunk kényszerítve vele, ott a boldog tudat, hogy nem szennyezünk, nem fogyasztunk. Azaz csak annyit, amennyit a fűtés és a rádió kér, az meg minimális.

Hétfőtől péntek estig tehát a létező legnagyobb békében közlekednék, olcsón, tisztán, kiegyensúlyozottan, türelmesen – ugyanis ezt érzem minden alkalommal, amikor ilyen autót használok. Péntek este..., nos, péntek este meg elővenném az oldtimert és hétfő reggelig azzal élvezkednék. Viszonylag nyugodt lelkiismerettel, mert hiszen egész héten termeltem az oxigént és a békét az országnak, ezért pár tíz-, esetleg száz kilométernyi emisszióval előrébb vagyok mindenkinél.

Boldogan motoroznék a Kawasakimon, hajtanék el fagyizni Szentendrére a Bianchival, vagy a Puchhal, ugranék ki Bécsbe egy jó kis falafelre a Naschmarkton, találkozni TMT-vel vagy Balázs Vityával, barátaimmal, akik mind ott élnek és amúgy hiányoznak. Lenne rá pénzem is, mert az egész heti villanyos közlekedéssel annyit megspórolnék, hogy kéthavonta meg sem éreznék egy kis osztrák kiruccanást.

Igen, ez a megoldás. Egyáltalán nem vágyom arra, hogy a hét közbeni forgalomban kipufogót bömböltessek, a veterán szaraim nyomorult dinamikai képességeivel, a lelket kitaposva belőlük tartsam egy álmatag suzukis mögött a tempót. Most sem teszek ilyet, csak nyugis, nyári napokon néha, amikor alig van forgalom és amúgy is mindenki alszik.

De ha járhatnék villannyal, biz'isten, áttérnék, gondolkodás nélkül. Tökéletes lenne az autós-motoros életem – amikor kell, a nyugalom, amikor jólesik, az izgalom, nosztalgia és boldogság buboréka venne körül. Még akár el is jöhet ez a csodás világ – persze majd ha már nem tízmillió fölött kezdődnek ezek a drága játékszerek, hanem egy magyar polgár is megengedheti magának őket, ha máshogy nem, hát négyévesen, használtan.

Az autógyártás csodálatos barát. A múltjában feltalálta nekem az örömöt, a jövője a legnagyobb békét juttatja majd el nekem, panaszom nem lehet. Ha mázlim lesz, ráadásul mindkettőt egyszerre élvezhetem is.

Azaz mégis van. Csak néhány.

1) Továbbra is zavar, hogy a villanyautóval ugyan nem szennyezek helyben, de ha az egész országot nézem, már lehet, hogy jobban. Mert a nagy számban előforduló, egységnyi idő- és térsugárban gondolkozó, egyszerű állampolgárral tényleg meg lehet etetni, hogy né, végre nem büdös, ám velem nem. Mert egy ilyen elektromos autó bizony úgy megpörgeti a villanyórát töltés közben, hogy a miénk tengelyét a két tesztkocsi után kis híján újra kellett csapágyazni márciusban. Mert hogy keletkezik az a ménkű sok áram?

Szénből? Bizony, sok áramot állítanak még mindig elő így, madártávlatból nézve ettől pedig még talán szennyezőbb is lesz a villanyautó, mint egy benzines vagy dízel. Atom? Elavult és hosszú távon kezelhetetlen környezetszennyezést produkáló technológia lett mára, nem véletlen, hogy a felvilágosultabb országok épp most szoknak le róla. Ráadásul még mindig baromi veszélyes, ahogy egyre több zavart megtudunk a távoli és közelebbi múltból. Vízerőmű? Meghiúsult még a Bős-Nagymarossal, éljenek a mezei poszáták. Napelem? Igen, Nyugaton terjed, vadul, támogatják is, de nálunk abba a luxuskategóriába tartozik az emberek fejében, mint egy új Mercedes S osztály a szalonból. Olaj? Ne is vegyék elő nekem. Gáz? Kicsit jobb, de így is fosszíliákat égetünk el. Az árapály-erőmű, szélerőmű klassz dolog, de nekünk se tengerünk, se szelünk. Magyarországon ez nem járható út. Szóval nem is olyan szörnyen tiszta mifelénk az a villanyautó... Még.

2) Még mindig nem elég nagy e kocsik hatótávja. A Tesla mondjuk, kvázi már elég messze megy (ha lenne megfelelő mennyiségű gyorstöltő, pláne ezt mondanám), de Sipiék útja óta tudjuk, hogy a Soul EV például reménytelen távolsági használatban, a Renault meg nem is hirdeti úgy a Zoét és a Twizy-t hogy érdemes lenne kimenni velük a városból. A plug-in hibridek valós, téli 25-35 kilométeres hatótávja pedig azt jelenti, hogy a felhasználók többségének muszáj rátöltenie napközben, a munkahelyen.

De nem dolgozik mindenki parkolóházas irodaépületben, és a töltés még azoknak is erős gondot okoz, akik igen, mert a parkolóházakban is csak hébe-hóba vannak konnektorok a falban. Ilyen áramerősségek mellett pedig a hosszabbító masszív fűtőszálként működik, tehát rettentően pazarol. Megy tehát a könyöklés a konnektoros helyekért.

És akkor még nem tettem hozzá, hogy otthon sincs mindenkinek garázsa – vajon például egy Zoe-tulaj párizsi lakos, aki jellemzően a negyediken lakik, hol tölt? Tudom, a mélygarázsban, de ez nem megy majd így a végtelenségig. Ha elég sok lesz a villanyautó és tapinthatóvá válik az üzemeltetők számára a megnövekedett áramhasználat, egész biztos, hogy senkinek nem engedik majd meg, hogy ingyen töltögessen, kedvére. Abba belerokkan a konnektor tulaja.

3) Vagy hideg van bennük, vagy elmúlik a hatótáv. Mert bizony, a fűtés sok energiába kerül, amit mind a motor szájától vesz el az autó. Amikor meg az ember meglátja, hogy két kilométernyi vezetés után tízzel csökkent a hatótávolság, bizony lejjebb veszi a fűtést, remegő ujjal eggyel visszább kattintja az ülésmelegítést. És inkább ül a kellemetlen, hűvös kabinban, mert nehogy már benzinnel tegye meg az utolsó öt kilométert. Ez a priusos szindróma újrafeltalálása, villanyautóra vetítve.

4) Mennyit érnek majd ezek használtan? Hiszen minden elektromos autó nagykapacitású akkuja lítiumos elvű (vagy -Po, vagy -Ion), valamennyi cellákra egyenként hozzászabott töltőárammal és figyeléssel működik. Ha egy ilyenben haldokolni kezd a méregdrága akkupakk, abban nem lesz cellánkénti cserélgetés a kőbányai sufnigarázsban, mint ahogy most még a Ni-MH-s Priusoknál lehet. Ó nem, nem így lesz. Itt egyben kell majd kidobálni a telepet, ami az autó nyolc-tíz éves korában jó eséllyel gazdasági totálkárt is jelent majd. És ez a gyors avulás erősen meglátszik majd e kocsik három-négyéves kori árán is, ne legyenek kétségeink. Rendben, akkor lehet, hogy tudok majd ilyet venni négyévesen. De ki veszi meg ezeket az autókat, ezzel a tudattal újonnan?

5) Végül pedig: hagyják meg nekem a veteránomat. Ezek a járművek egy átfogó európai uniós felmérés szerint valami egy ezreléknél kisebb hányaddal járulnak hozzá a környezetszennyezéshez (most egyszerűen képtelen vagyok megtalálni a cikket, pedig nagyon látványosan kicsi a tizenöt ország több tízezer polimer-használójának merítéséből kalkulált szám). Nyugat-Európában pedig sokkal több veteránautó fut az utakon, mint nálunk, az összvissz tízezer potenciális OT-rendszám országában. Tehát nem tőlem lesz koszos a levegő, nem tőlem olvad el a Déli-sarkon a jég a pingvinfiókák alatt, hanem a gyáraktól és a felújítatlan motorú buszoktól. Azaz kicsit tőlem is, de mértéket tartok, évente egy nagyobb út, a többi max. 10-50 kilométer hetente. Hagyják meg nekem. Hadd menjek vele. Kicsit. Aztán hét közben rózsák nyílnak a lábnyomomban.

Leben und leben lassen – ezt mostanában nagyon kezdjük elfelejteni, horizontálisan is, de a felfelé és lefelé viszonyában pláne. Emlékezzünk erre a jó kis mondásra, mert baromi boldog lenne tőle mindenki. Pláne, ha villanyautóval járunk majd. Hét közben.

Franciaország

Élménytúra Korzikán.

Bali

Tanácsok és TOP 5 látnivaló.