Utoljára a Lexus GS 450h-ban éreztem valami hasonlót, de az sem volt ennyire durva. Autóban ülve mindig erőt vesz rajtam a haladási kényszer. Legyen az 60 vagy 500 lóerős, teljesen mindegy, a kényszer mindig ott lóg a levegőben, mindig az irányít, amikor vezetek.
A vezetés egyfajta feszültséget kelt bennem. Más kérdés, hogy ez a feszültség a kellemesebbik fajtából való és adrenalint termel, amitől az agyam ugrándozik örömében, de akkor is feszültség. Minden érzékszervemmel figyelek, pontosan feltérképezek minden autót, motorost, biciklistát és gyalogost, figyelem a tereptárgyakat, elemzem a szituációkat, folyamatosan távolságot és sebességet mérek, így próbálok meg optimálisan haladni; nem feltétlenül azért, mert sietek, inkább megszokásból.
Sokféle autóban ülök hétről-hétre, sokféle tudatállapotban, mégsem változik az egyenlet. Ahhoz, hogy valami más történjen velem, mondjuk kevésbé koncentráljak a vezetésre, valamelyik tényezőt drasztikusan meg kell változtatni. A másnaposság például tökéletesen működik, ilyenkor nem tudok, és nem is akarok feszült figyelemmel vezetni, inkább bekapcsolom a robotpilótát, és komótosan elgurulok oda, ahová éppen kell.
A másik lehetőség, hogy olyan kényelmes luxusautót tesznek a fenekem alá, amilyen például a CL 500. Tudom, ez a legkevésbé érdekes, mégis beszéljünk egy keveset arról, mennyire szép. Pedig az orra, ami dizájn tekintetében minden autó legfontosabb része, hiszen alapvetően ez határozza meg a karakterét, igazán semmi különös. A lámpái kifejezetten egyszerűek, a hűtőrács is szolid. Van ugyan egy bazi nagy Mercedes plecsni középen, ettől eltekintve azonban a CL 500 orr-része tökéletesen érdektelen.
Aztán eltávolodunk néhány métert oldalra, és összeáll a kép. Hirtelen értelmet nyer a forma: a motorháztető domborulatai szolidan emlékeztetnek a régi idők sportkocsijainak idomaira, az autó oldalán végigfutó fénytörő ív egyszerűen tökéletes, csodálatos az oldalablakok formája, a mókás küszöb. Egyszerűen úgy jó az egész, ahogy van, pedig csak az arányokat és a formákat találták el, egyáltalán nem bonyolították túl a dolgot. A CL hatalmas méretei ellenére is könnyed és kecses.
Autósújságírók semmilyen kifejezést nem csépeltek el olyan mértékben, mint azt, hogy egyszerre sportos és elegáns. Kellemetlen, én is érzem, ennek ellenére nem tudok mást írni a CL 500-asról, mint hogy egyszerre sportos és elegáns, dinamikus és felsőbbrendű, lendületes, mégis... Brrr. Ugorjunk.
El lehet-e férni hátul? Hát persze. A CL ugyanolyan hosszú, mint az S Merci. A tengelytávja ugyan rövidebb, ennek megfelelően az utastere is kisebb valamivel, de annyival azért nem, hogy a hátsó utasok ne utazzanak kényelmesen. Egyedül a beszállás nehézkesebb kicsit, mint egy négyajtós esetében, pedig az autó próbál segíteni: az előre hajtott első ülést egy kedves robot húzza előrébb.
Természetesen mindent elektronika mozgat: az ülések minden egyes része, még a fejtámla is gombbal irányítható – ha leállítjuk a motort, az ülés illedelmesen hátrébb csúszik, hogy könnyebben ki tudjunk szállni. Van beépített telefon, gombra előugró redőny a hátsó üveg előtt, még a központi kijelzőt is forgathatjuk jobbra és balra annak megfelelően, hogy mi szeretnénk nézni a navit, vagy inkább rábíznánk a feladatot a jobb egyben utazóra.
A hangulat olyan, mintha valami patinás angol klubban lennénk. A kormány fa, a gombok is a múltat idézik, még az ajtó gombját vagy az ülést döntő kallantyút is jó érzés megfogdosni. A CL 500 utastere nagyon ízléses és még annál is egységesebb. Egyáltalán nem tűnik modernnek, leginkább talán arra a Bentley Turbo R-re emlékeztet, amit tavaly volt szerencsém vezetni. A két autó között az a leglényegesebb különbség, hogy a CL ajtóinak nincs kerete és a B oszlop hiánya miatt, ha lehúzzuk az ablakokat, olyan érzés, mintha kabrióban ülnénk.
A V8-as gombnyomásra indul. Maximális teljesítménye 388 lóerő, csúcsnyomatéka 530 Nm, ennek ellenére alapjáraton olyan halk, hogy simán megpróbáltam ráindítani. A 7G-TRONIC váltó karja a kormány mellett van, akár a GL-ben, ezeket a kocsikat elsősorban nem nekünk, európaiaknak találták ki.
M, S és C mód közül választhatunk úri kedvünk szerint: M, mint manuális, S, mint sport és C, mint komfort fokozat. Furcsa mód mindháromnak van értelme. Komfort módban a CL 500 illedelmesen gyorsít, a fordulatszámmérő mutatója az alsó tartományban marad, ha nem tudnánk, hogy ez a kocsi képes rá, hogy 5,4 másodperc alatt felgyorsuljon százra, 8 másodperc körüli gyorsulást saccolnánk neki.
És itt ugorjunk vissza a nyitó gondolathoz. Ígérem, mindjárt leírom azt is, mi történik, ha kinyomjuk a szemit, de higgyék el, ez az autó komfort fokozatban adja a legtöbbet: olyan, mint egy jó pszichológus, segít, hogy tökéletesen megszüntessünk minden belső feszültséget. Egyrészt ott a boldog tudat, hogy azért tudnék én gyorsan menni, ha nagyon akarnék, másrészt viszont ott van a még ennél is kellemesebb gondolat, miszerint egyáltalán nem akarok.
Nem akarok gyorsan menni, és kész. Minek az? Az ember a volán mögött szinte nem is érti, hová rohannak a többiek, miért tolakodnak, miért dudálnak és idegeskednek. Soha ilyen illedelmes résztvevője nem voltam még a forgalomnak, mint ebben a kocsiban. Mindenkit beengedtem, nem száguldoztam, nem tolakodtam, csak gurultam, hallgattam a rádiót és földöntúli nyugalommal szemléltem a nép egyszerű gyermekeit boldog elszigetelődésemben.
Tényleg csak a teszt kedvéért próbáltam ki a sport és a manuális fokozatot. Kellemes volt, tulajdonképpen még jobb is annál, amire számítottam, legfőképp mégis csak arra volt jó, hogy meggyőződjek arról, amit egyébként is tudtam: a CL500 luxusautó, nem sportkupé.
A CL futóműve nagyon kényelmes. Nem bólogat, oldalirányban viszont dől azért a kasztni a kanyarokban. Ahhoz képest, hogy mekkora bálna, kecsesen mozog, de csak ahhoz képest. Mégiscsak két tonnát nyom. Még bekapcsolt ESP-vel is jó játék a közel 400 lóerő a hátsó tengelyen, a CL feneke gázadásra azonnal kitör a kanyarokban, vagyis kitörne, ha az elektronika nem állítaná meg.
Nincs borzalmas kanyarsebesség, játszani azonban ettől még remekül lehet. Pláne, ha az ESP-t is kikapcsoljuk. Ilyenkor már észnél kell lenni, 388 lóerő nem tréfadolog, a CL hamar őrült driftelésbe kezd, ha túladagoljuk a gázt. Sport módban is elég jól használható, ilyenkor természetesen sokkal közvetlenebb és agresszívabb a gázreakció, de manuális módban a legjobb.
A sebességváltó a kormányról vezérelhető. Nem nagy fülecskékkel, mint az igazi sportkocsikban, hanem pici, a kormány fonákjára applikált gombokkal. A fül egyértelműen jobb, hiszen könnyebben elérhető, de ezt a gombos változatot is meg lehet szokni.
Sajnos a V8-as még csúcsra járatva is illedelmes marad, nincs üvöltés, nincs visítás, csak szolid, igaz, hamisítatlan V motoros brummogás. Ez azonban egyáltalán nem számít egy fikarcnyit sem, hiszen a CL 500 nem sportkupé, hanem luxusautó. Tud kemény is lenni, ha muszáj, de valójában nem a teljesítményével kényeztet, hanem azzal, hogy olyan környezetet teremt, melyben tökéletes komfortban, nyugodt felsőbbrendűséggel szemlélhetjük embertársainkat. Nem hangzik valami szimpatikusan, ennek ellenére jó érzés, higgyék el!
A tesztautót a Planet Rent Kft. bocsátotta rendelkezésünkre.
