Ragadozónak néz ki, pedig igen jámbor

Talán kevesen szállnak vitába velem, ha kijelentem, több mint valószínű, hogy az aktuális Lancer az első, melyen formatervezők is dolgoztak. Sokan kedvelték ugyan az elődök egyszerű formáit – végül is volt elejük, közepük, végük, ajtóik, sőt, kormányuk is, szóval nem volt velük semmi baj –, de ember nem volt a föld kerekén, aki egy részletfotóból, vagy egy különálló fényszóró formájából az autóra ismert volna.

Józan parasztoknak

A mostani Lancer egészen más. Nekem ugyan nem tetszik, sőt, bevallom, a dizájntalanul őszinte, huszadik századi kocsik egyszerűsége sokkal jobban vonzott, mégis el kell ismerni, az új modell karakteresebb az összes elődjénél. Vagány fényszórók, agresszív, hammbekaplak hűtőrács, mérges, sportos orr jellemzi a Lancert. Az Evolution esetében talán lehetne még durvább a hatás, minden egyéb modellnek azonban megfelelően morcos és elszánt tekintetet kölcsönöz az új forma.

A lépcsőshátúnál legalább hárommal jobban néz ki ez a félig kombi változat, a Sportback – ugye emlékeznek az Audi A3 Sportbackre – melynek a fenekét pimaszul lecsapták, ezért olyan lett, mint egy sportos háromajtós (magyarul: hotheccs), csak hosszabb. A hosszabbítás azonban nem ront semmit a dizájnon, a Lancer oldalnézetből talán a kategória legvagányabbika. A hátsó lámpák is jól sikerültek, kár, hogy csak egy lángolt kolbász átmérőjű kipufogó jár az 1,8-as motorhoz, egy krómozott véggel lenne teljes a hatás.

A lámpák jók, a kipufogó lehetne vaskosabb

Kívül tehát látszik az igyekezet, nem úgy az utastérben. Rájöttem, mi történt. Míg a formatervet már egy új csapat készítette, a belső kialakítását egyelőre még a régiekre bízták, csak ez lehet az oka annak, hogy a Lancer belseje olyan egyszerű, mint egy fáskamra. A Mitsubishi régi tervező részlegének egészen biztosan idegen a dísz fogalma, különben vélhetően elhelyeztek volna egyet-kettőt, de itt bizony semmi sincsen, csak a sivárság.

Lehangoló, viszont tágas és kényelmes

Na, jó, némi igyekezet nyomait azért felfedezhetjük. Van például fémkerete a műszeregységeknek, egy-két ezüstszínű betét is beficcent, és kellemes az éjszaka narancssárgán világító középkonzol, de mindezek ellenére is olyan spártai, olyan idejét múlt a Lancer utastere, amilyet ma már nem nagyon látunk. Mikor Evókat tesztelünk, csak nevetünk és legyintünk, hiszen azok annyira durvák, hogy az ember tényleg nem azzal lesz elfoglalva, hogy a műanyagokat vakargássza, de ez egy sima utcai autó, városban szaladgálós, utazós, gyereket az oviba vivős, ide azért több kéne.

Legalább amit fogdosunk, az bőrből van

Így gondoltam, legalább fél percig. Aztán megfogtam a kormányt, bőr volt, puha és finom. A váltó karja szintúgy. A bajuszkapcsolók és az egyéb tekerentyűk olyan finomsággal és olyan súllyal kattantak egyik pozícióból a másikba, hogy egy ideig mindent feledve kapcsolgattam a fűtést, világítást, miegyebet, miközben agyam imaként recitálta: van benne anyag.

Ha eltekintünk attól, hogy végtelenül egyszerű, sőt, mondjuk ki, csúnya a Lancer utastere, meglepően jól fogjuk érezni magunkat. Míg szemünk csak a fekete műanyagokat látja, kényelmesen ülünk, kezünk minőségi anyagokat, precíz szerkezeteket tapint csak egyre. Minden annyira profi, hogy szépen lassan elfelejtjük, hogy ez a látvány valójában nekünk egyáltalán nem tetszik.

A váltó csak ötsebességes, pedig jó lenne a hatodik (erről bővebben egy kicsit lejjebb), de olyan precízen jár, mint kevés autóban. A Lancerben szinte már kéjes érzés sebességet váltani, a fokozatok közötti út is nagyon rövid. Nem mondhatjuk el ugyanezt magukról a fokozatokról. Végtelen idő telik el, mire felpörög a motor, a tervezéskor egyértelműen fontosabb volt a fogyasztás a menetdinamikánál.