Alfás lettem, a fenébe is

Megvolt: Alfa Romeo 159 2.0 JTDm 16v SW

2011.04.25. 11:10
Tökmindegy, milyen jó egy autó, csak az számít, hogy néz ki – bökte ki egy sajtóúton a sokadik pohár bor után egy ismert kolléga. Remélem, nem látszott kínos mosolyomon, belül mennyire röhögök, hiszen ha az állítás igaz, akkor nemcsak a mi munkánk értelmetlen, de a mérnökök is hiába dolgoznak. A 159-es viszont megtanított arra, hogy ebben a böffenetben is van egy morzsányi igazság.

Istenem, milyen igézően, buján szép ez az Alfa. Bárhonnan közelítek felé, elérzékenyülök. Szemből visszacsücsörítek rá, amikor rogyadozó térddel lépkedek felé, egy pillanatra meg is kell állnom, hogy gyönyörködhessek benne és megnyugodjon a pulzusom. Hátulról meg ettől a bűnösen domborodó fartól azonnal szűknek érzem a farmert, mélyről, hörögve tör elő bennem a vágy, rögtön támadnám. Ellenállhatatlan.

Ötéves forma, mágikus vonzereje mégsem csökkent. Már amikor először megláttam a parkolóban, elúszott minden remény, hogy elfogulatlan tesztet írjak róla. Levett a lábamról, ujjára csavart, elvette az eszem, ahogy mondani szokták. Még mielőtt beleültem volna, előre megbocsátottam minden hibáját, olyan csodálatosan gyönyörű.

Hiába koncentrálna az ember kíméletlenül a tényekre, lehetetlen. Az Alfa Romeo 159-es klasszikus szépség. Nem hirtelen fellángolásból rabolja el az ember szívét egy fülledt éjszaka kedvéért, hanem tökéletességének tudatában pózol, és kíméletlenül, hűvösen, kimérten tartja a láncot, hiszen világosabb a napnál, hogy egy életen át rabja, aki megpillantotta.

Most, hogy megvallottam, milyen reménytelenül elvesztem a káprázatos pompájában, hiába írnék eszményi részleteiről, az elöl-hátul rímelő hármas lámpákról, az egyszerűségükben hibátlan kilincsekről, a vércseorrnak támasztott pajzsban összefutó vonalakról, hiteltelen lenne. Inkább beülök, hátha kijózanodok a gagyi olasz belsőtől.

De nem, bent folytatódik a retina kényeztető simogatása. A kifejezetten sportos, hátat keményen támasztó üléseken pont annyit dob a piros kéder, ami még nem kelt bazári hatást, a piros cérna a három fő szerven, ahol kezeinkkel matatunk, kimondottan guszta, az anyagok minőségéhez pedig nem férhet kétség. Nem is kell ennél több a prémiumérzéshez. Igaz, egy Audiban talán exkluzívabb a műanyag textúrája, de elég bedugni a fejünket a leeresztett ablakon, azonnal hatalmába kerít a lehengerlő olasz extravagancia, a kigombolt gallér, a borostás archoz tökéletesen passzoló fekete napszemüveg, ami mellett erőltetettnek tűnik a ránctalanra vasalt zakós, nyakkendős német ügynök fakó ábrázata.

Egy Alfa Romeo megengedheti magának, hogy az ülés közepe hasított bőrből legyen, ami sosem ad homogén felületet, viszont roppant kellemes tapogatni. A vezető felé döntött középkonzol máshol már rég kiment a divatból, de a 159-esnek ez adja meg a zamatát, a sarkos karaktert, ami kiveszett a kétezres évek tömegtermékeiből. Lehet találni precízebben kidolgozott belteret, de stílusban utolérhetetlen az Alfa.

A műszerfal tervezőjének igencsak bensőséges viszonya lehetett a körzővel, de jól tették a főnökei, hogy nem szóltak rá. Nagyon érzik az olaszok, hogy kell elrendezni a három beömlőt és alá a három műszert, hogy elegánsan nézzen ki, ne homasitásan. A tesztautó karbonhatású dekorja ugyan nem aratott osztatlan elismerést a szerkesztőségben, de tartom a véleményem, hogy a kályhaezüsttel telibe fújt középkonzolnál sikkesebb. Egyedül az agyonzsúfolt bajuszkapcsolók és a meghökkentően primitív rádió akadályozza a teljes átlényegülést, amikor belefészkelődünk a kevésbé termeteseknek passzentos vezetőülésbe.

Lapozzanak, különben sosem tudják meg, jó-e magunkévá tenni a vágy titokzatos tárgyát.