Ez egy FIAT. Csupa nagybetűvel

Fiat 127 Sport (1980)

2011.05.05. 08:12

Ez az autó egészen biztosan megdöntötte az egységáron a kollégák idejét a legnagyobb mértékben elcseszni tudó jármű rekordját a Totalcarnál. Ha tesztautó lenne, borzalmasan lehúznánk, de így, tét nélkül óriási, vigyorgó lyukat ütött a Totalcar Insignia OPC-k, Alfa 159-esek és Seat Leon Cupra R-ek által beszürkített heti munkarendjébe.

Egy narancssárga felkiáltójel lakik a szomszéd utcában. Kábé olyan a többi autó között, mint amikor egy-egy posztunk kulturált kommentfolyamában feltűnik valami csupa nagybetűvel ordibáló barom. Nem lehet nem észrevenni. Még amikor először megláttam az utca torkolatában, és megálltam a gyerekekkel jó alaposan megbámulni, akkor feltűnt, hogy minden arra járó – kisgyerek, nagymama, kutyáját sétáltató kamaszlány, hajléktalan, tanár úr, vödröt cipelő melós (talán csak a bankárok és menedzserek nem, belőlük már kihalt az élet) – rápillant.

Egy ideig nézegettem. Aztán valamelyik cikkemben megemlékeztem a Fiat 127-es zseniális, ősrégi eredetű, 903 köbcentis motorjáról, ami három helyen csapágyazott főtengelyével, nyomórudas vezérlésével, egytorkú karburátorával elvben alkalmatlan az élvezetes autózásra, aztán a maga szerény dimenziójában mégis egy őrületes, pörgős Ferrari-gép. Nos, erre a cikkre kaptam egy levelet Szabó Balázstól, amely valahogy így hangzott: „…szeretném megmenteni a brazil motor becsületét, nem olyan rossz az, gyere, vidd el az autómat egy napra, toljátok ki a szemét.”

Emlegetett brazil motor a második szériás 127-es Fiatban megjelent, modern, vezérműszíjas, természetesen OHC vezérlésű, öt helyen csapágyazott 1050-es. A levélből kiderült: pont arról az autóról van szó, aminél mindennap lelassítok, amikor hazafelé tartok.

Háromféle embert ismerek. Az egyik az első szériás 127-esért rajong, mert nem tetszik neki a szögletes, leesett hátsó lámpás, túl egyszerű maszkos második. A másik, aki szerint az első orra túl buta, az íves oldalablakvonal nem illik a szögletes karosszériához. A harmadik fajta embert pedig nem érdeklik a 127-es Fiatok – szintén ide tartoznak mindazok, akiknek a harmadik szériából származó 127-esük van. Én alapvetően elsőszéria-szerelmes vagyok, engem a második verzió, különösen a brazil motorral szerelt szinte riaszt.

De így, így valahogy egészen más. Megültetve, gyári alukerékkel, ebben a színben, kis köténnyel, Sport kivitelben, pláne a krumplinyomó maszkkal. Ennyi lenne a trükk? Ilyen kevés kell ahhoz, hogy kétszázadszorra is megbámuljam? És most megkapom? Hogy pürévé hajtsam? Zsír.

Így is történt. Reggel, munkába menet felvettem az autót Balázsnál, hazajövetel után, este, még mielőtt lépni tudtam volna, ő már érte jött. Ami közte történt, az jobb volt, mint egy nap a Ligetben a legdrágább fizetős gépeken.

Hova tegyük?

Ez az autó ugyanis nem átlagos 127-es. Ez egy 70 HP, tehát a számban feltüntetett mennyiségű lóerővel hajtott sportkivitel. Tudom-tudom, az eredeti Golf GTI, a Peugeot 205 GTI, a Renault 5 Turbo, de még a Visa GTI is mind száz lóerő fölött voltak… Igen ám, de ez sokkal olcsóbb, a többségüknél fél mérettel kisebb kocsi, itt a befecskendezővel, turbóval, köbcentikkel, egyéb trükkökkel szemben aprócska, egykarburátoros motor áll. Ennek nem a GTI-k a konkurensei.

Ha árban, piaci pozícióban szembe állítható riválisokat kell keresnünk, akkor a 70 lóerős Autobianchi A112 Abarth, a 66 lóerős Ford Fiesta 1.3 S, az 55 lóerős Mini Clubman 1275 GT, a 66 lóerős Peugeot 104 S és a 64 lóerős Renault 5 TS állítható ellenébe.

Ha pedig a 127-es skálán akarná valaki elhelyezni, hát próbálkozzunk azzal is: az alapverzióé, ugye, a 903-as ősmotor, ami, mire ehhez a második szériához értünk, 47-ről 45 lóerősre fogyott, enyhén nyomatékosabb lett, és kapott egy jóval hosszabb áttételű váltót. Tehát már közel sem volt az a zseb-Ferrari, mint az első. Az alapmodell fölött találjuk az 1050-es motorút egytorkú karbival, 55 lóerővel. A marcipánmázas kivitel pedig ez volt itt, már kéttorkú karbival, ötgangos váltóval, nagy fordulatra optimalizált vezértengellyel, szellősebb, dupla csőben végződő, Abarth-származék kipufogóval, vaskos sportkormánnyal, kagylósított ülésekkel, fordulatszámmérővel, büszke, „70 HP” felirattal az orrán.

A harmadik szériával hadd ne foglalkozzak.

Mielőtt elmerülnénk a hatezerötnél berezgő szelepek rekedt hörgésének szadista élvezetében, a gyújtótrafót a percenkénti háromezer-kettőszázötven szikráztatás melójában büdösre melegítő, nettó autóölés édes kínjában, essen azért három szó a konkrét kocsiról is.

Ami nem egy patikamérlegen, steril mull-lapon, jódos fertőtlenítőszerrel locsolgatva, kétdiplomás csúcssebészek által milliókért restaurált példány. Hanem egy rendszerváltás táján behozott, pár évig egy hegyeshalmi fészerben rohasztott, majd Balázs által hetvenezer forintért beszerzett, jellegzetesen hányattatott sorsú darab, amit kis pénzből, épp csak nagyjából szalonképessé tettek ügyes kezek. Nem is áll ugyan rajta egyenesen minden, de korántsem szedett-vedett, és a hatás így is tökéletes.

Hivatalosan a barátnőjének lett volna tanulóautó, de – és ezt jegyezzük meg mindannyian – barátnőnek ne olyan autót vegyünk tanulni, amit a lelkünk mélyén mi magunk szeretnénk. Mert a barátnő, az édes kis szíve rejtett kis puha zugában nem a visszahörgő kipufogót, a 4500 fölött beinduló segédrakétákat, a gerincnyekkentő rugózást értékeli, hanem a könnyű kormányzást, a pontos, finom váltót, a kis fordulaton is erős motort és a könnyű indíthatóságot. Utóbbiakból pedig a Fiat 127 Sport már gyári újonnan, 1980-ban sem tudott felmutatni egyet se.

Mivel hamar kiderült, a Fityó nem futhat be az eredetileg tervezett B vágányra, ezért ívesen ment tovább rögtön a C-re. Élményautónak. Nehéz szerep ez, főként, ha a családban egy Alfa 145 2.0 TS a másik olasz…

Kilakatoltatta – ötvenezer forint nem sok, igaz? Szerencsére a drágán javítható elemeket, a négy doblemezt és a rugótornyokat már korábban kicserélték, így jellemzően csak a küszöböket és a csomagtérpadlót kellett hegeszteni. Még egy százötvenes volt ez az eredeti feketénél sokkal vagányabb, narancssárga fényezés. A motor egy Alfa Romeo-féle gyújtáselektronikát leszámítva maradt, ahogy volt. Csak olajat, vezérműszíjat, feszítőgörgőt, légszűrőt kapott, utóbbihoz pedig készült egy egyedi fedőlemez – „hogy hallható legyen a szívászaj” alapon.

„A Sziváknál készült hozzá négy lengéscsillapító, olyan kemények, mint amik a raliautókban vannak, előre lényegében a kukából túrtak két stimmelő rugót, hátul az eredeti keresztlaprugó egyik lapja gyári, a másik puhított, így ül eléggé a fara. Mint a régi olasz kocsiknál általában, a kipufogó szét volt rohadva ezen is. Janóéknál gyártották utána az eredetivel megegyező középső dobot, a hátsó megmaradt a sajátja” – meséli Balázs. „Aztán lőttem a vaterán egy Ansa-rendszert, aminek csodálatos ugyan a hangja, de félóra autózás után vérzik tőle a dobhártyád. Visszatettem a sajátját, érdekes, ez a kitérő kellett, hogy rájöjjek, ennek is milyen szép hangja van. És ezzel bármennyit lehet autózni.

Egy-két gömbcsukló, fékalkatrész, gumi jött még, a szakadt műbőrök zsebérzékeny stílusban újrakárpitozódtak a belső térben, jött még egy gyári, eredeti, 1974-es Mille Miglia felnigarnitúra huszonötezerért (kellett azért azzal is foglalkozni bőven), és előállt a képeken látható autó. Vékonyan túl a hétszázezer forinton. Szervizelve, szezonra készen.

Mind a négyen vigyorogtunk, de rettentő mód. Lapozzanak, vigyorogjanak velünk.

Mielőtt bármilyen használt autót megvenne, kérdezze le kártörténetét a Totalcar kártörténeti adatbázisban.