Ez a technika jobb autót érdemelne

Teszt: Lexus CT200h Sport - 2012.

2012.06.04. 05:53 Módosítva: 2012-06-04 07:28:48
A Toyota megvehetné az Alfa Rómeót és akkor ketten tökéletes autót tudnának csinálni.

A jövő autójának most elérhető legjobb alternatívája a hibrid, villany és belsőégésű motorral hajtott autó. A tisztán elektromos, plug-in autókkal vannak még problémák, amelyek majd biztos megoldásra kerülnek, azonban ma még nem versenyezhetnek a hibrid technológiával.

A Toyota elsők között kezdte sorozatban gyártani a Priust, amely az évek alatt bizonyított. Már Magyarországon is fut 300 ezer kilométer feletti példány, és az autó szinte problémamentes. Mondhatjuk, hogy Toyota-minőség - az elektromos hajtás körül voltak kérdőjelek, de az eltelt idő megválaszolta ezeket. A hosszú használat alatt még olyanra is fény derült, amelyre a Toyota marketingesei sem gondoltak az első reklámkampányokban, például az autó nagyon takarékosan bánik a fékbetéttel, féktárcsával, hiszen elektromosan is fékez. Összességében a fenntartása nem csak a fogyasztása miatt olcsóbb, hanem a jó minőség miatt is.

A Lexus évek óta erőlteti a hibrid hajtást, most pedig a világ első prémium kompaktjában, a CT (Compact Touring) modellben Sport kivitelben is kapható. Ez az igazi oximoron: hibrid, takarékos sport modell. Sportosan takarékoskodni, olcsón gyorsan menni, ez már a nirvána bejárata. A prémium kompakt nem akkora ellentmondás, mert egyrészt nem igazán prémium, másrészt nem is annyira kompakt, hiszen a 4320 mm-es hosszával alig marad el egy 3-as BMW-től, egy Golfnál pedig határozottan hosszabb. Ötajtós, ez elvitathatatlan, tehát legyen kompakt.

A prémiumsággal is kicsit vitába szállnék, mert az utóbbi években kompakt kategóriás modellek olyan felszereltségi szinttel kerülnek forgalomba, amely sok tekintetben túlmutat a CT 200-as szintjén, pedig nem akarnak prémiumok lenni. Ezzel nem azt mondtam, hogy a Lexus rossz felszereltségű, vagy a felhasznált anyagok minőségével lenne baj, csak semmi olyan kimagaslót nem nyújt, ami feljogosítaná a marketingeseket ehhez hasonló nagy szavak használatára.

Ha a külsejét nézzük, akkor is vegyes a kép. Számomra nem érződik a harmónia, a vonalak esetlegesen találkoznak (vagy nem találkoznak), nehezen veszem észre a koncepciót, ha volt egyáltalán. Nincsenek visszatérő ívek, motívumok. Az egyetlen kiemelhető fogás az ötödik ajtó üvegének oldalfalra fordulása, amely csak egy trükk, hiszen alatta ott van az oszlop, de eltakarja az üveg, pont, ahogy a Zafira Tourer esetében. A magas fényű festés azonban valóban szép: ilyen sima, egyenletes és narancsbőr-mentes fényezést a korszerű vízbázisú lakkokkal leginkább csak egyedi autókon láthatunk. Azért a formában mégis lehet valami, mert az autót nagyon megnézik, még a sokat látott benzinkutasok is. Ez jó értékmérője a formának.

Beülve aztán megint ránktörnek a kételyek. A finom tapintású és illatos bőrülések minőséget sugallnak, még akkor is, ha érzésem szerint csak a testtel érintkező részek vannak valódi bőrből, az ülések háttámlája a NuLuxe fantázianevű, szinte azonos textúrájú műbőrrel vannak borítva. Ez az anyag fele olyan nehéz és legalább olyan tartós a gyáriak szerint. Az ülések enyhén sportosak, jól formázottak, az üléspozíció alacsony és sportos. Az autót kényelmes vezetni, a tükrökben jól látni, az oszlopok előrefelé keveset takarnak ki. A hátsó ülés lábtere rendben van, a csomagtartó rovására elég nagy a lábtér, noha az itt ülés nem kellemes. Ennek oka a korlátozott kilátás, a klausztrofób érzés és a fekete tetőkárpit folyamatos pszichés nyomása. Nem túl vidám, a teret is szűkíti. Tolatással nincs gond, mert a tolatókamera a TFT monitoron televízió-szerű, tűéles színes képet mutat, széles látószöggel.

A prémium életérzés hatékony ellenpontozása a műszerfal. Nem baj, ha a Toyota csoportban nincs senki, aki érezné a műszerfaltervezés nem műszaki és ergonómiai, hanem szépészeti szempontjait. A baj az, hogy nem is fizettek meg senkit, mondjuk Taljánföldről. Persze tudnuk kell azt is, hogy a fő piac, az USA és a Távol-Kelet szereti ezt a fajta kuszaságot. Nekik nem kell i-Drive vagy MMI a prémium életérzéshez. A műszerfal széleinél, az ajtókkal való találkozásnál határozottan azt érezzük, hogy ezt a műszerfalat a raktárból a robot választotta, nem passzította bele próbaképpen humanoid. Hol az ajtóra fordulás, illeszkedés, harmónia?

A középkonzol még ezt is megfejeli. Itt megtalálható az autóipar elmúlt negyven évének összes kapcsolója és kapcsoló alakzata, csak a touchpad hiányzik. Van kerek nyomógomb, van négyszögletes, téglalap alakú és négyzet alakú, van kiemelkedő, süllyeszthető potméter, van joystick-szerű és végállás nélküli forgató poti is. Az econo, normál és sport üzemmód relatíve ritkán használt váltógombja pedig indokolatlanul hangsúlyos. Akár egy i-drive kezelő, pedig alig több, mint egy háromállású kapcsoló, amelynek kék vagy piros az alapvilágítása, függően attól, hogy normál vagy sport módban vagyunk. Néhány korábban mindenki által elfogadott és alkalmazott dolog itt más, például a virtuális automata váltó üzemmód váltójának a P állása nem a karral kapcsolható, hanem egy – kitalálták? – teljesen más formájú gombbal. Az egész középkonzol a 90-es évek szintje, de mindenhol csak a formákkal van a baj, a kezelés, a minőség tulajdonképpen megfelelő, talán ezért is fáj ez ennyire.

Meg azért, mert az autó olyan mérnöki bravúr, amit nem lehet nem észrevenni, ráadásul a technika önmagáért beszél, a szubjektivitás kizárva. Sajnos ezért fájó, hogy kapura törtünk, a védőket bravúrosan kicseleztük, a kapust elfektettük és lőttünk egy csattanós kapufát a dizájnnal. Az egész autót nagyon jól jellemzi a hangrendszer, ami benne van. Látszatra egy gagyi, a 90-es évek kezelőszerveit mutató rádiós CD lejátszó 9 hangszóróval, azonban ilyen tiszta középhangokat és jó térérzetet csak igazán márkás cuccok tudnak prémium autókban, ott sem az alap rendszerek. Suzanne Vega Furch gitárja olyan szépen pengett és zengett, annyira élethűen énekelt, hogy a színpad előtt éreztem magam.