Ilyen egy Linea 169 000-nél

Használtautó: Fiat Linea – 2011.

2016.01.27. 06:08 Módosítva: 2016-01-27 08:21:55
Röviden? Autónak pocsék, használtcikknek kiváló, ezzel a lényeget el is mondtam. De azért vannak árnyalatok.

Szerencsétlen Linea tipikusan egy innen-nézem-ilyen-onnan-nézem-olyan autó. Amikor megjelent, kifejezetten szépnek láttam, de hiszen akkor még Thaliák, Cityk, Fabia Sedanok és első szériás Loganok villantottak hátsót a kereskedésekben, mintegy alternatívaként. Úgy könnyű volt, abban a közegben a Linea vonalai szinte simogattak. Ma már azonban közel sem érzem, hogy a Tretyakov galériába lenne való, sőt. Hát igen, a csőtoll messze elrepült már a Linea designja fölött.

Magas, keskeny és hosszú, az eleje tömpe, a fara ormótlan, derékban túlhúzták, ott van egy határozott síliftkabinszerű hangulata – ez az első benyomás mai szemmel. Folytatódik: a jelentéktelen orr-részre túlméretes, túlcizellált maszkot és lámpákat tettek, ettől már önmagában az eleje is furcsán torzzá válik, hasonlót érez az ember az egyszer már ráncos nénivé lett, majd a botox jótéteményként ismét fiatalnak tűnő hollywoodi sztárok láttán. S most már tényleg észrevenni, ami akkor, a toronyház-Kalos mellé állítva fel sem tűnt: valahogy egyáltalán nem egészséges, ha fogsz egy Grande Puntót, megtoldod a tengelytávját a Bravo méretére, majd ráakasztasz egy irgalmatlan, 500 literes puttonyt, aminek úgy próbálod elrejteni a minden képzeletet felülmúló brünhildaságát, hogy kicsit széltében is elkened. A Linea nem tisztán, klasszikusan béna, mint a Thalia, fogalmatlanul randa, mind a Logan, torz, mint a City, hanem valahogy minden szögből rángatózik tőle a szem, mintha katedrálüvegen át kéne tévét nézni.

Mint használtautó? Csak hozsannázni tudok róla. A Becsületesnepper telepén álló – kapaszkodjanak meg –, 169 ezer kilométert futott, alig négyéves példány bizonyos távolságból olyan, mint az új. A meglepetés valójában közelebb lépve ér: onnan is zsírúj. Az egész. A kárpit, a műanyagok, a fényezés, kvázi minden. Oké, a hátsó embléma kifakult, a váltógomb H sémája 90 fokban elfordulva veri át a kezdő autósokat az egyes kikeresése közben (ezt nem bírta a szemem, ezért a fotózáshoz visszaforgattam, amúgy meg Kőbájker Lineájában már 88 ezernél így állt). Ami az autó makulátlanságának tükrében igencsak furcsa: amikor letekertem az ülést a belső tér fotózásához, rozsdás zsanérok bukkantak elő. Valószínűleg itt eleve rettenetesen vékony volt a gyári fényezés.

Sajnos az utca forgatagába tévedve már nem a használtautós, hanem a sima autó-autós jegyek veszik át a dominanciát. Ezek pedig szörnyűek, ennél, a nyolcszelepes, 78 lóerős, alap-szívómotorral szerelt változatnál kiváltképp. Merthogy az újkori hibák itt is megvannak: kanyarban billeg a bódé, a kormány túlszervózott, a futómű hangolása totál béna, kanyarból masszívan, befolyásolhatatlanul (kézifék nem ér!) orral kifelé esik, egyenesben érzékeny, és szélre kígyózik - ezzel a szerencsétlennel jót autózni nagyjából olyan, mint szexelésre bírni egy cserebogárlárvát.

Az ülések elsőre nem kellemetlenek, de pár perc ücsörgés után rájön az emberre a kiszállhatnék: talán nem véletlen, hogy ebbe a példányba is beszerelt egy utólagos fullgagyi kartámaszt az előző, Svájcba sokat járó tulajdonos. Szemre formás, érzetre viszont erősen vasalódeszka székek ezek, bár igazán a hátsók a rosszak. A bravónyi tengelytáv viszont jót tett a lábtérnek – egy elöl kényelmesen tehénkedő, magas vezető mögött elfér hátul is egy másik magas valaki – legalábbis lábilag. De hogy fejet billent majd, az ziher.

Aztán ott a kocsi legnagyobb ütőkártyája, az 500 literes csomagtartó. Egyik szem sír, másik nevet a megvalósítás láttán: mert szép-szép az a sok liter, az is kedves figyelmesség, hogy helytakarékos, csomagbarát zsanérokat használt a Fiat. De a Grande Puntóéból tákolással nagyobbra toldozgatott tér zegzugos, a belseje túl mélyen van, miközben a kerékdobok iszonyatosan sok helyet rabolnak. Ráadásul a rakodónyílás is szűk, a csomagtartón nincs fogantyú – lehet tehát fintorogva tapogatni a sáros latyakot ilyenkortájt.

A hab a tortán, vagy inkább tócsa a piszoár alatt mindenképpen a motor. Kelletlen, felül gyenge, alul döglött, álmos és szenvedő borzalom, aminek gyorsításkor ráadásul olyan a hangja, mintha vastag kartont tépnének. A benzines turbóval sokkal kellemesebb volt a Linea – legalábbis amint egy közel nyolc évvel ezelőtt vezetett példány alapján emlékszem –, de például Kőbájker sem nagyon szidta a saját turbódízelét. De ha lehet, ezzel a 78 lovassal kerüljék a Lineát, mint a petefészek-gyulladást.

Jó autó? Rossz autó? Mint egy tárgy, amire számítani kell, isteni. Semmi lógás sehol, a vezetőajtó is szépen csukódik (pedig annak a zsanérja könnyen kikopik), a váltó, amely új korában nem volt valami pazar, most mintha pontosabb lenne, mint amire emlékszem. Persze lehet, hogy a kisebb nyomatékhoz másik szerkezet jár, egyszerűen csak ez a fajta kellemesebb.

A szörnyű úttartás nem a tönkrement futómű (az nagyon is a szeren van), hanem az általános, slendrián tervezés miatt olyan, mert amúgy abszolút egyben van minden. Az összes elektromos izé flottul, gyorsan működik, egy gyanús mechanikai vagy elektromos segélykiáltást nem hallani sehonnan, az autó a maga módján még csendes is. A gumik profiljai akkorák, hogy egyes rovarfajok sziklamászó tanfolyamokat tarthatnának rajtuk, alulról sem ütött, rozsdás semmi, maximum a kipufogó, az is inkább a felületén, ami ennyi kilométer után nem csoda. Az egyetlen komoly baj, ami sürgős javításra szorul, a csomagtér beázása – ottjártamkor a pótkeréköböl úszott a vízben, nedves volt a raktérpadló is, holott a szigetelés sehol nem sérült. Ennek azért utána kell nézni.

Oké, az általános jó állapot megőrzésén nyilván sokat segített, hogy ezzel a Lineával alig jártak városban, a futásteljesítményt lényegében autópályán zabálta fel (képességeiből adódóan nem túl nagy tempóval), hogy nem kőművesbrigádok használták, hanem egy csaj, aki a szervizkönyv pecsétjeiből ítélve szerette az autót, és komolyan vette a gondozását. Én a fentiek ismeretében is sokkal rosszabbat vártam, a lehetőséget, hogy jóízűt röhögjek egy szánalmas és gyenge konstrukción. De úgy tűnik, a Linea nem teljesen ilyen. Kellemetlen és örömtelen? Meglehetősen. Használni viszont lehet, jó sokat.

A Népítéleten olvasható 7,4 pontos átlagos szeretetindex viszonylag magasra helyezi a Lineát a Fiat-mezőnyben, de közel sem a tetejére (ott a csúnya, de nagyon jó, új 500 L van), s még csak nem is oda, ahol a még faramucibb, de úgy tűnik, szerethető előd, az Albea csücsült (7,8). Komoly megbízhatatlanságról nem is igen esik szó a Linea-használók és -népítélkezők 36 fős táborában, csak egy panaszos kommentelőnél; nagyra tartják a tulajaik. Az elégedett harmincöt többnyire megbízhatónak, kis költséggel fenntarthatónak tartja, bár elektromos és futóműves nyűgök előfordulnak itt-ott. Utóbbit mondjuk, nem csodálom, mert az autógyártók nemigen gondolnak olyan utakra, amik náluk vannak. Igaz, a Linea török termék, és azért ott sem sokkal jobb a helyzet... Inkább maradjunk annyiban – tudja franc.

Közlekedőedénynek megfelel, széthullani nem fog, nyáron még hideget is fúj. Ha ezek a fontosak, uccu, veheted.

Népítélet - Fiat Linea

Utazás aggodalom nélkül?

Utazása előtt sose feledkezzen el utasbiztosításáról!

Wellness hétvégék belföldön

Kényeztető wellness csomagok, stresszűző programok és szórakozás. Töltődjön és szépüljön itthon!