Gonoszul néz, vagy csak hunyorít?

Pedig nem indult nálam jó lapokkal. Eleve idegenkedem az ilyen szűkösen mért négyajtósoktól, az új City ráadásul örökölt valamit groteszk elődje arányaiból, annak ellenére, hogy a Honda tervezői láthatóan megpróbálták feledtetni korábbi baklövésüket. Az előző generáció ugyanis minden idők talán legrosszabb arányú miniszedánja volt: lényegében egy korabeli Jazz, amire ránövesztettek egy méteres csomagtartót, és készakarva kicseréltek rajta minden érdekesebb élet, hajlatot és felületet unalmasra. Ehhez képest a második kiadás esztétikai kvantumugrásnak számít, de még így sincs vele minden rendben. Talán az a baj, hogy ezt is az aktuális Jazz alkatrészeire építették, így a turcsi orrú gombócautó karaktere itt-ott átüt a szmokingon. Az orr-rész túl meredek – szinte folytatja a szélvédő vonalát –, az első tengely pedig néhány centivel hátrébb került a kelleténél. Pedig mindenféle trükköt bevetettek szegény tervezők, hogy valamiképp ellensúlyozzák az arányokat. A hűtőrácsot például ugyanúgy összenövesztették a fényszórókkal, mint az űrkomp-Civicen, és az egészet V alakban megtörték, hogy az első kerekek feletti lemez hátrébb kezdődjön. Az összkép azonban épp ezektől a rafináltságoktól tűnik zavarosnak: elöl izgalmasan kezdődik a forma, de hátrafelé egyre inkább konfekcióba vált.

Létezik olyan szög, ahonnan egész arányos

A Jazzel fennálló rokonság persze nem csak hátrányokkal jár. A City 4,42 méteres hosszával bőven túlnő a kisautó kategórián, ugyanakkor örökölte felmenői kiváló helykihasználását. A City oldalai csaknem teljesen függőlegesek, és itt is felhasználták a sokszor bevált trükköt: az első üléseket egy kicsit megemelték, így bőségesebb lehet a hátsó lábtér. A belső tér meglepően tágasnak tűnik, és ez nem csak illúzió. Négy átlagos termetű felnőtt férfi számára hosszabb távon is bőven elég a hely, ráadásul az első ülések nem csupán kényelmesek, de az oldaltartásuk is jó. Hátul persze hárman is elférnek, de a középső utasnak itt már nincs jó dolga, főleg az ülések formázása miatt. A csomagtér természetesen óriási, egész pontosan 506 literes, de ebben a kategóriában manapság már csak az rúghat labdába, aki legalább fél köbmétert kínál. Az ilyen kisebb méretű szedánok ugyanakkor gyakran dühítik azzal a tulajdonosaikat, hogy alaposan megnehezítik, vagy egyenesen lehetetlenné teszik a csomagtér bővítését. Így hiába a sokliternyi hely, a fix hátsó ülések, vagy valamilyen rosszul elhelyezett merevítés miatt gondot jelent, ha a tévésdoboz csak egy-két centivel nagyobb a kelleténél. A Honda tervezői azonban megtették, amit lehetett: az egy mozdulattal oldható, 40:60 arányban dönthető üléstámlák révén kényelmesen bővíthető a raktér.

Hátul is jut hely bőven mindenkinek

Mégsem a helykínálat bősége az első dolog, ami a Cityhez fűződő viszonyomat alapvetően meghatározta a későbbiekre nézve, hanem az összerakottság érzése. Nehéz megfogalmazni, hogy pontosan miből is adódik, hiszen nincs szó látványos minőségtervezésről, amilyet például a Volkswagen használ. Átlagos, vagy azoknál csak egy picivel jobb műanyagokkal és kárpitokkal találkozik a szem és a kéz mindenütt, de minden tökéletesen illeszkedik, nem sikerült egyetlen kidolgozatlan részletet vagy lazán működő alkatrészt találnom az egyhetes tesztidőszak alatt. A kapcsolók úgy kattannak be a helyükre, hogy elhisszük, az örökkévalóságnak készültek, és húsz év múltán is ugyanezzel az egykedvű, elkoptathatatlan tökéletességgel látják majd el a feladatukat. Az unalomig átgondolt, figyelmes kidolgozás ráadásul egyformán jelen van mindenütt, a padlószőnyeget a helyén tartó forgópatenttől a zsírosan járó, krómozott kilincseken át az összes pohártartóba biztosan illeszkedő hamvvederig. Pedig ha úgy tetszik, ez a Honda dácsiája, nagyrészt olyan vásárlóknak készül, akik egy Civic szedánt vagy Accordot már nem engedhetnek meg maguknak, mégis szívesen szívják be az újautó-szagot.

Honda City 1.4 Elegance

Az a legszebb a dologban, hogy a precíz kidolgozás az alapvető kezelőszerveken is érezhető. Unalomig ismert közhely, hogy a sofőr számára a sebességváltó működése az egyik legfontosabb minőségi inger, és ezt nyilván a Hondánál is tudják, mert a Cityben ez is tökéletes. A váltókar rövid utakon jár, játékos könnyedséggel ugrik a fokozatokba szinte magától, nem lötyög, és soha, de soha nem akad meg félúton, még gyors kapcsolásnál sem, ami feltétlen bizalmat ébreszt az autó iránt. Ilyet ebben a méretkategóriában egyre ritkábban látni, pedig nem lehetetlen. Kedves autógyártók, ha másképp nem megy, tessék iparikém-túrát vezetni a Hondához, ott ismerik a titkot. És ugyanígy működik a kormány, és a pedálok is: észrevétlenül, de a végletekig kiszámíthatóan.

Elég lesz a tapizásból, induljunk már!