Szerethető szükségmegoldás

2009.02.20. 00:03
Megfelelő érdeklődés hiányában csupán öt évig gyártották, ma viszont vonzóbb, mint valaha. Olcsó, fillérekből fenntartható és a bukólámpa nosztalgiája miatt még különleges is. Ez a Mazda 323F BG.

Csikós kolléga szekér-eposza nálam is benyomott egy gombot. Gyerekkoromban gyakori vendég voltam Olaszországban, és a saját szememmel láttam, hogy tényleg minden háztartásban két autó szolgál. A vasárnapi, ünneplős limuzinok mellett apró olasz zsebcirkálók intézték a mindennapi teendőket. Még ma is vihogva emlegeti a család, ahogy három évesen könnyes szemmel kivertem a hisztit, hogy márpedig én nem akarok a rozsdás Zsigulival menni. Persze, olasz nagybátyám garázsában a kopott és lyukas kisautó mellett állt egy E28-as BMW 520i is, és azt már hátulgombolós koromban is éreztem, hogy utóbbi a jobb autó. Mondjuk ma már boldogan vinném el egy körre az alapvetően bugyikék, foltokban rozsdabarna Fiat 124-est is, de sajnos már rég nincs meg.

Az öregnél a 124-es után egy 128-as, majd egy 127-es Fiat, aztán egy Autobianchi A112-es végül egy Lancia Y10 látta el a bevásárlóautó feladatokat, egyik sem egy nagy tűz, de egyszerűségében mind bájos autó. Ráadásul nem kellett félteni őket az apró koccanásoktól, ami a mai budapesti dodzsempályán is előny lenne. A második autó tehát klassz dolog, a kérdés már csak annyi: mi legyen az? Ezen a ponton újabb életrajzi ihletésű elem kerül a képbe, ugyanis apám első "nyugati" kocsija egy Trabant, egy 120-as Skoda majd egy Kispolszki után egy Mazda 323-as volt. Amit mindketten őrülten imádtunk.

Persze, klassz lehet egy VW Golf vagy Fiat Uno dízel, de mit tegyen, aki a rotációs kapa és a bádog esőkabát szerelemgyerekénél kényelmesebb megoldásra vágyik? Benzines kocsi kell, ez nem vitás, a 15-20 évvel ezelőtti kínálatból pedig szerintem egy kompakt japán lenne az, amelyik nagyjából egy mai kisautó használati értékét nyújtja. A Toyota Corollák, Honda Civicek túl drágák vagy már kilehelték a lelküket, a korabeli Nissan pedig, tán Sunnynak hívták, annyira tűrhetetlenül unalmas, hogy már a saját tervezői se emlékeznek rá. Ekkor villant be a Mazda 323F képe.

1989-ben jelent meg az ék formájú, ötajtós, bukólámpás karosszéria, ami akkoriban elég különlegesnek számított. Nem a Mazdánál, hiszen náluk az MX-5-ös roadster is ilyen fényszórókkal készült. Inkább a kompakt autók között volt egyedi, ahol akkoriban egyedül ennek volt felpattanó fényszórója. A sportos forma miatt azonban különösen hátul szűk lett az utastér, a BG sorozatba tartozó 323-as Mazda család konzervatívabb, 3 és 4 ajtós tagjaival szemben az F modelleket ezért főleg fiatalok vásárolták.

Modelltörténet

A 323-as modellnév először 1977-ben jelent meg az exportra szánt kompakt Mazdák hátulján. A Japánban Familia néven ismert modellcsalád ekkor már 13 éves múltra tekintett vissza. Pont ez az 1977-es, hátsókerék-hajtású verzió volt ez első, aminek értékesítésével a hazai piac határain kívül is próbálkoztak. Amerikában hiláriusan vicces néven, a Great Little Car (hatalmas kis autó) rövidítéseként GLC típusjelzéssel forgalmazták a ferdehátú, szedán és kombikarosszériás kocsit.

Utóda 1980-ban jelent meg, ez volt az első elsőkerékhajtású Familia. A Forddal közösen fejlesztették (akkor a Mazda még önálló cég volt), az együttműködés eredményeként kék ovál logóval is árusították, Laser modellnéven. Az Egyesült Államokban továbbra is GLC, míg Európában 323-as jelzéssel árulták, a hajtásáról 1,5 literes benzinmotor gondoskodott.

1985-ben újabb modellváltás következett, az első két karosszériaváltozat a ferdehátú és a limuzin volt, a kombira 1987-ig várni kellett. Ezt a szériát már Amerikában is 323-asként árulták, de ez se bizonyult hosszú életűnek, az utód már 1989-ben színre lépett. A BG jelzésű sorozat három karosszériaváltozatának, a háromajtós ferdehátúnak, a négyajtós szedánnak és az ötajtós ferdehátúnak alig volt egyforma karosszériaeleme. Sokak szerint ez is nagy szerepet játszott abban, hogy a 90-es években a Mazda súlyos pénzügyi gondokkal küzdött.

A kínálat nem csak a karosszériaváltozatok terén volt sokszínű. 1,3, 1,5, 1,6, és 1,8 literes benzines valamint 1,7 literes dízelmotorral készült, hengerenként kettő- és négyszelepes változatokban, karburátorral vagy befecskendezővel, sőt a legnagyobb benzinesből turbós verzió is készült. Ötfokozatú kézi váltója mellett négyes automatával is választható volt, ráadásul a sportosabb turbós motorokhoz összkerékhajtás is járt: ezek voltak a ralipályákon is ismert, háromajtós GTX és GTR változatok.

A mazdások nem voltak fantázia híján a névadásnál sem: Japánban továbbra is Familia néven futott (az ötajtós viszont előbb a Familia Astina, később az Eunos 100 névvel), Észak-Amerikában a szedánt Protege utónévvel látták el, míg Európában az ötajtóst nevezeték külön 323F-nek.

Tesztünk főszereplőjének motorkínálatban inkább a sportosabb gépek jelentek meg: az 1,6 literes benzinesek jelentették az alapot, aminek kezdetben karbis változata is volt, viszont az 1991-es modellfrissítés után már az összes injektoros lett. Az F karosszériához még 1,8 literes négyhengereseket lehetett venni, 103 vagy 128 lóerős GT változatban, utóbbi közeli rokona az MX-5 1,8-as blokkjának.

A GT papíron már 200 km/óra feletti végsebességre volt képes, 100-as gyorsulása 8,2 másodperc - ezek még ma is jól csengő adatok. Ennek ellenére ez a modellcsalád sem élt sokáig, utóda, a BA sorozat Japánban már 1993 végén megjelent.

De milyen ma, a szakadó hóeséses, latyakos Budapest szürke valóságszűrőjén keresztül egy közel húsz éves 323F? A típus klubjának lelkes elnöke közbenjárására Péter zöldmetál GT-jét próbálhattam ki. Az első meglepetést az okozza, amikor a kocsi mellé lépek: alig magasabb a derekamnál. Ugyan nem csíp meg a talaj menti fagy, de nem is iszom az ereszcsatornából: 176 centis, az átlagnál valamivel alacsonyabb termetemmel is törpének éreztem a Mazdát.

Alacsony, bukólámpás GT. Sportos még, vagy már fáradt? Lapozzon és kiderül!