Túl durva!

Teszt: Mini John Cooper Works

- gyulavitéz -

2008. október 13., hétfő 02:34

Az előző csúcs-Mini az egyik legizgalmasabb elsőkerék-hajtású sportkocsi. Az aktuális modellnek minden alkatrésze más, és több benne az elektronika. Nem is lett olyan jó.

Látszólag színes cukorka, valójában hidegvérű gyilkos

Az ember azt hinné, odaát, Miniéknél megállt az idő. Egyik Mini olyan, mint a másik, pedig volt modellfrissítés, gyártanak kombit is, de a jól bevált formaterven sehogy sem akaródzik változtatni. Az újításokat ennél a márkánál különösen nehéz észrevenni, a dizájnért felelős részleggel nyilván mord hangon közölték a marketingesek: jók az eladási statisztikák, szóval úgy nyúlhattok hozzá, hogy nem nyúlhattok hozzá.

A hat év után, 2007-ben megjelent új Mininek ugyan minden alkatrésze más, még sincs a földön ember, aki meg tudná különböztetni elődjétől, és ezzel tulajdonképpen nincs is semmi probléma. Ha hat éve sikerrel árulnám ugyanazt a vattacukrot, én sem nagyon változtatnék a receptjén. No de ha lenne egy olyan hiper-szuper vattacukrom, ami szebb, jobb és finomabb, mint az összes többi együttvéve – ezért természetesen sokkal drágább is –, ahhoz már kitalálnék valami újat: csokidarabkákat szórnék a tetejére, leönteném szörppel, szép, színes celofánba csomagolnám, és zsiráf meg krokodil alakú pálcikára futtatnám fel.

Akárhonnan nézem, még mindig aranyosabb, mint sportos

Nem úgy a BMW. Az elősző JCW is olyan volt, mint a sima Cooper S, és ezt a mostanit sem cicomázták ki. Csendben meghúzódik egy-egy szolid John Cooper Works-logó az autó elején és hátulján, a küszöbökre is jutott a feliratból, és van egy apró jelvény a kesztyűtartó felett. Vége. A Cooper S és a JCW között kevesebb a különbség, mint a 2001-es és a 2007-es Mini modellek között.

Erre a képre kattintva az archív fotók galériájába jut

Képzeljünk el egy potenciális JCW-vásárlót. Nyilván egy fokkal exhibicionistább, mint a többiek, akik Clio RS-t vagy Civic Type-R-t vesznek, de legalábbis jobban szereti a szépet. Kiválasztja a legdrágább modellt, kifizet érte plusz másfél milliót – a Cooper S 6,3, a JCW 7,75 millióba kerül –, és látszólag ugyanazt kapja; nem hinném, hogy örül neki. Minden autógyártó agyonspoilerezi a sportos modelleket, és ezt a vevők annyira szeretik, hogy sokszor csak az optikai csomagot veszik meg, elég nekik a gyenge motor, csak a kocsi mutasson jól. Miniéket ez szemmel láthatóan kicsit sem érdekli.

Sokat gondolkodtam, mi lehet a háttérben. Két megfejtésem van. Az első: a kocsi eleve jól néz ki, izgalmas, szembetűnő, fölösleges lenne tovább feszíteni a húrt, nehogy túl csicsássá váljon. A második: a gyáriak bíznak a JCW-tuningban, úgy gondolják, a modell lényege a vezetési élmény, bőven elég a plusz belső tartalom, hogy eladható legyen.

Nagyobb szárnnyal meggyőzőbb lenne

Szerintem kevesen bánták volna, ha a John Cooper Worksöt még ördögibb külsővel ruházzák fel, de tény, hogy az embernek már akkor összefut a nyál a szájában, amikor a műszaki adatokat nézegeti, az autót még nem is látta. A Miniket jó vezetni. Mindegy, milyen erősek, zártak vagy nyitottak, mindegyiknek első osztályú az útfekvése, és mindegyikben nagyon jó a vezetési pozíció. Ebben ráadásul még elektromos differenciálzár is van (EDLC, Electronic Differential Lock Control), ami ugyanazt a feladatot látja el, mint a hagyományos sperrek, sőt, akár teljesen össze tudja zárni a két oldalt, csak nem mechanikusan, hanem elektronikus úton.

A motorról bővebben annak, aki érti

A csúcsmodell esetében a motorok különleges eljárással köszörült és megerősített dugattyúkat, illetve fokozott szilárdságú, megnövelt sűrítési arányú hengerfejet kaptak. A szívószelepek és a szelepülékek szintén nagy igénybevételre szánt anyagból készülnek. A sűrítési arányt enyhén mérsékelték a Mini Cooper S konstrukciójához képest.

A Mini Cooper S motorjához képest elért teljesítménynövekedés elsősorban a levegő optimalizált be- illetve elvezetésének, valamint az átdolgozott turbófeltöltőnek köszönhető. A szívó- és a kipufogóoldali teljesítményfokozó fojtáscsökkentés érdekében a levegőszűrőt, a légtömegmérőt, a kipufogórendszert és a katalizátort szintén módosították.

Erre a képre kattintva a sajtófotók galériájába jut

A turbótöltő szívóoldali levegőbevezetésének áramlási keresztmetszetét szintén megnövelték. A kettős turbófeltöltő (Twin-Scroll Turbocharger) felépítése különösen közvetlen teljesítményleadást tesz lehetővé. A kipufogóleömlő öntvény, illetve maga a feltöltő csatornái két-két henger szerinti tagolásban futnak. A feltöltő turbinakerekei optimális módon már viszonylag alacsony fordulatszám-tartományokon forgásba lendülnek. A maximális töltőnyomást mindemellett 0,9-ről 1,3 barra növelték.

Túl durva! – Mini Cooper S John Cooper Works

Kompresszor már rég nincs, az új generációs Miniket turbófeltöltővel lélegeztetik. A JCW-ben kifinomultabb technika van, mint a Cooper S-ben, kettős befúvású turbója külön pumpálja a levegőt a hengereknek kettesével, de lélegezni és kipufogni is hatékonyabban tud a motor, emiatt 260 – sőt, overboosttal 280 – Nm a nyomatéka, és ezért produkál 211 lóerős teljesítményt 175 helyett. A nagyobb motorerő miatt hatékonyabb fékeket szereltek a kocsira, a hatalmas, piros féknyergeken csinos John Cooper Works felirat. Megtaláltuk hát, dizájn helyett mire ment a sok pénz, de vajon megérte-e?

Száguldani, azt tud

A motor dögerős és csodálatos a karaktere. Már alul, kétezres fordulat környékén is elég jól húz, feljebb pedig megőrül, szinte kiugrik az autóból. Űzi, röpíti a kocsit, nehéz elképzelni olyan szituációt, ahol ez a masszív 210 lóerő kevésnek bizonyulna. A Sport gomb benyomása után érezhetően javul a gázreakció, és kissé felkeményedik az egyébként is szokatlanul kemény és közvetlen kormány. A JCW 6,5 másodperc alatt 100-on van, ám ezzel távolról sincs vége, még jóval a sebességhatárok felett is magabiztosan, könnyedén gyorsul. Kár, hogy a hangja nem az igazi.

Semmi cicoma, sima kályhacsövek

A JCW brummog. Jó hangos a kipufogó, és szépen durrog, mint némely versenyautóké, ha gyorsítás után elengedjük a gázpedált, de nem vérpezsdítő a hangja, sőt, hosszú távon inkább idegesítő. Autópályán kifejezetten kellemetlen a mély orgánum, 130-nál a gázpedál legapróbb érintésére is bántó búgás tölti meg az utasteret.

Példásan precíz

A motorhoz tartozó hatfokozatú váltó nagyon szépen, pontosan jár. A váltóutak lehetnének kicsit rövidebbek, ennek ellenére nagyon elégedett voltam vele. Egy baja azonban van. Amikor harmadikból vissza akartam tenni másodikba, többször is átugrott a kar a holtponton abba a tartományba, ahol már csak a rükverc van. Amikor gyorsan megyünk, egy komolyabb féktávon nagyon kellemetlen, hogy minden figyelmünket eltereli a vezetésről a szerencsétlenkedő váltókar.

Ha az aktuális JCW-nek a futóműve olyan lenne, mint az előzőnek, csak a motor és a váltó újult volna meg, a közepes hangélmény és a megszokást igénylő váltó ellenére is kapna négy és fél csillagot. A Mininek azonban a futóműve is új, és sajnos azt kell mondanom, a John Cooper Works Magyarországon gyakorlatilag használhatatlan.

Továbbra is jópofa és szűk belül

Már az előző is nagyon kemény volt, ez azonban úgy pattog az útegyenetlenségeken, mint az a kicsi, kemény, tömörgumi labda, amivel délutánonként komoly sérüléseket okoztunk egymásnak a napköziben, amíg a tanító néni el nem vette. A sofőrnek egyfolytában korrigálnia kell az autó mozgását az útegyenetlenségek miatt, nagyjából úgy érzi magát, mintha rosszul beállított versenyautót vezetne.

Nem létezik cirádásabb ajtó

A hosszanti bordák megvezetik, ide-oda tologatják a kerekeket, a huplik rendre kikapják a kezünkből a kormányt, és ha ez még nem lenne elég, az elektromos diffizár komoly hajtási befolyást produkál gázadáskor lassú és gyors kanyarokban egyaránt. Ha a John Cooper Worksöt rendesen meghajtjuk, a kormány megállás nélkül – igen, gázadáskor még egyenes szakaszokon is – mozog a kezünk ügyében, ha akarjuk, ha nem.

Túl durva! – Mini Cooper S John Cooper Works

A futómű nagyon kemény, és a kasztni is végtelenül merev. Egy sportkocsi esetében ezek a legszebb bókok, de a JCW-nél egy kicsit túlzásba vitték a dolgot – vagy egyszerűen nem gurultak át Magyarországra a tesztidőszak alatt. Az egy dolog, hogy kényelmetlen, az előző is az volt, és sok más jó sportkocsi is az. Mindent nem akarhatunk egyszerre, ezt minden sportautó-tulajdonos tudja, és boldogan nyeli le a békát, ha bírja. De a JCW békája túl nagy falat, ilyen körülmények között egyszerűen képtelenség jóízűen autózni.

Sportkocsihoz méltó csomagtér

Az első kötény rendszeresen megsimítja az aszfaltot. Nem kell hozzá fekvőrendőr vagy földút, csak a megszokott magyar minőségi aszfalt. Nagyobb tempónál az autó rendre elpattog az útról – akkor is, ha nem eszeveszetten száguldunk –, márpedig ha nincsenek az aszfalton a kerekek, roppant körülményes a fékezés, a kanyarodásról nem is beszélve.

Mindehhez vegyük hozzá, hogy a kanyarokban egyfolytában mocorog alattunk, minden kisebb útegyenetlenség, minden pukli, minden keresztborda dob egyet rajta, szóval nekünk megállás nélkül korrigálnunk kell, ami megöli az élményt. Pedig tulajdonképpen minden rendben van, a motor és a váltó remek, a fékek brutálisak, a futómű nagyon gyors, és a diffizár is sokat segít kigyorsításkor. Versenypályán valószínűleg élveztem is volna, a magyar utak azonban még nem értek meg a Mini John Cooper Worksre.

Erre a képre kattintva az extra fotók galériájába jut

Az előző generációs JCW élvezetesebb és jobban használható, mint az aktuális modell. Ez inkább egy versenypályán mutathatná meg kvalitásait, de rossz úton sajnos kirázza a lelket az emberből, így vezetni sem akkora öröm. Aki sportos Minire vágyik, vegyen egy használt JCW-t, vagy ha új autót szeretne, érje be a sima, 175 lovas Cooper S-sel.