Fordot mogyorózni csak elegánsan szabad

Próba: Opel Insignia - 2009

2008. október 21., kedd 00:38
Ez a legszemetebb szektor. BMW-szintű autót kellene adni egy jól felszerelt Corolla áráért, XXL méretben. A lehetetlent sokszor elég jól megoldják az ügyesebb gyártók, gondoljunk csak a Ford Mondeóra, a Toyota Avensisre, a VW Passatra. De kicsit mindig kilóg a lóláb, más néven a költséghatékonyság. Az Opel viszont állítja, az új Insigniával teljes a kielégülés. Hát nézzük.

Ma az átlagos családi kompakt is csendes 170-nél, sztereóban más és más hőmérsékletűre temperált levegőt tud fújni utasaira, finoman rugózik, tapadókorong-szerűen ragad az aszfalthoz, elérhető hozzá a sávelhagyási rendszer. Ezzel együtt már akkora, hogy pompásan elfér benne négy ember meg a bőséges cókmókjuk, szinte nincs is értelme nagyobb autót venni. De érzelmi okok azért még mindig szólnak a középkategóriás – tehát eggyel nagyobb – limuzinok mellett.

Például a plusz tizenöt-húsz centinyi presztízs – egy sebész ennyivel bármilyen férfiúi hiányosságot ki tudna javítani, de ekkora plusz egy autó hosszán is meglátszik. Meg az is fontos lehet, hogy a legújabb kütyük ezen a szinten hamarabb megjelennek. Szellőztetett ülések, aktív futómű, teljesen bőrös utastér – eggyel lejjebb ezek még oly ritkák, akár a a vodkát vedelő arab gyári munkás. És persze a hathengeres motor, az összkerékhajtás luxusának határa is nagyjából a középkategória alsó szélénél húzódik.

Mindegyik nagyobb autógyártó kialkudott magának valamilyen jól csengő címkét ebben a szegmensben. A Mondeo – a király. A Mazda 6 – a sportos. Az Avensis – a hűséges-szupercsendes. A Superb – a kígyóbőrből készült üres pénztárca alapvetése. A Passat – a Recept. A Citroën C5 – a technofil. Mi maradt a Vectrának? Nagyjából a „bevált flottaautó” szerepe. Hm, nem valami felemelő, magánemberként ilyen dumával biztosan nem venném meg. Még flottakezelőként sem.

De most, kérem, az Insignia azért van itt, pontosabban azért várt minket, újságírókat Salzburgban, hogy egyszer s mindenkorra megváltoztassa e nézetet. Az új címke, aminek az Opel valószínűleg már örülne, a „szofisztikáltan elegáns” lenne. Esélyes is, hogy ráteszik.

Az Insignia több mint valami új, nagy Opel. Ezzel az autóval másik időszámítás kezdődik, a márka leendő autóinak formái az Insigniával bevezetett, érzelmekre ható irányzatot követik, az ülések ezentúl a tudományosan kialakított formájú, extra kényelmes fajtába tartoznak, vezetési élmény terén pedig ezek az autók nem átugorni próbálják majd a lécet, hanem feltenni, méghozzá jó magasra. Nem csekély célkitűzések, tudva, hogy a többiek hasonlóan megfeszített erőkkel dolgoznak azon, hogy a „High Score” feljebb menjen ebben a játékban, és az ő nevük szerepeljen a rubrikában.

Szögezzük le, egy tesztben, pláne egy bemutatóban – az „ahány ember, annyi ízlés” elvét tiszteletben tartva – nem lehet megítélni, hogy egy autó szép-e, vagy sem. Azt azért mindenképpen elmondhatjuk: az Insigniáról üvölt, hogy jó sokat foglalkoztak a kinézetével. Az alapforma a Mercedes CLS-é, csak az orr-rész bumsztlibb. Európában ugyanis időközben bevezették az extra szigorú gyalogosvédelmi normákat, ezek pedig ékszerű homlokkal lényegében teljesíthetetlenek, mert az elegáns, hegyes orr nagyot üt - gondoljunk csak a Wesco-csizmára és Chuck Norrisra.

Továbbá a tervezők kitaláltak egy oldalára fordított U betűhöz hasonló grafikai elemet (Opelül: "wing", azaz szárny), ami megjelenik a kocsi oldalának homorításán, az első és a hátsó helyzetjelzők vonalvezetésében, a belső kapaszkodókban, kicsit még az egyik kiemelt alufelni küllőmintázatában is. A sok-sok reszelgetés hatása nem marad el, az Insignia bő margóval a leglátványosabb és legegységesebb formatervű autó ebben a szegmensben. Hogy szép-e? Szerintem kicsit sok rajta a díszítés, vastagok ahhoz a krómok, hogy igazán elegáns legyen, de ez csak egy vélemény. Önök szerint?

A belső téren is valószínűleg többet masszíroztak, mint a Kobe Beefhez való marhák farhátán. A kabinban a műszerfal fölső élén körbefutó bumerángalak, az erősen előrefelé hajlított műszerfaltető, a már említett, insigniás U-forma, a műszerek jó aránnyal adagolt krómkarimásítása azt a fajta koherens formatervezői gondolkodást sejteti, amivel a Mercedes, a BMW, az Audi mérnökei nekiállnak az új autóknak.

Itt-ott persze ráakadni a spórolás nyomaira: a műszerfal alul, ahol a térd hozzáér, karcolódós műanyag, az ülésállító gombok egyszerűek, mint a CBA-tejföl, nincs csillárnyi belső világítás sem, a műszerfal anyaga azért csak a Corsához szokott szemet téveszti meg luxusságát illetően, és a rekeszek belsejét nem borítja annyi szőnyeg, mint egy prémium szedánban. Nem mintha ezek sokat számítanának, az Insignia utastere ettől még messze fölötte van annak, amit valaki egy ilyen kategóriájú autótól elvár.

És az ülésekkel is ritka sokat molyoltak, ezt onnan tudom, hogy erről az egyetlen témáról egész szeánszot tartott a tervező a sajtótájékoztatón. Soha nem vettem volna észre a verejtékes háttérmunkát, és voltaképpen ez a dolga egy ülésnek: beállítani, beülni, majd kiszállni egy napnyi vezetés után úgy, hogy észre sem vesszük, hány kilométer van a hátunk mögött. Vagy a hátunkban. Az Insigniáé ezt tudja. Egyvalamit azért észrevettem: végre van olyan takarékfokozata az ülésfűtésnek, amit folyamatosan rajta lehet hagyni, mégsem utazunk infraplatnin.

Úgyis végig kell olvasniuk a cikket, mert valahol később jön az ár. És attól dobnak egy hátast.

Helykínálatban viszont szó sincs itt semmiféle új mércéről. Az a fajta zavarba ejtő térérzet, amit egy Mazda6, Ford Mondeo, Škoda Superb, Fiat Croma hátuljában megtapasztaltunk – tudják, krákogni kezdünk, meg keresztbe tesszük a lábunkat, meg a fenekünk széléig lecsúszunk az ülésben, mert hirtelen nem tudunk mit kezdeni az élménnyel –, az Insigniában nincs. Ha nem is a C5-, pláne nem a Laguna-féle térzsugoriságról van itt szó, azért az Accord, Avensis szintjét nemigen múlja felül. Nem rossz, de azért közel sem a tihanyi visszhang. És a csomagtartó is inkább kellemesen pakolható, mint szörnyűségesen tágas.

Kütyüvonalon viszont beindul a Niagara. Itt minden van. Full motoros bőrülések, esőérzékelő, egyedülállóan szofisztikált fényszóróvezérlés, az Opel Eye – utóbbi kettő olyan sokat tud, hogy inkább keretesben írom le, mit csinálnak. Meg aktív futómű – ez sem ússza meg a keretes, lásd eggyel lejjebb –, színes navigáció, surroundos hifi, tempomat, üléshűtés (és persze -fűtés), beszédértős fedélzeti rendszer.

Reszkess, tábla! Az Opel-szem figyel téged

Manapság sok autóban van sávelhagyás-figyelő rendszer, az Insigniába szerelt Opel Eye lényegében ezt tudja: sípol, úgy térünk le a vonalakkal kijelölt irányról, hogy közben nem indexelünk. Meg még egy dolgot csinál. Felismeri a táblákat.

Bizony, másodpercenként 35 képet készít a rendszer, és a fotókat elemezve beazonosítja a háromféle leglényegesebb táblafajtát: a sebességkorlátozásét, a sebességkorlátozás végéét, és az előzni tilosét. Ezeket aztán ki is teszi a műszerek közé, piktogramokban, mint valami jó titkárnő a figyelmeztető cetlit a főnöke asztalára. Ügyes, ügyes.


AFL+ működése (animáció)

A fényszórók (Adaptive Forward Lighting, azaz AFL+) még érdekesebbek. Ezek lényegében szofisztikált szpotfények, különféle sémák szerint lehet őket fókuszálni, forgatni. Városban egészen közeli, lapos és erős a fénykévéjük, majd a sebesség növekedésével egyre messzebb világítanak, egyre keskenyebb és szimmetrikusabb csíkban. Ha a rendszer fényszórókat lát szemből közeledni, visszakapcsol valamelyik enyhébb tompított funkciójára, esőben pedig az út két szélét erősebben, a közepét gyengébben teríti fotonokkal, hogy kevésbé vakítson a vízfüggönyről visszaverődő.

A legviccesebb funkció: amikor az ember átruccan Angliába (óh), az aszimmetrikus séma átfordítható jobbosról balosra valami bűvös kapcsolókombinációval. Nem kell többé szigszalag-csíkokat ragasztgatni a határon, megoldja helyettünk a szervomotor.

Egy ilyen világítóegység igen drága lehet, de a tervezőmérnök megnyugtatott: a kisebb-közepes ütéseknek ezek a plexis fényszórók rendkívül jól ellenállnak (állítólag a Hellának komoly problémákat okozott a bevételkiesés, amikor átállt rá az üvegről), csak a fülek szoktak letörni. Azokat viszont az Insigniánál külön kis szettben árulják, és fillérekért lehet cseréltetni.

Másik kérdésemre, hogy mi lesz a szembejövő kamionosokkal, akiknek a fényszóróját takarja a szalagkorlát, de ettől még belevilágítok a szemükbe, azt a választ kaptam: „ilyenkor, meg a gyalogosoknál, biciklistáknál még kézzel kell kapcsolni. De már rajta vagyunk a megoldáson.”

Lehet áll-leejtésre hívni a többieket squasholás után. Én mondjuk az összes elektronikai izé közül annak örültem a legjobban, hogy az Opel visszatért a mechanikusan helyére kattanó, hagyományos indexkarhoz. Éljen, éljen!

Aktív saláta Insignia-módra

Jó kis társasjáték az, ahogy a FlexRide és az Adaptive 4x4 tágítgatja a tudat és a fizika határait. Előbbi az aktív rugózási rendszer, amely a kocsi sebességét, az útegyenetlenségek mértékét, meg még egy rakás egyéb tényezőt figyel, és automatikusan keményíti-puhítja a rugózást és a csillapítást. Illetve teljesen ki is iktatható, ilyenkor a vezető maga választ a sportos és a komfortos végletek között. Szerintem a legkényelmesebb állásában is elég feszesen hagy mindent, de ez majd itthon kiderül.

Mindenesetre a figyelőrendszer nemcsak a rugózásba szól bele, hanem egy rakás egyéb ügybe is. Ténykedését nem igazán venni észre, maximum abban, hogy nagyobb bizalommal toljuk neki az autót az Arlberg-hágónak. Hogy elhiggyük, meg is dolgozik a kenyeréért, próbapályán olyan autókat is kipróbáltunk, amikben egy PDA kijelzőjén, oszlopdiagramokon láttuk is, mi történik éppen a háttérben.

Korzózós tempónál az összes oszlop lent volt, de amikor elkezdtünk meredekebb stílusban autózni, azonnal jött a sport mód. Felkeményedett a kormány, az összkerékhajtási rendszer (ez az Adaptive 4x4, by the way) hátra pakolta a hajtóerő nagy részét, a gázpedál érzékenyebb lett. Állítólag ilyenkor még a műszerfal-világítás is színt vált – ezt már nem kéne, itt jön a parasztvakítás, szinte a szó szoros értelmében. De tényleg jól lehetett érezni, hogy valami történt, bár erre rásegített, hogy pályázás előtt jól időzített ütemezéssel telitömtük a gyomrunkat.

Minden formatervezési bravúr, elektronikai szupertrükk ellenére a legkellemesebb meglepetés az, ahogy az Insignia mozog. Ez az autó egyáltalán nem Opel. Persze, a mostani Astra is egész jó, nem volt betegágy a leköszönő Vectra sem, a Corsa pedig a kicsik között kifejezetten kellemes darab. De egyik sem emlékezetes. Az Insignia az. Annyira, hogy a Mondeo, sőt a Mazda 6 pozíciói is veszélyben forognak, közvetlen összehasonlításban majd eldöntjük, mennyire.

Bár az Insignia kormánya elég könnyű, az ujjbegyekre pontosan lezongorázza, mennyire tapadnak a kerekek. Különösen az összkerékhajtásost olyan bevinni a kanyarba, mint valami finom, pici, kezes gépet, de az elsőkerekes is meghazudtolja a méreteit. És persze elsőkerék-hajtásosságát. Nem támolyog, nem billeg, az ember ösztönösen teszi rá a helyes ívre a kocsi orrát, és közben óriási biztonságban érzi magát. A Mondeónak ezután szednie kell a lábát, nehogy megmogyorózza az Insignia. Amit például az összkerékhajtásos 2.0 Turbo művel egy jobb szerpentinen, kikapcsolt kipörgésgátlóval… Inkább nem mesélem el, még nekem esnek a vaskalaposok. De higgyék el, jó.

A rugózással már nem biztos, hogy ennyire boldogok leszünk, ha majd otthonos kis budapesti kátyúinkon próbára fogjuk. Az Insignia elég feszesen reagál a bukkanókra, nem csodálkoznék, ha kellemetlenül rázósnak találnánk. De ezt nem merem kijelenteni, mert a Salzburg környéki utak olyan simák, hogy bármilyen messzemenő következtetés merészség lenne.

Ami biztos: csendes. Vezettem négyhengeres, kétliteres, benzines turbót, kétliteres dízelt, meg a hathengeres, turbós, 2,8-as csúcskivitelt is. Mind közel zajtalan volt, leginkább a turbó fütyülését hallottam bennük, de azt elég sokan szeretik, én is. Sajnos az 1,6-os alapkivitelből egyet se hoztak el, pedig nagyon kíváncsi lettem volna, mit tud. 115 lóerő ma már egy mérettel lejjebb sem sok, a 4000-es fordulaton leadott 155 Nm pedig se nem jelentkezik alacsonyan, se nem megnyugtató érték – nagyon beetető kivitelnek ígérkezik ez. Még a 140 lóerős, 1,8-as, második legkehesebb változat sem szerepelt a tesztkocsik között.

A kétliteres, turbós sornégyes viszont már bazi erős, ezért hiába vezettem egy ilyet teljesítményzabáló, hagyományos automatával, majd később egy másikat ugyancsak lóerőcsapoló összkerékhajtással, azért 220 lóerőben elég nagy szaggatóképesség rejlik, erre ismét rá kellett jönnöm. Persze 1500-as fordulat alatt ez a motor is üveges szemmel, mély kómában nézi a tévét, de ha már belekóstol az 1600/percbe, leteszi a távirányítót, és onnan sziporkázik.

A dízel se rossz, bár gyorsításnál azért átjön a kerregés (létezik 110, 130 és 160 lóerős kivitelben). Ilyen autót nagyon keveset vezettem, gyakorlatilag pár elkapkodott kört az aktív futóművet bemutató próbapályán. Kicsit többet autóztam viszont a V6-os benzinessel, és az csodálatos. Épp csak sóhajtozik, középtartományban valószerűtlenül erős, csak arra kell figyelni, hogy 1200 alatt ez is meghal – de oda ritkán engedi bárki a fordulatszámot. Azt élveztem benne – jöhet a huhogás az automatás szektorból –, hogy létezik kézi gangolós kivitele is. Ebben a kombinációban igazán kerek autó az Insignia.

Az új időkhöz igazodva a kisebb, de erős benzinesekre, valamint a dízelekre erősít rá az Opel. Kicsivel később ugyanis jön még egy 180 lóerős, turbós 1,6-os, valamint a takarékos, oxigénlehelő EcoFlex változat, kétliteres turbódízellel, robotizált (tehát hagyományos szerkezetű, de a fokozatokat automatikusan pakolgató) váltóval. A szokásos kisautó-emisszió (140 g/km-nyi szén-dioxid) lesz a fő jellemzője, de a tipikusan vérszegény környezetbarát modellekkel szemben ez nem lesz gyenge, vagy kevés lenne talán a 160 lóerős és 380 newtonméternyi nyomaték kombinációja?

Egyébként a váltó sem opeles, a kapcsolási érzet inkább hasonlít a Volvókéra – a kar nem túl mélyen levő billenőpont körül mozog, nagyon erős rugók próbálják visszahúzni állandóan üresbe, az egyest és a kettest pedig erőltetni kell – utóbbit főleg a kétliteres benzinesnél tapasztaltam. Nem rossz, de ennél azért bőven akadnak jobb váltók, még az elsőkerék-hajtásosok között is. Az automaták viszont gyorsak, finomak – legalábbis egynapos Salzburg-környéki tekergés után annak tűntek.

Legyen ön az első aki az Insigniáról ír!

Mint minden mai nagyobbacska kocsinál, az Insigniánál is megpróbálták tökéletesen elrejteni, melyik a szigorúan négyajtós szedán, és melyik a jobban pakolható, sokoldalúbb ötajtós ferdehátú. Olyan jól csinálták, hogy az egyik autócsere után csak abból jöttem rá, hogy már ötajtósban ülök, hogy a belső tükörben furcsán lekerekítettnek tűnt a hátsó szélvédő.

Az Insignia

Úgy tűnik, az Opel végre betalált az utcába, amit rég keres. Korrekt formaterv, színes-szagos belterek, a legsúlyosabb autónördöket kielégítő extrák, nagy menés, jó futómű – egy híján az összes lap kiterítve, és láttukra nem lesznek nagyon boldogok a többiek.

Egyetlen lap maradt csak kézben – a típus ára. Sejthető, hogy inkább király lesz vagy ász, mert az egyetlen, 1,6-ossal szerelt alapverzió (semmi Opel Eye, Adaptive 4x4, hűtött bőrülés, sejtik, ugye?) árcéduláját azért tudjuk: 5 555 000 forint. Mennnnyiiiií? 5 555 000? Hiszen a kifutó Vectra, ugyanekkora, de gyengébb motorral negyed millióval többe kerül. Látják, tényleg egész pályás a letámadás. És Ronaldót is szerződtették.

Címkék:

A Totalcar címlapjáról ajánljuk

Megszületett a legszebb BMW?

Megszületett a legszebb BMW?
Nem akármilyen világpremier ez. Ilyen az, ha
a németek visszafogottsága találkozik az olasz formatervezők temperamentumával.

Itt az új holland sportautó

Az új csúcs sportautó-márka megérkezett. Hosszú fejlesztés után megmutatták végre a Sarthét.

Teszt MZ-vel csak király lehetsz

A banántankos tárcsafékes, Istenem, hány motoros álma volt! Használható az MZ a mai forgalomban?

Technika Ha béna vagy, sokba lesz. Nagyon

Jéggolyók is okozhatnak turbóhalált, de általában
a kenés hiánya öli meg az érzékeny szerkezetet.
Mit tegyünk, hogy ez velünk ne történjen meg?

Robogóval is lehet tetű napod

Ez nagyon szarul kezdődik: Kőbajker elindult
a Mopedrallyra a Fossal.

Formula–1-es kiadás a Twingóhoz