A fent leírt eseti kellemetlenségektől eltekintve a 2,2-es dízel 4007 könnyen és élvezetesen vezethető kocsi. Az erős motor, a pontos váltó, a precíz kormányzás, a kemény futómű képes feledtetni a terebélyes SUV méretét, súlyát. Ezek a paraméterek a benzinkútnál se fognak túl agresszívan jelentkezni: tempósan közlekedve vegyes üzemben kilenc, kis odafigyeléssel, kicsit visszafogottabban nyolc liter alatt tartható a fogyasztás száz kilométeren.

Ha eltekintünk, el tudunk tekinteni a sivárságtól, kifejezetten lakályosnak élhetjük meg az autót. Van egy hipotézisem, miszerint akkor él igazán együtt a külvilággal a sofőr, ha a vezetőülésben kényelmesen elhelyezkedve az övvonal, a műszerfal, de még a kormánykarima teteje is vállmagasság alá esik. Vagyis ha kinyújtom a karom vállmagasságban, és mindenhol csak tetőoszlopokba meg üvegbe akadok, ha vízszintesen csápolni kezdek, nem érzem magam bunkerbe temetve. A 4007-es ilyen autó.

És van benne hely bőven; elöl, középen, hátul egyaránt. A 4007-es légies, könnyed, de valójában hihetetlenül tágas, úgynevezett marha nagy autó.

A csomagtér két oldalán pedig van két gomb, illetve nem is gomb, hanem elhúzható kapcsoló, rajtuk valami ülésszerű ábrával. Húzom az egyiket – nem történik semmi. Húzom a másikat – megint nem történik semmi. Mivaaan? Megint húzom az egyiket, de most nem engedem el – és úgy két másodperc múlva megtörténik a Csoda. Kiold egy kis elektromos retesz, a gomb oldalán a hátsó üléstámla egy nagy puffanással lezuhan, aztán egy csattanással az ülőlap felhajlik, odasimulva az első ülés támlájához. És máris van egy furgonunk.

Rendkívül látványos trükk, csekély ár érte, hogy az ülések visszahajtása nagy izomerőt igényel: ilyenkor kell eltárolni azt a rugóerőt, amivel legközelebb ismét játszhatunk. És egy apróság, amitől majd’ könnybe lábadt a szemem: a fejlesztők olyan figyelmesek, hogy az ülések visszabillentésénél az erre a célra szolgáló gurtni meghúzására kigyullad egy lámpa az érintett ülőlap alján. Nehogy a sötétben rácsapjuk a széket véletlenül az elgurult tojásra, elkószált kisállatra, figyelmetlen gyerekre.

Jöttem-mentem a kocsival egy hétig, már épp vissza kellett volna vinnem, amikor jött a villámcsapás az agyamba: nem lehet, hogy ez hétüléses? Gyorsan megálltam, kiszálltam, hátraszaladtam, megállapítottam, hogy nem lehet, ilyen lapos résben, ami a csomagtérpadló és a fenéklemez között van, nem férhet el egy lehajtott pad. Ha mégis hétüléses (gyanús volt az a sok bigyó a padlón), akkor a harmadik üléssor az importőrnél maradt. Azért piszkáltam még egy kicsit, és megtörtént a Másik Csoda.

Egy gurtnit meghúzok: felugrik a padló egy szelete. Meghúzok egy másikat: kettényílik a szelet, és a helyére ugrik a valószínűtlenül vékony pad és a támla. Még elhúzok két kis kart, és kihajthatok két papírvékony, ám viccesen magas tapsifület – a fejtámlákat. Voilŕ, máris hétszemélyes a kabin. Besz*rás. Persze ez a két hely normális méretű fenékkel rendelkező embernek hosszú távon nem nagy öröm, de akkor is – van.

Összességében jó kis kocsi ez. Erős motor, még erősebb hifi, épeszű fogyasztás, némi terepezési képesség: – mindezzel együtt már a belső sem tűnik olyan sivárnak, az ember a kognitív disszonancia feloldásaként inkább elkezdi a „jó értelemben vett igénytelenség", netán az „understatement" fogalmát alkalmazni a szürkeségre. Csak az az arc, csak azt tudnám feledni!

Vajon ki veszi meg ezt a kocsit Peugeot-emblémával? Extrákkal 9,81 milla a 4007-es; agyonextrázva listaáron ugyanennyi (sőt, egy tankolás árával olcsóbb) a C-Crosser is, az Outlander is. Csak azokról nem jut eszembe azonnal a Wonderful World, ha meglátom az arcukat. És ez ebben az esetben egyáltalán nem baj.