Rizsrakétát adjatok

2008.07.11. 09:08
154 hozzászólás

Mind zörög belül, rozsdásodik mindenütt, és nyeli a pénzt vég nélkül. A igazi 80-as évekbeli japán autók mégis úgy vonzanak, mint éjjeli lepkét a százas izzó. Vennem kellene egyet, mielőtt végleg ki nem pusztulnak, azaz hamar.

 

Önveszélyes megszállottságom persze nem magától keletkezett. Egész pontosan 2001-ig szokványos, közhelyekben gondolkodó autóbuziként üzemeltem: a francia kocsikat a stílusukért, az olaszokat a sportos kiállásukért, a németeket robusztus elnyűhetetlenségükért, a briteket keresetlen eleganciájukért csodáltam, a Trabantomat meg azért szerettem, mert elvitt akárhová. A japánokat meg nem becsültem sokra.

 

A Trabantot viszont egy kellemesen langyos nyári estén hiába kerestem a parkolóban, valaki elvitte, és alighanem darabokra szedte. Kellett egy másik autó, és ekkor lett a Mazda családtag. Egy svájci származású, 1986-os, ezüst színű, BF sorozatú 323-as volt, öt ajtóval, 1,6 literes motorral, képtelenül rövid áttételezésű váltóval, puha futóművel és 155-ös virsli gumikkal, de most is visszasírom annak ellenére, hogy az ára többszörösét költöttem rá az együtt töltött bő három év alatt, és még ugyanannyit költhettem volna rá, ha egyben akarom tartani.

Korábban nemigen értékeltem a japán autókat, akkortájt még kevésbé volt erős a mai nimbuszuk, vagy csak nem jutott el hozzám a kollektíva üzenete. Ezt is csaknem véletlenül vettem: egy rokonom mutatta egy hírdetési újságban, akinek szintén 323-asa volt – még az előző, BD sorozatból – és nagyon meg volt elégedve vele, bár abban is több volt már a rozsda, mint a tiszta fém. Elmentünk, megnéztük, megvettük. Az első év nagyobb problémák nélkül zajlott, utána viszont 3-4 havonta elromlott benne valami, és 60-80 ezrenként vitte a pénzt.

Cseréltünk benne motorelektronikát, főrelét, gyújtáskábel-készletet és generátort, később pedig elment a váltóból a kettes szinkronja, tönkrementek a zárak, összeült a hátsó futómű, de ami a legrosszabb, a karosszéria rettentő sebességgel adta át magát az enyészetnek, és nem találtam olyan karosszériást, aki emberi áron elvállalta volna a küszöb és a hátsó sárvédőívek javítását. Azóta azt is megtudtam, miért: ezeknek az autóknak a karosszériáját még nem galvanizálták, ezért a papírvékony lemezt sokszor már a festék alatt enni kezdi a rozsda. Egy ujjnyi kis folt sokszor tenyérnyi javítanivalót jelent. Nem csoda, hogy a szakik mind menekülőre fogták. Az autó talpra állítása képtelen feladatnak látszott, így inkább fillérekért túladtam rajta.

A történetnek itt vége is lehetne, de azt a jellegzetes hangulatot azóta is keresem: abban az autóban olyan érzésem volt, hogy minden jól működik, ameddig működhet egyáltalán, annak ellenére, hogy az egész szerkezet látszólag minden pillanatban atomjaira akart hullani. A legmélyebb nyomot az indexkapcsolóról hagyta bennem: ennyire egyértelműen, finoman és határozottan működő kezelőszerv új autóban is ritka, ez meg 18 éve tette a dolgát minden nap. Apróság, de az ilyenek fogják meg az embert igazán.

Ezért van, hogy egy-egy ilyen élemedett korú, jobb állapotú öreg japán csodát soha nem mulasztanék el megcsodálni az utcán – az asszony sosem érti, mit nézek már megint azon a koszos vén vason – és még mindig az alkalmat lesem, hogyan szerezhetnék valami hasonlót. Időről időre ránézek a hasznaltauto.hu-ra, és eddig úgy látszott, bőven van választék, de mostanra mintha kezdenének elfogyni a jobb állagú példányok.

Vágyaim első számú tárgya ma is elsősorban a szögletes 323-asok első generációja, lehetőleg a legnagyobb, 1,6 literes, injektoros benzinmotorral, ez repítette igazán könnyedén a 935 kilós testet. És persze elsősorban csapott hátú karosszériával. A szedán sosem tetszett annyira, ennek az autónak valahogy esetlenül áll a puttony. Pedig most az egyetlen, ami egyébként maradéktalanul tetszene, éppen ilyen.

Piros, 1986-os 323-as, az erősebbik, 105 lovas egyhatossal, 249 ezerért. Igaz, ezeken nincsen katalizátor, mint a 20 lóval gyengébb svájci importpéldányokon, de valószínűleg amúgy sem ezzel járnék nap mint nap, dugdosnám a csámcsogó korrózió elől és csak néha venném elő, így ettől még nem lennének álmatlan éjszakáim. A szokott helyen, a hátsó ív felett persze ez is megindult már, de talán még menthető, és a modern alufelnik helyére is lehetne szerezni egy gyári garnitúrát. Csak ne lenne ilyen szerencsétlen formája.

 

A többi eladó példány más kompromisszumokat tartogat. Van itt egy turbós, összkerék-hajtású darab is, az utolsó gyártási évből, 1990-ből. Mindig izgatott, bár a komplikált csúcstechnikát formába hozni, és rendben tartani még nagyobb kihívás lehet. 260 ezerért nem is várhatok csodákat, már a képeken is elég kopottasnak néz ki, a motorháztető illeszkedése egy korábbi törés ügyetlen javítására is utalhat, a küszöbspoiler pedig eltakarja a jellegzetes rothadási pontokat. Ráadásul Debrecenben van, aligha lesz időm mostanság megnézni.

 

Vagy például itt ez a késői háromajtós, 1.5-ös motorral. Gyengébb ugyan, mint szeretném, csupán 75 lóerős, de látható rozsda nélkül, friss vizsgával, látszólag szépen karbantartva, 270-ért. Igaz, kereskedésben árulják, és ez is debreceni, de így talán mégis le kellene ruccanni egy szombat délelőtt, két autóért talán megérné.

 

Talán útba ejthetném ezt az 1988-as, szürke példányt is Kecskeméten. A teljesítmény-adat szerint ez is turbós, és ahogy nézem, törődtek is vele: több helyen látszik a lakatosok által használt védőfesték nyoma, alighanem csak fényeztetni kellene. Jó kiindulási alap, bár 365 ezer forintot kérnek érte, ami pillanatnyilag meghaladja a régi japán autó vásárlására fordítható keretemet.

 

Álmodozni persze összeghatároktól függetlenül lehet. Meg is találom a végső megoldást: egy láthatóan karbantartott első sorozatú turbót, fehér ATS felniken. Az a változat, amelyből annak idején gyári rali-versenygépet is épített a Mazda. Igaz, az idén lejár a vizsgája, és a belső térből ítélve versenyautónak használták, de így is ez kellene, nagyon. Persze ha akadna most felesleges 600 ezer forintom.

 

Lesz is egyszer, de úgy néz ki, nem most. A filléreinkre jelenleg másutt van szükség: a család nyaralni megy, a gyerekek mindenféle nyári táborba, a feleségem egy új teleobjektívért rágja a fülem, és a családi autó is rég járt már szervizben, így az újabb rízsrakétámra még várnom kell – remélem, egy-két évig még ellenállnak a korrózió heves támadásainak.

Az Autonánia rovat emblémája

Autonánia

Gyakran bóklászunk a Mobile.de-n és a Használtautó.hu-n érdekes autók nyomában, amiket aztán nem veszünk meg. Ismerős? Ha ön is szokott ilyet csinálni, írja meg nekünk!

A konkrét használtautókra mutató linkeket a posztok publikálásakor ellenőrizzük, utána azonban lehet, hogy eltűnnek, mert eladják az autót vagy leveszik az oldalról.

Ha nem szeretne lemaradni egy részről sem, tegye el a sorozat okos könyvjelzőjét (RSS).

Hirdetésblokkolóval néznéd éppen a Totalcart, és ettől mi éhen halunk.

A TC olvasása ingyen van, de a működtetése nem: szerzőink és családjaik táplálkoznak, és ami fontosabb: rendszeresen tankolnak, pénzért.

Kérjük, engedélyezd a TC-n a hirdetések megjelenítését, vagy ellehetetleníted a működését annak, amit épp olvasni szeretnél.