Időutazás nyolcvan DeLoreannel

2011.06.17. 07:00
111 hozzászólás

Alapvető spirituális tapasztalat, hogy a világon minden mindennel összefügg – ez teszi rejtelmessé, ugyanakkor kalandossá és meglepetésekkel telivé az életet. Mondok egy példát: sose gondoltam volna, hogy egy halott ember, John DeLorean és én össze vagyunk kötve ebben a finom, de erőteljes szövedékben. Sokáig azt se tudtam, ki ő, sőt, hogy létezik egyáltalán ilyen nevű ember. Azt meg végképp nem gondoltam volna, hogy részt veszek a tiszteletére szervezett autós világtalálkozón, Írországban. Sőt, talán soha el sem jutok Írországba, ami nagy kár lett volna, mert a smaragdzöld sziget kétségkívül a bolygó élhető helyei közé tartozik.

 

Ehhez persze kellett még egy szál, aminek a végét Botond (Bopat) barátom rángatja, ez a drága, és – mint most kiderült – kicsit megszállott ember, aki vett az USÁ-ban egy, a közepesnél jobban megviselt DeLoreant, és belefogott a felújításába. A megszállottak általában optimisták. Botond is azt gondolta egy évvel ezelőtt, hogy a saját, felújított autóján teszi meg az utat Európán át a 2011-es világtalálkozóra Belfastig, ahol a nyolcvanas évek elején ezt a furcsa autót gyártották. Nekem gyanús volt, hogy ez nem fog menni, mert az autón rengeteg a tennivaló, Botond pedig nagyon elfoglalt ember. És valóban, eddig még csak a szétszedéséig sikerült eljutni, a magyarországi DeLorean Klub és a Totalcar tevőleges segítéségével, az összerakása még várat magára. Na mindegy, a szent őrülteket a legtöbb kultúrában mély tisztelet veszi körül, én is megígértem a barátomnak, hogy ha megy az írekhez, hát megyek én is.

Így kötöttünk ki május végén Írországban, ahová velünk tartottak barátaink, Sanyi és Viktor is. És magyar DeLo is került a nagy eseményre: Viktor (internetes nevén Sidaries) és felesége, Melinda megtették azt az utat, amit Botond tervezett, és a két éve vásárolt autójukkal műszaki hiba és egyéb problémák nélkül, rendben eljutottak az északír fővárosba. A négynapos rendezvényből mi csak a fő napon, illetve az azt megelőző gálavacsorán vettünk részt, a többi napon jobbára úgyis csak autós túrák szerepeltek a programban, azokat pedig megtettük saját szervezésben, egy bérelt Audi A4-essel. A gyárlátogatást és a szépségversenyt azonban semmiképpen nem hagyhattuk ki, és még az sem tántorított el bennünket, hogy a főként szabadtéri programokból álló napon többnyire esett az eső, amit a helyiek észre se vesznek egyébként, én is csak a történeti hűség kedvéért jegyzem meg.

A DeLoreanekkel kapcsolatban két örökös vita borzolja az autófilek társadalmát immár 30 éve: az egyik, hogy amerikai autók-e ezek, vagy inkább európaiak. A másik, hogy jó autók, vagy rosszak, esetleg nagyon rosszak. Az első témát az táplálja örök fűtőanyaggal, hogy (az egyébként anyai ágon magyar származású) John DeLorean amerikai volt, és a nagy amerikai márkáknak dolgozott (csak egy típust mondok: Pontiac GTO 1964), mielőtt önállósította magát. A DeLorean DMC-12-k gyártása Európában történt, a legnagyobb piac azonban az USA volt, ahonnan viszont nemcsak speciális technikai megoldásaikkal és formai jegyeikkel lógtak ki, de Renault motorjukkal is. Mára a vitát úgy lehet lezárni, hogy a DeLo amerikai – egy kis cég ugyanis (amelynek tulajdonosa egy vékony vászoncipőben tocsogta végig az esős napot) jelenleg is gyártja az autókat, nagyrészt még az eredeti, megmaradt alkatrészek felhasználásával – Amerikában.

Ami a másik témát illeti, arról a végtelenségig lehet vitatkozni, DeLoreannek, ennek a balsorsú zseninek ugyanis független gyártóként sok kompromisszumot kellett kötnie. Amerikai V8 helyett európai V6, az is lefojtva az amerikai emissziós előírások miatt, egyszerű anyagok a beltérben, és hát állítólag a frissen toborzott és betanított belfasti munkások sem mindig álltak a helyzet magaslatán. Ráadásul a gyártás két éve alatt mindössze egyetlen típus készült, minimális változtatásokkal, gyakorlatilag kétféle opciót lehetett kombinálni: automata vagy kézi váltó, szürke vagy fekete bőr belső. Mivel a 1982-ben cég csúnyán csődbe ment – sokak szerint a friss konkurenciát nem tűrő nagy gyártók aknamunkája miatt – a továbbfejlesztés már szóba sem jöhetett.

Ebből adódnak az olyan, kívülálló számára kétségkívül szürreális jelenetek, hogy egy csomó, különböző országokból érkezett, különféle társadalmi státusú és eltérő életkorú ember egyforma lelkesedéssel tud örülni nyolcvan, gyakorlatilag egyforma autónak. Vagy hogy óriási sikongatások közepette fedezik fel a nüansznyi különbségeket, például hogy eleinte a csomagtértető végénél, a szélvédő előtt volt az üzemanyagtöltő nyílás.

Botond, és gyaníthatóan a többi őrült is VIN-szám szerint tartja nyilván a fejében a DeLo-kat, és ettől a beszélgetés olyan, mint a bolondokháza-béli viccben: valaki mond egy számot, mire mindenki lelkesen bólogat, és hosszasan mosolyog. Aztán másvalaki mond egy másik számot, és bólogatnak és mosdolyagnak megint. Külön embertípust képviselt a nemzetközi kavalkádban Botond, akin egyrészt látszott, hogy a hetedik mennyországban jár, másrészt a nagy öröm közben is szorgalmasan létesített új kapcsolatokat olyan kasztbeliekkel, akik információkkal rendelkeztek egyes, nehezen beszerezhető alkatrészek fellelési helyéről, netán találkoztak olyan emberrel, aki majdnem látta egyszer régen élőben is John DeLoreant.

A tradíciókat nem tisztelő gerillák és tudatlan redneck parasztok időnként megpróbálkoztak a DeLoreanek átépítésével, illetve különböző színűre fényezésével, amikor a típus ismertsége, és presztízse a béka segge alatt tanyázott – ma már senki nem tenne ilyet, a DMC-12 minden furcsaságával együtt is begurult a kultautó-státuszba, nem kis részben a Back to the Future filmtrilógiának, na meg a mindent megszépítő időnek köszönhetően. A találkozón is volt egy piros, illetve egy feketére fényezett példány, de közelről csúnya volt mindkettő: a polírozott rozsdamentes karosszérián nem szívesen tapad meg a festék. Aztán láthattunk egy négyüléses (de inkább csak 2x2 az) példányt is, tulajdonosa szorgalmasan ajánlgatta, hogy bárkinek átépíti ilyenre az autóját, de különösebb lelkesedést nem váltott ki a márkatársakból.

A nagy napnak két fénypontja volt: először is a régi gyár meglátogatása, másodszor pedig ezzel szoros összefüggésben a rövid, de kanyargós gyári tesztpálya kipróbálása. A gyárépületek ma is állnak a Belfast melletti Dunmurry egyik ipari parkjában, persze időközben itt-ott átépítették őket, és más cégek tanyáznak bennük. Ahol egykor az összeszerelés kezdődött, ott ma a Bombardier Aerospace épít speciális technológiával repülőgép-alkatrészeket, elsősorban karosszériaelemeket. A gyáriak nagyon kedvesek voltak, mert fotózni ugyan nem lehetett a sok vízzelvágó, plazmával sütő meg lézerrel pozícionáló és egyéb fineszes gyártó- és minőségellenőrző masina között, de végigvezettek bennünket az épületben, sőt, még egy kis kiállítást is összehoztak a DeLorean gyárról, érdekes archív képek felhasználásával.

Ahol az autók egykor kigördültek, ott most a LUK egyik oldalági leányvállalata, a Montupet UK Ltd. gyárt gépkocsi-alkatrészeket. Mivel a csarnok vége éppen üres volt, megengedték, hogy a tulajok beálljanak az autóikkal – aztán alig lehetett kiverni őket onnan, buzgón fotózott mindenki a szent helyen, beleértve a mi magyarjainkat is.

Aki éppen nem a régi csarnok poros betonján páváskodott, a tesztpályán rótta a köröket – gyakorlatilag az utolsó pillanatban, a területet ugyanis rövidesen reorganizálják, magyarul nekimennek bulldózerekkel, aztán építenek rá valami újabb gyárcsarnokot. A megdöntött kanyarokkal tűzdelt pályát mostanra teljesen körbenőtte az ír dzsungel, de erre az utolsó alkalomra használhatóvá tették a lelkes helyi szervezők, az élükön Robert Lamrockkal. Ki is használták a páratlan lehetőséget a DeLo-sok rendesen. Egészen addig köröztek, amíg össze nem trombitálták őket a parkplaccon, mindenki átvonult ugyanis az ulsteri közlekedési múzeumba, amelynek gondosan nyírt, harsogóan zöld gyepén egy Concours d’Elegance jellegű rendezvénybe fordult át az örömködés. Szigorú szemöldökű zsűri minősítette az autókat, hogy megtalálja a legszebbeket. A végeredményt már nem vártuk meg, amíg az értékelés folyt, megtekintettük a múzeumot (amelynek a kincsei bőven megérnek egy önálló Belsőség-posztot), majd elautóztunk Dublinba, mert másnap hajnalban indult a gépünk haza. Nem az időgép, a repülőgép – de azért ez a pár ír nap felért számunkra egy furcsa, extrém, szívet melengető időutazással.

Harapj a zöldbe!

Körbeautóztuk Írországot, négy nap alatt 1800 kilométert mentünk. Írország zöld, szeles, esős, napos, és nincs jobb szó rá, bársonyos. A nagy gazdasági válságnak turistaként semmilyen jelét nem tapasztaltuk, persze, attól még lehet, hogy van nekik olyanjuk. A tájak gyönyörűek, a szendvicsek finomak, a lányok szépek, de ha nem, akkor is szexiek. A sör biztos jó, de ha antialkoholistákkal utazol, úgy jársz, mint én: sose fogod megtudni, igazak-e az erről szóló hírek… Kattints, és merülj el a smaragdsziget hangulatában!

Hirdetésblokkolóval néznéd éppen a Totalcart, és ettől mi éhen halunk.

A TC olvasása ingyen van, de a működtetése nem: szerzőink és családjaik táplálkoznak, és ami fontosabb: rendszeresen tankolnak, pénzért.

Kérjük, engedélyezd a TC-n a hirdetések megjelenítését, vagy ellehetetleníted a működését annak, amit épp olvasni szeretnél.