A versenypálya Napóleonja, aki igazán nem akart zavarni

2011.11.30. 17:00
59 hozzászólás

Mikor kiderült, hogy lesz két napunk a Slovakiaringen, rendes hiénaként elkezdtem ólálkodni. Mennyire miénk, mit lehet csinálni? Lelki szemeimmel láttam magam előtt egy üres pályát, amin akár keresztbe is lehet menni. Ideális lenne egy kis gyakorláshoz, a Sierra startra kész, felgumiztatok pár felnit (kukázott gumikkal, arra hogy pár kör alatt elkopjanak, tökéletesek). Papp Tibi, aki az egész eseményt szervezte, azt mondta, jöhetek, bár arra még Pista is figyelmeztetett, hogy forgatás lesz, tehát egész nap dolgoznak. A forgatás szent, egy egész stáb munkálkodik a zseniális TCTV anyagokon, őket feltartani ilyenkor nagyon nem ildomos. Ígérem, nem zavarok.

A nagy pusztaság közepéből egyszercsak egy versenypálya fog kinőni

Egy apró kavarodást leszámítva gyorsan megérkeztünk Dunaszerdahelyre, ahol a Sovakiaring van. A pálya mindenkit meglepett. A semmi közepére egy olyan komplexumot húztak fel, hogy az ember csak pislog. Nem akarok nagy szavakat használni, de egész egyszerűen zseniális. Regisztráltam, majd az ingyen wifit használva lehúztam a leveleimet. Ezután a parkolóban gyors eligazítás, pályarajz nézegetés következett, illetve párakat felvittek a pályára, hogy élőben megnézhessék, merre lehet menni. Én már persze remegtem, hogy tolhassam az öreg kombinak, fel is tettem a kérdést, melyik az a pályaszakasz, ahol nyugodtan bohóckodhatok és nem zavarok senkit. Winkler csak megvetően rám nézett: ezzel a kérdéssel még igazán várhattam volna pár percet. Oké, kussoltam, megyek is lecserélni a hátsó kerekeimet. Igaza van, először legyen minden rendbe téve, ami a forgatáshoz kell, aztán jöhet az, hogy én nem zavarok.

És nézze kedves uram, csak megnyomom a gombot, és lent van a csavar! Most, csak az első tíz vevőnek, ajándék autóillatosítóval!

Még Karottánál láttam használat közben egy gagyinak tűnő szerszámot, amit korábban nem mertem megvenni a Homasitában, mert egész egyszerűen nem hittem el, hogy ennyi pénzért tényleg működik. Lendkerekes kerékkulcs, szivargyújtóról kapja a villanyt, és leszedi a megtépett kerékcsavarokat is. De tényleg. Papp Tibiék hitetlenkedve nézték, mit művelek ezzel a csattogó, igénytelen kinézetű bóvlival. De jó telesoppos értékesítőket megszégyenítő, taktikus lépéssel a kezükbe adtam a kerékkulcsot: tessék, ki lehet próbálni. És most akkor próbálj meg ráhúzni a rendes kerékkulccsal is! Azóta beszerzési láz lett úrrá a szerkesztőségen - Csikós még a tavalyi ornbaui túrán tért meg, azóta is használja a lendkerekes csavarkulcsot. Én már téptem le vele berohadt futóműcsavar fejét, szereltem robogókereket, abszolváltam téli-nyári, nyár-téli gumicserét, szóval hasznos holmi.

A nagy kapkodásban nem figyeltem eléggé az instrukciókra. Mikor kigurultam a boxból, nem tudtam, melyik irányba használjuk a pályát. Mivel a jobb oldali kijárat közel volt, arra fordultam, láttam, zöld a lámpa, akkor erre kell menni. Azért megálltam, és vártam, hátha jön valaki a másik irányból, nehogy idióta módjára szembe menjek vele. Hosszasan tekergettem a nyakam, nem jött senki semerről, ezért elindultam. Ebben a pillanatban megjelent Pista és Bandi a Caterhamben – szemből. Azt a #&@*!!! Csak sikerült elbaltázni. Lehúzódtam, Pista még rázta kicsit az öklét, majd megfordultam. (Nem is ráztam, csak intettem, miközben teleröhögtem a sisakom, hogy naná, megint Sipos a halottassal, itt öl meg minket... - Pista)

Hibátlan a pálya, meglehetősen gyors a vonalvezetése

A pályának ez a verziója hibátlan, csak nekem még túl gyors a drift gyakorlásra, a legtöbb kanyar hosszú és tempós, harmadikban száz körül kell eldobni a seggét. De ennyitől nem ijedek meg, igyekeztem kihozni a dologból, amit tudtam. Volt más, ami jobban zavart: a kavicságy jó dolog, ha nem akarja magát az ember kétszázzal összetörni, mikor kisodródik a pályáról, de az ilyen jellegű szárnypróbálgatásokkor frusztráló, hogy a legkisebb hiba is sóderba pottyanással végződhet. Igyekeztem óvatosan menni, pár kör után beült mellém Bandi is, kíváncsi volt, milyen az öreg sivatagi patkány a pályán. Társasága olyan jó hatással volt rám, hogy még egy igazán szép driftet is sikerült a célegyenesre fordító hosszú kanyarban összehozni.

Bandi is dicsérőleg csettintett, de sajnos tudtam, ez most sokkal inkább a szerencsének, mint a stabil tudásnak volt köszönhető. Mindenesetre annyi azért kiderült, hogy a kocsi - bár kívülről nem úgy néz ki - nem reménytelen, így nem sokat kellett győzködni, hogy próbálja ki ő is. Közösen megállapítottuk, hogy a rugók egy ilyen gyors pályára alkalmatlanok, valami feszesebbet kell keresni, a lengéscsillapítók már eléggé fel vannak keményítve, azok valószínűleg jók lesznek. Még az a felelőtlen kijelentés is elhangzott Bandi szájából, hogy a jelen lévő autók közül az ő listáján a Sierra az első háromban van. Ha a kijelentést az udvariassági tényezővel elosztjuk, még akkor is szép elismerés ez egy bontószökevénynek.

Első nap, első kicsúszás. Sorsdöntő pillanat

A következő körben, ugyanannál a hosszú kanyarnál besokalltam, kicsúsztam a sóderágyba. Seggel, oldalazva. Esélytelen volt, hogy önerőből kijöjjek. Ide rescue kellett, jöttek is a jókedvű pályamunkások, lepattantak a pick-up platójáról, kirántottak a csapdából, aztán süvítettek vissza a pálya javítás alatt álló szakaszára. Ahogy beértem a boxba, Pista meg a Winkler mint valami kajánul vigyorgó varjúkórus, azonnal rákezdtek: igazán maradhattam volna a sóderban, ott egyáltalán nem zavartam. Meg különben is, folyton attól paráznak, megjelenek valamelyik domb, vagy kanyar mögül, szembe a forgalommal. Itt már éreztem, kellő mennyiségű muníciót szolgáltattam aznapra a szivatásomhoz. Ezután már csinálhattam bármit, egyrészt remegtem, nehogy megint a kavicsba essek, mert hallgathatok, másrészről, ahogy Winklernek egy lélegzetvételnyi ideje akadt, a parkoló vagy a pálya egy távoli pontjára mutatott: ott igazán nem zavarok.

Este, vacsoránál. Ahogy a két harcsabajszút ismerem, épp valaki máson röhögnek. (A képen természetesen Sipos a kavicságyban, na nem mintha én ne tudnám, milyen az - Pista)

Este, miután elfoglaltuk a szállásunkat, elgurultunk vacsorázni. A Sierrába hátra ült Pista meg a Főszerkesztő úr. Természetesen még megforgatták bennem a kést egy két csípős megjegyzéssel, hiába mondtam, hogy azért egyáltalán nem csak arról szólt a nap, hogy a sóderből kellett kirángatni. Winkler meg is jegyezte: én vagyok a Slovakiaring Napóleonja. A kis franciáról is mindenkinek Waterloo ugrik be, pedig voltak dicsőségesebb pillanatai is. Én meg Waterloo helyett a Slovakiaring sóderágyában tett látogatásomról leszek híres. Persze jót röhögtünk az egészen, az ilyesmi még akkor is szórakoztató, ha én magam vagyok a céltábla.

Második nap, második kicsúszás. A rádióban Pista serceg: Nem kell käpkodni, jó helyen vän!

Azért azt nem nehéz belátni, a kisodródásban nincs semmi szégyellnivaló, még azok is tudják ezt, akik csesztetnek vele. Mert csak akkor tudja az ember a határait egyre kijjebb tolni, ha feszegeti őket. A feszegetés meg azzal jár, hogy besokall a kocsi, és leesel a pályáról. Természetesen másnap is sikerült egyszer beragadnom a mély sóderbe. Jani, a Slovakiaring mellénk kiutalt kapcsolattartója rádión, szlovákul értesítette a mentőcsapatot. A walkie-talkie sercegésé mellett is jól ki lehetett venni, ahogy Pista magyarul óvja a segítőket, nehogy a kapkodásban valakinek baja essen: „Nem kell käpkodni, jó helyen vän Siposúr a sóderägybän!” Mocsok.

Ebben az időben a szürke jobb rejtőszín lenne

Ez a kicsúszás nem tett jót a kocsinak, miután kirángattak, észrevettem, világít a töltéslámpám. Kiderült, valószínűleg bekapott egy kavicsot a generátor ékszíja, így az a főtengelynél leugrott, pont be a vízpumpa-szervó egyik szíja alá, és ott kalimpált. Nem egy vaszisztdasz, az egészet úgy tíz perc alatt orvosoltam. Szíjak le, vissza, feszít, igaz, az a szíj, amelyik alá a generátoré beszorult, megnyúlt, de minden mehetett tovább. Az viszont sajnos kiderült, tempós kanyarban ellöttyen a karterban az olaj, mindenképpen kell bele pár terelőlemez, mert így hipp-hopp csapágyasra hajtom a motort.

Nem mentem sokat, pedig rendesen készültem, a csomagtartóba négy pár gumit dobtam be, sose lehet tudni alapon. Aztán még egy párat sem sikerült rendesen elkoptatni, de Karottáéknak nagyon sok dolguk volt. Összesen hat autó anyagát forgatták le másfél nap alatt, ami igazából egynek is elég, mert ugye korán sötétedik, ráadásul tejszerű köd is nehezítette a munkát.

Este még sűrűbb lett a köd

Természetesen a sóderágyban tett látogatásaimnak máig meg van a hatása. Legutóbb, mikor ebéd után kijöttünk az étteremből, a Winkler kedvesen rámutatott az utat szegélyező, vékony kavicsos sávra: nincs kedvem beleállni? Csak a nosztalgia kedvéért.

Hirdetésblokkolóval néznéd éppen a Totalcart, és ettől mi éhen halunk.

A TC olvasása ingyen van, de a működtetése nem: szerzőink és családjaik táplálkoznak, és ami fontosabb: rendszeresen tankolnak, pénzért.

Kérjük, engedélyezd a TC-n a hirdetések megjelenítését, vagy ellehetetleníted a működését annak, amit épp olvasni szeretnél.