Irdatlan szívás vagy a gyönyör forrása?

2012.01.31. 05:45
111 hozzászólás
 

Egy Vel Satis mellett ácsorogtunk a Weltautónál, mustrálgatva a használttesztre felkínált gépeket, amikor kicsúszott a számon, én bizony nem mernék beleugrani egy kétszázezret futott dCi-be. Winkler persze azonnal lecsapott: milyen autót is vettem a közelmúltban? Jogos, francia is, dízel is, ráadásul minimum háromszor olyan öreg, mint ez. De van egy apró különbség: ami egy közös nyomócsöves dízelnél egy párszázezres szervizszámla, az a mechanikus adagolóm esetében egy ötezer forintos javítókészlet.

Nem véletlenül van alatta a karton

Még ha van is igazság a kicsit sántító párhuzamban, senkit nem beszélnék rá az ódon technikára. Aki végigolvassa a posztot, kap is egy kis ízelítőt, miért. Irdatlan szívás, fogja mondani, teljes joggal, hiszen a csendes többségnek eleve nyűg és kínlódás, ha foglalkozni kell a mozgó dobozzal.

Az elenyésző kisebbséget pedig, akiknek mindez a gyönyör forrása, úgysem kell buzdítani, ők tudják, milyen az, amikor egy megkotlott alkatrészt diadalittasan kibányászik az ember a gépház mélyéről, és az elszörnyülködés másodperceit azonnal perverz öröm követi, hogy megint kioperáltunk egy gennyes gócot a betegből. Ennél csak az a nagyobb mámor, amikor a felújítás, javítás, csere után a technika újra életre kel, és büszkén veregethetjük saját vállunkat, ha sikeres volt a beavatkozás. Jelenleg az első fázis örömeit élvezem a Peugeot-val, de vastagon.

Még mindig imádom

Kalandos átköltöztetése után Rozinak nem volt más választása, mint azt tenni, amit az utóbbi néhány évben: állni. Amíg a rajongásig imádott 02-esemet szét nem szedtem, és át nem költözött a lakatoshoz egy fészliftre, Rozinak várnia kellett a helyére a garázsban. Néha meglátogattam a parkolóházban, vígan mutogattam a fejüket fogó haveroknak, olykor becsempésztem valamit a csomagtartójába. Ha már az áhított együttlétre még várni kellett, ajándékokkal udvaroltam neki. Illetve volt ebben egy kis turpisság. Az alkatrészek, amiket elkezdtem keresgélni hozzá, többségükben az ölembe hullottak.

A motorháztető zárját is meg kellene csinálni

Talán említettem már, hogy az 504-es tulajdonosok kivételes emberek. Ezzel rendhagyó módon nem magamat szeretném fényezni - hiszen én történelmi viszonylatokban csak néhány milliszekundummal ezelőtt vásároltam be magam az elit klubba - éppen ellenkezőleg. Megismerkedtem egy újabb tulajjal.

Dani kétsoros e-mailt küldött nekem még karácsony előtt, hogy van egy bontott fekete műszerfala, és odaadná ajándékba. Majd’ leestem a székről. Már amikor bepötyögtem a telefonszámát, kiderült, övé az a káprázatos sötétzöld benzines a hahun. Hiszen én régebben próbáltam már hívni őt, és el is mentettem a számát. Most viszont el is értem, és azonnal megbeszéltük a találkozót.

Előre rágyúrtam az odafelé úton, hogy ne tűnjek mohónak, de amikor megláttam Dani kincsesbányáját, alig tudtam visszatartani a rám törő habzsolhatnékot. Elbontott egy amerikai dízel 504-est, amelyből elsősorban a klímát szerette volna átmenteni a sötétzöldbe, de ez a rengeteg hiányosság miatt végül nem jött össze. És mivel az ő autója már kész, fölöslegessé vált a többi pótalkatrész, ami megmaradt a bontásból.

Műszerfalborítás. Váltóboksz. Óracsoport. Tükrök. Ahogy egymás után újabb és újabb dobozok kerültek elő, úgy termelődtek bennem egyre nagyobb boldogsághormon-dózisok. Mielőtt a hátamra kaptam volna mindent, hogy kurjongatva szaladjak a pakkokkal hazáig, gyorsan tisztáznom kellett, nekem már az is óriási boldogság, ha mindezt felvásárolhatom, szóba se jöhet, hogy ajándékba elfogadjam.

És ekkor még nem láttam az üléseket. Ugye nem kell mondanom, hogy barnák, viszont a pince mélyéről az áhított, támlába süllyedő fejtámlás első fotelok kerültek elő. Az ülőlap sajnos az amerikai kivitelé, ami teljesen más, mint az itthoni limuzinok, de a támlákat talán fel tudom használni. A hátsó pad is megvan. Itt leginkább csak porosodnak, úgyhogy nyugodtan vigyem el őket - mondta Dani, akinek nagyvonalúságát nem győztem csodálni. Végül jelképes összegért pakoltam tele a csomagtartót számomra aranyat érő 504-es alkatrészekkel. Köszönöm.

Őrületes alkatrészcsomagot kaptam Danitól

A másik csomagot Motordoki tette jelképesen a fa alá: egyik ismerőse talált elfekvőben két hátsó lámpaburát, és nem hajlandó pénzt kérni értük. Még csak el sem kellett menni: beküldte őket a szerkesztőségbe, így együtt ünnepelhettük Csikóssal és Pistával az alkatrészkupac gyarapodását. Ideje volt saját akcióból gólt lőni, nem csak a pazar beadásokat bepöccinteni.

Ha 504-es alkatrészekről van szó, szívesen bohóckodok

Gondoltam, a legegyszerűbb problémával kezdem: megcsinálom a generátort, amelynek a hazaút kalandfaktorát köszönhettük. Le is szedtem az olajbundát növesztett gombócot a blokk oldaláról, hogy az alapos pucolás utáni szemrevételezésnél kissé megemelkedjen a bal szemöldököm. Hozzá vagyok szokva a házi kendácsoláshoz, nem is nagyon szoktam ilyesmitől megriadni, de a házilag forrasztgatott diódák és az M-1 típusú, magyar felségjelzésű feszszabályzó valahogy nem keltett túl nagy bizalmat. Egy kis terheléses pörgetés után sikerült is kimérni a szakadást a forgórészben, úgyhogy nem bajlódtam tovább, előkerestem inkább a tartalékot, amit még Kati néni farmján túrtunk elő a tyúkól mellől.

A kókányolt generátor az első mosdatás után

Első ránézésre ígéretesnek tűnt a Valeo áramfejlesztő, semmi csapágyhangja nem volt, feltűnően ép külseje pedig egyből megnyomta nálam a gombot: felújítom. Hamar szétkaptam, és diadalmasan kiemeltem az összeolvadt szénkefét - ez az, tutira ezért dobták félre. Másnap reggel egyből az autóvillamossági boltban kezdtem, meg is vettem a szabályzóval egybeépített kefetartót, és elégedetten dőltem hátra: egy gonddal kevesebb.

Kár, hogy miután elpucoltam és kimértem a generátor összes elemét, kiderült, hogy a diódahíd is letérdelt. Ez már nem három szendvics ára, mint a feszszabályzó, elkezdtem szívni a fogam. Kis kutakodás után kiderült, kábé annyiba fájna egy kínai utángyártott diódahíd, mint két komplett bontott generátor. Vakargattam a fejem, most, hogy megvan hozzá a szabályzó, vigyem-e végig a felújítást, vagy inkább keressek valami használtat. Végül utóbbi mellett döntöttem, miután felfedeztem a 35 amperes teljesítményt jelző matricát. Na igen, a hetvenes években még annak örültek, hogy nem dinamó van az autóban, nem vitték túlzásba a töltőáramot.

Inkább a bal oldali Valeót?

Olyan ügyesen sikerült a generátor körüli töketlenkedéssel agyonütni az időt, hogy egyszer csak azon kaptam magam, ott állok a garázs közepén, és nincs mellettem autó. A BMW már úszik a védőgázban, Rozi meg epekedve várja, hogy sor kerüljön a tettlegességre. Gondosan meg is terveztem a hétvégét - ha már újabb útvonalengedélyt váltok ki, legyen haszna a drágán megvásárolt három napos kimenőnek.

Töltés híján izomból feltöltöttem az akksit, visszacsavaroztam a rossz generátort, hogy legalább a szíjat feszítse, ha már másra nem jó, és megnéztem az olajszintet. Vagyis megnéztem volna, ha beleért volna a pálca az olajba. Sejtettem, hogy némi kenőanyagot szétpermeteztünk, amikor elhoztuk Szegedről, mivel a parkolóházban másnapra egyértelműen kirajzolódott a stabilizátorrúd vonala az autó alatt. Mégpedig olyan határozottan, hogy egy óvodás sem kajálta volna be az ilyenkor kötelező biztos olajfolt fölé parkoltam dumát.

Végre: 504-es a garázsban

Fedje homály, mennyit kellett utánatölteni, inkább örüljünk annak, hogy a városátszelést minden probléma nélkül teljesítette Rozi. Ide kapcsolódik ugyan a nagy fordulaton előjövő, kopogó motorhang miatti aggodalmam, de miután közelebbről megvizsgáltuk a problémát a spontán kialakult klubdélutánon a garázsban, feltétlen bizalmamat élvező szakértőimmel megegyeztünk abban, hogy csak az adagoló lehet a ludas. Első gázadásra ugyanis még normális hangja volt, csak amikor másodszor ráhúztam a gázt, kezdett el kopogni.

Ez fölöttébb valószínűtlen lenne, ha a főtengelycsapágyak adnák a hangot, ezért vált fölöttébb gyanússá az adagoló, amelyből a hazaúton érdekes koszt mosott ki a friss gázolaj - akkor legalábbis ezzel magyaráztuk az eltömődött üzemanyagszűrőt. Előrelépés volt ugyan, hogy már a rákendácsolt külső benzinpumpa nélkül is elketyegett, de nem úszhattam meg az adagolófelújítást.

P1110337

Mielőtt azonban mozgásképtelenné tettem volna ezzel az autót, még elugrottam gyorsan a gumishoz, hogy a háromféle márkájú és kétféle méretű, laposra állt, nyomást eresztő abroncsok helyett felpattintsak egy használt garnitúrát, amin legalább normálisan áll az 504-es. Amikor büszkén beálltam a műhelyudvarra, a kedves személyzet sajnálkozó pillantásán egyből láttam, valami nincs rendben. Először azt hittem, csak Rozi fellépésének a hatása tükröződik az arcokon; csak akkor csaptam a homlokomra, amikor elhangzott a középfurat szó.

A francia felni szókapcsolat negatív töltete eddig ismeretlen volt számomra, hiszen mostanáig csak német és japán autókkal foglalkoztam. Hallottam ugyan már az átkozott Xsara-alufelniről, amelynek valami furcsa okból nincs kifúrva a közepe, de kívülállóként eltettem a megmagyarázhatatlan kreténségek közé. Most viszont itt feszítettem az 504-esem mellett, amelynek a felnijén - na, kinek tűnt fel eddig - nincs középfurat. Van egy kis lyuk a dísztárcsát rögzítő lemezanyának, amit már meg is vettem hozzá, de bármilyen pikáns is a helyzet, ott, a gumis udvarán jöttem rá, hogy ezt a szokványos gépen nem lehet centrírozni.

Kezdődik a szívás - dől hátra ezen a ponton mosolyogva a rutinos olvasó. Valószínűleg én is csak a Rozival történő furikázás öröme miatt nem mérgelődtem azon, hogy át kellett mennem a dupla áron dolgozó gumishoz, akinek volt megfelelő centrírozója. Mellesleg megtudtam azt is, hogy a franciáknál ez nem egyedi betegség, hanem tudatos szívatás, szinte kivétel nélkül minden régi gallnál elspórolták a középfuratot. A gumis szerint azért, hogy ne jusson be a por a kerékcsapágy környékére, ami nonszensz, de jobb magyarázatot én sem találtam.

Hopp: új gumik!

A drága gumizás bosszúságát azonnal elfeledtette az autó instant szembe tűnő sima futása. Amit eddig a tulizó gumikon bársonyos siklásnak éreztem, abból valóságos mennyország deluxe lett. Legalább három csikósi rezgésnyi vibrációtól szabadultam meg egy csapásra a Michelin-szettel. Vattapapucsokon gurultam be a mosóba, hogy négy év ganéját leveressem végre Roziról, és gusztussal nyúlhassak hozzá a garázsban.

Gőzborotvázás után egy fokkal jobb

Vagy öt percig tartott a külső tisztaság illúziója: amíg meg nem bontottam az üzemanyagrendszert. Eddig ugye annyit tudtunk, hogy valami bizonytalan eredetű anyag van a tankban, ami bekocsonyásodott a gyári üzemanyagszűrő előtti átlátszó filterben, illetve az elvileg tiszta gázolajjal etetett adagolóból furcsa kosz jött ki a hazaút néhány kilométerén.

Első puhatolózásként az üzemanyagszűrőnek láttam neki. Az ülepítőüvegben találkoztam először a méznél is sűrűbb, leülepedett, nyúlós, takonyszerű olajszármazékkal - nem biztos, hogy tudni akarom, mi az. Először megörültem, hogy lötyög a cucc a tankban, hiszen akkor még folyékony, csakhogy az alsó egy-két centi ott is összeállt zselévé. Ezután óvatosan bontottam meg az adagolót, nehogy letámadjon a trutymó.

A csőrengeteg alatt lakik az adagoló

Míg kívülről meglepően tiszta, láthatóan felújított, de pasztával tákolt volt a ház, belülről eddigi pályafutásom legrémisztőbb adagolóbelseje marta meg a szemem. Nem mondom, kiszaladt egy-két macskarúgjameg - első ránézésre recésen rozsdásnak tűnt az összes ultrafinom megmunkálású alkatrész. Őrület, hogy ez így működött.

Rémület

Viszont ahogy nekimentem a kis kefével, kiderült, hogy csak a kocsonya rakódott le ilyen undorító formában, a fém alkatrészek alatta épek. A nitrohígító viszonylag jól oldotta a taknyot, így mindössze néhány óra sikálásba és egy tömítéskészletbe fájt az oda nem illő üzemanyag okozta kár elhárítása. Ami, mint tudjuk, egy modernebb autónál pénzügyileg kicsit messzebbre szaladhat.

Így kell kinéznie

Nagyobb feladat volt a tank, illetve az üzemanyagcsövek kipucolása. Eleve napokig tartott, amíg az utólag épített, kicsit megnövelt térfogatú tartályból kikúszott a dzsuva. Szembesülve a tartalommal, először arra gondoltam, inkább ártalmatlanítom a nagy, lapos kádat, és felszerelem az autóhoz kapott, gyárinak tűnő tankot. Ezt óvatosan felpróbáltam - ki is derült egyből, hogy a gyári rögzítőcsavarokat, füleket nemes egyszerűséggel levágták, hogy felférjen a kendácsolt tepsi. Mellesleg az eredeti tartálynak ugyan stimmelt a beömlője meg a jeladója, de olyan furán kilógott az autó segge alól, hogy gyanús volt: valami nincs itt rendben.

Hezitáltam, melyik lenne a kisebbik rossz, kimosni és visszaszerelni a háztáji építést, vagy megoldani a gyári tank rögzítését. Inkább az utóbbi felé hajlottam volna, de balsejtelmeimnek engedve először próbaképp beöntöttem pár deci gázolajat a kert végében talált eredeti tartályba - meg is jelent három apró lyuk az alján. Ez el is döntötte a meccset, inkább maszatolok még kicsit a trutyival, minthogy nekiálljak forrasztgatni.

Inkább nem állok neki forrasztgatni

Kísérletképpen mintát vettem az anyagból, hogy megnézzem, mi oldja. A gázolaj ugye sajnos nem - ez kiderült az adagolónál - több kanna nitrohígítót viszont nem szívesen locsoltam volna bele a tankba. Kézenfekvőnek tűnt a benzin, és szerencsém is volt: a sima 95-ösben ugyanúgy elvegyült a takony, mint a hígítóban. Egy marmon a kútról, néhány óra lögybölés, és már csillogott is az óriástartály.

P1110401

Az autó alján végigfutó fémcsöveken is a benzines mosás segített: miután nem sikerült kompresszorral kifújni, és a csőgörényként beletuszkolt drót is elakadt a kocsonyában, az eddig tápszivattyúként működtetett benzinpumpa kinyomta a dugót a csőből, majd fél óra benzinkeringetés után úgy éreztem, elég tiszta lesz az üzemanyagrendszer. Igazából a porlasztócsúcsok kivételével mindent átmostam, ami érintkezhet a tüzelőanyaggal, mindez pár liter benzinbe, pár méter gumicsőbe és egy adagoló-felújítókészletbe került eddig, ha nem számítjuk a munkát. Pár nap hobbizgatás pedig igazán nem a világ, nemde?

Nagyjából itt tartunk most Rozival. Vagyis a második fázis, az újjáéledés, illetve remélhetőleg a vállveregetés még hátra van. Közben persze továbbra is hajtom hozzá az alkatrészeket, egy használt generátor éppen most érkezett meg az asztalomra, és gyújtáskapcsolót is találtam hozzá nevetséges áron, egy marokkói dílernél. Várom már a napot, amikor reggel kinyitom az 504-es ajtaját, fél perc békés izzítás után bekurblizom, és géphangján elkezdi mormolni azt a mantrát, amivel elmegy a világ végére is. Jó lesz.

Ami egyeseknek szívás, másoknak hobbi