Éppen begördültem az ózdi autóbusz-állomás melletti salakos parkolóba, és bezártam a kocsimat, amikor a szemem sarkából arra lettem figyelmes, hogy a mellettem parkoló Wagon R+ ajtajában ott fityeg a kulcs. Vártam egy kicsit, közben szétnéztem, hátha a tulaj csak a közelben kóricál, de nem volt mozgás a parkoló környékén.
Mivel buszhoz siettem, idő szűkében az első gondolatom az volt, hogy az állomás forgalmi irodájában leadom a kulcsot egy cetli kíséretében, és a figyelmetlen suzukisnak is hagyok egy papírt a nevemmel, telefonszámommal. Nos, az irodában – ezt mondjuk meg is értem – nem akarták vállalni a felelősséget, mondván, nehogy meggyanúsítsák őket, ha valami eltűnt az őrizetlenül álló autóból. Hagyjam ott a zárban – mondták.
Egy utcányival arrébb azonban annyira megszaporodtak már az autófeltörések, hogy úgy éreztem, nem kellene ennyiben hagyni a dolgot. Kerestem egy rendőrségi segélyhívót – ezek nálunk a város több pontján, villanyoszlopokon vannak elhelyezve, és közvetlenül az ügyeletet lehet elérni velük. Gépi hang tájékoztatott, hogy hamarosan az illetékeshez kapcsolnak, de végül csak egy üzenetrögzítőt kaptam, megtelt tárhellyel.
Mielőtt telefont rántottam volna, eszembe jutott, hogy a rendőrség aránylag közel van - talán gyorsabban megjárom az utat, mint ahogy kiérnek. A busz indulásáig öt percem volt, gondoltam, azt már mindenképpen lekésem. Végül szerencsém lett: alig tettem néhány lépést, amikor két járőr fordult be a sarkon gyalogosan. Bőszen integettem nekik, majd odaérve megnyugtattak arról, hogy intézkednek, én pedig mehetek a buszomhoz – így még éppen sikerült elcsípnem azt.
Egy ilyen esetnek mindenki számára van tanulsága. A legfontosabb, hogy legyünk figyelmesebbek, vigyázzunk jobban az értékeinkre – akár egy biztonságosnak vélt helyen is érhet minket kellemetlen meglepetés, legalább ne könnyítsük meg az autótolvajok dolgát. Ha pedig észlelünk hasonló esetet, ne hunyjuk be a szemünket, ne fordítsuk el a fejünket.
