Felborítottam a BMW-t

Imádom a timelapse videókat. Perverz kéjjel szoktam nézni, ahogy a felhők száguldanak az égen, ahogy fél perc alatt körbeszalad a nap a horizonton, vagy amikor tébolyult hangyákként cikáznak az emberek a nagyvárosok utcáin. De a legjobbak a szerelős timelapse-ek. Amikor váratlanul, a semmiből tűnnek fel az olajos overallok különböző pontokon, tíz másodperc alatt megvan a difficsere, vagy egy komplett motorbeépítés fél perc. Egyik haverom egyszer csinált egy ilyet egy ralis Saxo VTS-ről, kábé harmincszor néztem meg, ahogy három villámszerelő zsipp-zsupp belógatja a motort, és már röfög is.

Fejben is így mennek a dolgok, amikor az ember elképzeli az autófelújítást. Hiszen a neten ott vannak a fotógalériák, végigpörgetjük, és máris feltámad poraiból a 911-es Porsche, vagy a nagypapa piskóta-Escortja alakul át büntető raliautóvá, esetleg a semmiből épül fel egy Lotus 7-replika. Két perc az egész, sima ügy, az egyik képen még tenyérnyi rozsdalyukak, a következőn már ott a friss lemez. Leveles rozsda tűnik el, jön a drótkorong, és már fénylik is az alapozó.

Ha a BMW-m rendberakásáról timelapse-et forgatnánk, nagy feketeség lenne, néhány atomvillanással. Nem sok a heti egy-két nap, amit foglalkozni tudok vele, abba kell belesűríteni a lehető legtöbbet. Vegyük hozzá, hogy most, hogy harmadszor szedem miszlikre, amióta nálam van, minden eddiginél alaposabban dolgozom, nem szeretném a véletlenre bízni. Így történhet az, hogy lassan három hónapja oldalára borítva pihen, várva, hogy centiről centire haladva megtisztítsam az alját a közel negyven év alatt rárakódott kosztól, a lakatolás után is elkerülhetetlen alattomos felületi rozsdapöttyöktől, a gyári alvázvédelem maradványaitól, és egy olyan bevonatot kapjon, ami kitart még negyven évig. Na jó, elégedett leszek, ha csak húsz évig nem kell hozzá nyúlni. Ha leszállunk a földre, igazából persze a tíz is csoda lenne.

Néha a garázs előtt pihegve, két munkafázis között, amikor éppen a drótkorong felverte por vagy festékköd gomolyog kifelé a nyitott ajtón, azon töprengek, mit gondolhatnak az arra járók. Vagy a szemben lakók. Nagy ritkán kinyílik a garázskapu, ott áll oldalára borítva egy felismerhetetlen régi szutyok, és szemmel láthatóan nem történik semmi, csak egy meggyötört képű srác bámul üveges tekintettel befelé, fülig retkesen.

Előfordul az életben, hogy szart kell lapátolni. Felgyűri az ember az ingujjat, kesztyűt húz, megkeményíti a lelkét, vesz egy nagy levegőt, és megteszi, amit meg kell tenni. Egy autó alján végigmenni drótkoronggal, amíg mindenhol tiszta, fénylő vasat nem látunk, az a típusú meló, amit minden férfinak magának kell megcsinálnia. Biztos van az a pénz, amennyiért megteszi más, de az vagy nem lesz olyan, vagy irgalmatlanul nagy összeg.

Sziszüphosz jut eszembe. Meg az Idétlen időkig című örökbecsű. Három hónap még akkor is sok idő, ha közben volt egy pályanap, meg néhány hét kényszerpihenő is, amíg begyógyult a flexbe fogott drótkorong szántotta seb a csuklómon, és átvitt értelemben a fejemben. Most már úgy látom, tényleg a vége felé járok, de olyan gondolatok fogantak meg bennem, amik sok jót nem jelentenek.

Megéri? Amikor nem más teszi fel a kérdést, hanem te saját magadnak, akkor érdemes elgondolkodni, nem csak előhúzni zsebből a szokásos ütőkártyákat. Megéri azt a számtalan, sapkában, védőszemüvegben, maszkban, fülvédőben töltött órát, hogy aztán esetleg pár évig páváskodhassak egy régi bimmerrel? Egy évnyi szabadidőm tetemes részét, hogy felvághassak az ikerkarburátorok szívóhangjával? Egyelőre a szokásos belső hanggal nyugtatom magam, hogy ez egy hobbi. Nem szabad mérlegelni, hogy hány órát töltött vele az ember, hiszen ez kikapcsolódás, szórakozás, móka. Vannak persze olyan munkafázisok, ahol venni kell egy nagy levegőt, és végig kell csinálni, de ezek nem tartanak örökké. A végeredmény pedig mindenért kárpótol.

A fenéklemez drótkorongozása sem tartott örökké, így a nyár végére már részben le is alapoztam a lecsupaszított lemezt, még ha erről fényképes bizonyítékot egyelőre nem is tudok bemutatni. Néhány rész pedig már teljesen elkészült, a szintén nem túl hálás első doblemezek és az első sárvédők belső oldala. Amikor elbizonytalanodom, ezeket kezdem el nézegetni, simogatni, és félig hunyorítva elképzelem, hogy az egész autó alja már így néz ki.

Talán a varrattömítést csinálom a legnagyobb élvezettel. Nagyon hiszek a Teroson-féle anyagban és a saját perfekcionizmusomban, milliméterről milliméterre nyomom ki a fogkrémet a kartusból és kenem be az összes hézagba, ahová bekúszhatna a víz. Mivel ugye hetek telnek el az egyes rétegek között, szépen ellenőrizni tudom, hogy mennyire marad rugalmas a paszta. Egyelőre elégedett vagyok - ha húsz évig megőrzi a ruganyosságát, akkor leszek csak igazán boldog.

Ugyanez érvényes a gyártó rücsijére: az első két flakon kifújása után nagyon úgy tűnik, megérte a háromszoros árat a legolcsóbb cuccokhoz képest, amelyek kötés után ridegek lesznek, mint a rinocérosz bőre, és perceken belül megjelennek rajta a repedések. Ezzel már dolgozni is jobb, remek a konzisztenciája, csinos a textúrája, és két hónappal a próbafújás után ugyanúgy eltűnik rajta a körömbenyomás, mint az első napon. Tartsa meg jó szokását.

Alig várom a pillanatot, amikor megint vízszintbe dönthetem és visszatolhatom alá a futóművet. Persze csak azért, hogy mozgatható legyen, hiszen a futómű is elbírna némi törődést. De akkor legalább látványra megint közelebb kerülne egy üzemképes autóhoz.

Mert pokolian hiányzik. Néha reggel arra ébredek, hogy mozog a jobb lábfejem, és azt képzelem, hogy a BMW gázpedálja van alatta. Hallom az öblös szívóhangot, érzem, ahogy zár a diffi, és két vastag fekete csík fölött seder a kereklámpás kis feneke. Megéri, megéri, csak haladnánk már végre egy keveset, hogy látsszon a vége.