Amerika Dakarja: Baja 1000

2015.11.22. 15:54
10 hozzászólás
Amikor a Honda amerikai képviselete megbízta egy feladattal Bud Ekins kaszkadőr-motorversenyzőt, fogalmuk sem volt, hogy a világ egyik legjobb terepversenyének ágyaznak meg.

A feladat valahogy így szólt: kéne egy gyilkos tesztút, ahol kijöhetnek az új CL72 Scrambler hibái. Egyszóval megbízhatóságtesztet akartak a Honda első terepet is bíró sportmotorjának, Ekins pedig talált egy erre alkalmas 1500 kilométeres utat a Baja California-félszigeten. 1962-ben járunk, mobil- vagy műholdas telefon még sehol, és a másfél magyarországnyi félsziget sem volt egy jól infrastruktúrált terület.

Ha Észak-Amerikában megkérdezel hat embert, hogy melyik a legfaszább autóverseny, amit sivatagban rendeznek, öt biztosan azt mondja majd, a Baja 1000. Dakar-raliról a fele nem is hallott, az az egy meg azt hiszi, Bonneville-ben is verseny van, nem rekordhajsza. Amerika többek közt azért nagyon király hely, mert 2015-ben is életképes egy futam, aminek szabálykönyve kis túlzással elférne egy kulcstartón: itt a rajt, ott a cél, a kettő között a sivatag és a leggyorsabb nyer. Ez a Baja 1000, aminek alapjait Ekins-ék kalandja adta. Hogy miért annyira menő? Nézd meg ezt a belsőkamerás videót, aztán folytatjuk a törivel. 

A kezdet

A hollywoodi születésű Ekins-nek nem kellett messzire mennie a tökéletes útvonalért. A Kaliforniával szomszédos, Mexikóhoz tartozó Baja California mindent tud, ami egy ilyen teszthez kell. Szárazság van, forróak a nappalok, tele van kiszáradt vízmosással, kemény sziklával, puha homokkal, és azóta már egész jól el lett látva aszfaltozott utakkal is. Mint a Scrambler 305 terepesített verziója, a CL72 nem is vizsgázhatott volna alkalmasabb terepen.

Egy Polaris a 2012-es versenyen - alatta egy tipikus Baja California-i földút
Egy Polaris a 2012-es versenyen - alatta egy tipikus Baja California-i földút

Ekins a félsziget két távoli városát, Tijuánát és La Pazt jelölte ki végpontoknak. Tijuanát az olcsó prostikról, az illegális gyógyszerpiacairól és katasztrofális közbiztonságáról ismeri a világ, La Paz pedig egy elzárt kisváros a félsziget végéhez közel. Triumph-os kötődése miatt Bud végül aktívan már nem vett részt a teszten, helyette testvére, Dave, és egy Honda-kereskedés-tulajdonos, Billy Robertson motoroztak. Miután felderítésként még egy Cessnával végigrepülték az utat, 1962. március 22-én, egy harmincéves autós térképre és segítőikre támaszkodva, közvetlen éjfél után elindultak La Pazba. 

Út közbeni pihenő a segítőkkel
Út közbeni pihenő a segítőkkel

A feladat sikere legalább annyira a logisztikán múlt, mint a motorok teherbírásán. Bár a szigetet ma már hosszában átszeli a Mexican Federal Highway 1, akkoriban még aszfaltozott út se volt arrafelé sok, nem hogy benzinkút. Egy kisrepülő kísérte őket fentről, és körülbelül minden 80 mérföld után leszállt megtankolni a motorokat. A kalandokról kevés részletet rejt az online irodalom, de azt tudni, hogy az első reggelen már mindketten túl voltak egy-egy bukáson, amit Robertson motorja komolyan megsínylett. Emellett a srácoknak a köd és az éjszakai motorozás okozta a legtöbb kellemetlenséget. A második este, túl a táv nagy részén a köd ellehetetlenítette a navigálást, annyi motoron töltött óra után nem kicsit lehetett kellemetlen, amikor a ködből felbukkanó keréknyomaikat látva kellett rádöbbenniük, hogy körbe-körbe mennek.

Egy másik pihenő alkalmával. Balra Dave Ekins, jobbra Billy Robertson
Egy másik pihenő alkalmával. Balra Dave Ekins, jobbra Billy Robertson

A cél nem csak a táv teljesítése volt, igyekeztek erős referenciaidőt felállítani. Bár nem volt verseny köztük, végül Ekins ért cél előbb: 39 óra és 56 perc alatt tudta le az 1533 kilométeres távot. Ekkor küldött táviratával mintegy igazolta a rekordot, majd négy órával később beesett Robertson is, akinek az úton elment egy henger a motorjában. A kalandról több újság beszámolt, a Honda elérte célját, híre ment a CL72 Scrambler teljesítményének, de hasonló próbálkozás évekig nem verte arrafelé a kopár táj porát.

Bud McQuennel vigasztalódott 

Bud Ekins ugyan kimaradt a buliból, de nevét más vonalról erősen őrzi az utókor. Egyrészt kiváló endurós volt, másrészt rengeteg filmben kaszkadőrködött fiatal éveiben. Az 1950-es években egy Triumph üzletet vezetett Los Angelesben, ott ismerte meg Steve McQueent, mint vásárlóját.

Bud Ekins (balra) és Steve McQueen együtt egy buggy mellett
Bud Ekins (balra) és Steve McQueen együtt egy buggy mellett

Szakmai kapcsolat, majd barátság alakult ki köztük. A hatvanas években, amikor McQueen is aktívan érdeklődött a motorozás iránt, Ekins Amerika legjobb terepmotorosának számított. Karrierjük több ponton találkozott, 1964-ben például együtt voltak tagjai az amerikai endurocsapatnak az NDK-ban megtartott hatnaposon.

McQueen és Bud élete másik közös pontja a filmezés volt. McQueen híres volt arról, hogy nagyon durva jeleneteket is bevállalt forgatásokkor, de amikor már ő is nemet mondott, vagy a stáb nem engedte hősködni, olyankor általában Ekins volt a dublőre. Így például az  A nagy szökés méltán sokat hivatkozott jelenetében ő ugrotta át a kerítést McQueen helyett a Triumph-fal, de a Bullitban is volt, hogy ő vezette a Mustang 390 GT-t. (Az ugratós jelenet 5:30-nél)  

Rekorderek szajhája lett a kopár táj

Ekins és Robertson útja nem merült feledésbe, de öt év kellett, míg kifejezetten rekorddöntési szándékkal próbálkozott valaki Baja Californián. Bruce Meyers, ekkoriban még feltörekvő hobbiautó-építő, a dűnebuggy-zás Szent Pálja volt az első. Meyers Bogárból épített buggy-t, remélve, hogy a hondások által felállított referenciaidő megdöntésével ismertséget szerez az üzlethez. Megérte nekiindulni: navigátorával 34 óra 45 perc alatt tették meg a két város közti távot, több mint öt órát faragva Ekinsék eredményén. Megvolt a médiavisszhang is, és nagyon hamar jöttek az új kihívók. Köztük valaki egy Rambler Americannal, a világ talán legkevésbé ideillő autójával egész 31 óráig vitte a szintidőt.

Gyorsszerviz az első, akkor még Mexican 1000 néven futó versenyen
Gyorsszerviz az első, akkor még Mexican 1000 néven futó versenyen

A különféle próbálkozások után a NORRA - ami lényegében az amerikai off-road-versenyzés szövetsége - 1967-re szervezett versenyt csinált a rekordhajszából. Mexican 1000 Rally nevén, Tijuana és La Paz között, amit egy Meyers-féle buggy-val nyertek 27 óra 38 perc alatt. Ezután rendszeres lett, minden évben megrendezték, majd amikor jött az olajválság, a NORRA kiszállt, és '75-ben már a dél-kaliforniai off-road-versenyzés szövetség (SCORA) csinálta tovább Baja 1000 néven. Általuk lett világszínvonalú, profin szervezett verseny. A mai napig ők szervezik, kötődve a gyökerekhez.

48 éve alatt a Baja 1000 sosem hagyta el félszigetet, de a táv már nem ugyanaz, amin Ekinsék végigmentek. A Tijuana egy ideje kikerült az útvonaltervekből, a központi város Ensenada lett. A versenyek általában innen rajtolnak, vagy itt érnek célba, de az sem ritka, hogy úgynevezett hurokversennyel itt van a rajt és a cél is. Az útvonalon ellenőrző pontokat kell érinteni, azon túl mindenki azt csinál, amit akar. A táv hossza változó, általában 700 és 1000 mérföld közötti, azaz 1100 és 1600 kilométer között mozog. Ezalatt csak rövid szervizpihenők vannak tankoláshoz, pilótacseréhez. Párhuzamként: egy Dakar-ralin általában 4,5-5 ezer kilométer az a táv, amit időre futnak, de azt ott két hét alatt nyomják le. A fő terep a Baja-n is a sivatag, de itt azért átmennek gettókon, városokon is - semmi sem szent. A fő különbség azonban a taktika hiánya: itt nincs idő elvenni a gázt ugratódal felérő dombocskák előtt vagy ha jön keresztbe a patak. Aki beosztaná a technikát, nem nyer - ennyire egyszerű.     

Minden jöhet

Az amerikaik sportfelfogását tükrözi, hogy gyakorlatilag mindenféle terepbíró járműnek van kategória a versenyen. Vannak itt buggy-k, emelt hasú bármik, szöcskék, pickupok, közel széria terepjárók, de a csúcsot a Trophy Truckok jelentik. Ezek a 700-850 lóerős V8-assal szerelt, szinte minden esetben hátsó-kerékhajtású, nyitott fülkés, nem ritkán 90(!) centis rugóúttal bíró szörnyek viszik el a show-t.

A szabályok annyira lazák, hogy egy autót akár három ember is elvezethet a célig, így általában egy versenynek még az autósoknál is több győztese van. Az igazán kemények persze egymaguk nyomják végig. Ilyen BJ Baldwin, a 2013-as és '14-es futam győztese, aki Recoil című videósorozatával egyfajta nagykövetként igyekszik népszerűsíteni a Baja-versenyzést. Az idei videója pár nappal a verseny előtt jött ki. Tessék, ezt tudja városban a csúcskategória, egy Trophy Truck: 

A Baja 1000 örök kérdése, hogy kettő vagy négy kerék. Bár Ekinsék referenciaidejét sorra autóval pofozták, a versenyen már többségében a motorok voltak gyorsabbak. A terep extremitását mutatja, hogy az eddigi 47 versenyből 10 alkalommal nyerte autós az összetett értékelést, és 37-szer motoros. Ebben a mezőnyben azonban nincsenek magányos hősök, nincs az az ironman, aki ilyen terepen kibír majd egy egész napot versenytempóban, így kicsit sem meglepő, hogy egy motoron jellemzően hárman, de akár négyen is ülnek a verseny alatt. A legnagyobb isten egyértelműen Larry Roeseler, aki tízszer nyert a motorosok között és háromszor az autós mezőnyben, és ebből a tizenhárom sikerből tízszer összetett győztes is volt.

Nem vénnek való vidék

A vidéki Mexikóról sok szépet lehet mondani, de hogy biztonságos volna semmiképp. A Baja-félsziget mondjuk a drogháborúból földrajzi okokból többé-kevésbé kimarad (kivéve Tijuánát, annak határvárosként kijut a szarból), de azért itt is történnek furcsa dolgok. Mint 2007-ben, amikor egy, a versenyt követő helikopter lezuhant. Ez idáig tény, ami utána jött egyike a versenyt övező extrém sztoriknak. A baleset egyik halottja állítólag egy drogkartell magas rangú tagja volt, akinek a teteméért aztán fegyveresek törtek be egy helyi hullaházba. Az akcióban megöltek több rendőrt, és több holttest is eltűnt. A mexikói hírközlés színvonalát mutatja, hogy a mai napig nem tiszta, a sztori valóban így történt-e, vagy hogy megtörtént egyáltalán.     

A bűnözés csak az egyik probléma, a versenyt sokkal közvetlenebbül érinti egy idióta hagyomány, a csapdaállítás. Mint bárhol a világ háta mögött, Baja vidékein lakik néhány nagyon egyszerű ember. A versenyzők minden évben panaszkodnak, hogy az elhagyottabb szakaszokon a nézők akadályokat, csapdákat építenek, gödröket ásnak vagy álcázzák a természeteseket. Ez így van a kezdetek óta, és egyelőre nem látni megoldást. 

Nincs az a szervező, aki egy 1000+ kilométeres távon garantálni tudná a védelmet a hülyéktől, a versenyzők így jobb híján követik azt az általános szabályt, miszerint ha nagyon kieső tájon sok nézőt látnak egy helyen, akkor ott jó eséllyel várja őket valami meglepetés. Na, meg lejelentik rádión a szervezőknek, de a távolságok miatt minden beavatkozás nagyon lassú. Ez a kretén tradíció rengeteg balesetet okozott a verseny történelmében, a KTM-es Kurt Caselli két évvel ezelőtti halálos balesete körül is sok volt a kérdőjel, sokáig úgy tartották, az ő balesetét is egy néző csapdája okozta.

Szóval lakik itt néhány nagyon egyszerű ember:

És akkor ott van még az általános biztonság, mondjuk a nézőké. Azoké, akik nem annyira kretének, hogy buckákat építsenek vagy gödrökbe feküdjenek, szimplán kontrollálhatatlanok. A szabályrendszer ugyan a SCORE-é, a lebonyolítás, a biztonsági személyzet azonban nagyrészt helyi erőből áll. Aki járt már latin országban tudja, hogy nem a rendezettség mintaországai ezek, ezért talán meg sem kéne lepődni, hogy a szervezők nem próbálják kordonok mögé szorítani tömeget, aminek egyenes következménye, hogy a frekventáltabb területeken minden ugrató orosz rulett. 

Most akkor veri a Dakart vagy nem?

Elmúlt közel ötven éve alatt a Baja 1000 Észak-Amerika legnevesebb tereprali-versenye lett, de nem is nőtte túl a kontinenst. Bár próbálkoztak itt neves európai autóversenyzők is, például Armin Schwarz vagy Gunnar Nilsson, egyetlen kivétellel csak amerikaiak tudtak nyerni az autós értékelésben, és motorosoknál sem sokkal színesebb a lista. Nagy itt a belterjesség, az az egy autós kivétel pedig egy mexikói páros volt. Külsőségeiben mindig is kötődött a Dakar-ralihoz, de valójában egész más műfaj a kettő. A Baja 1000 nem egy többhetes megbízhatósági verseny, hanem egy egyszakaszos őrült hajsza, ahol nincs idő taktikázni. Ez az egy szakasz hosszban, kihívásban összemérhetetlen még egy maratoni Dakar-szakasszal is, és bármivel, amit az egynapos terepralizás ismer.

Hogy világviszonylatban melyik a népszerűbb, nehéz megítélni. A YouTube-videók nézettsége alapján egyértelműen ez, de a nagy pénz inkább a Dakarban mozog, európai gyökerei, a két hétig tartó közvetítés miatt az vonzza magához a nagy márkákat, és az egész menedzsmentje a rendezéstől a tévéközvetítéseikig sokkal professzionálisabb, mint a Baja-é. Azonban pont ez a sokszor esetlenségbe hajló félprofiság, az ilyen-olyan biztonsági hiányosságok, amik miatt ez egy kevésbé steril, ám annál kultikusabb kaland maradt. Hogy melyik a nehezebb nem lehet megmondani, nagyon más műfaj a kettő, de közös nevezőnek ott van Robby Gordon, aki a Dakaron csak őrült hummeres becenéven fut. A kéthetes sivatagi versenyen sosem tudott győzni, itt háromszor is nyert.   

Mi volt idén?

A poszt apropója, hogy az idei futam pont tegnap ért véget. A tavalyi győztes Rob MacCachren idén is győzött, de a már említett gyenge menedzsmentet igazolja, hogy jó egy nappal a verseny vége után még semmiféle összefoglaló videót nem találni az idei Baja-ról. Zárásnak jobb híján itt van egy ugratás-pornó a Baja jelenlegi két királyával, MacCachrennel és BJ Baldwinnal, na meg az ő Truck Trophy-jukkal.