Ma 45 éve, hogy utoljára verettük a Holdon

2017.12.14. 10:22
19 hozzászólás

1972. december 14. – a nap, amikor az utolsó űrcsizma-nyomot hagytuk a Holdon, ahogy ma kereken 45 éve van annak is, hogy az – eddig – utolsót villanyautózott egy fajtársunk egy idegen égitesten: Eugene Cernan csapatta a helyben kasznizott holdjáróval.

Eugene Cernan az Apollo-17 első holdsétáján
Eugene Cernan az Apollo-17 első holdsétáján

Ha ezt a posztot 2017. december 14. reggel 6 óra 40 perc után olvasod, már eltelt 45 év azóta, hogy az Apollo-17 két űrhajósa, Eugene Cernan és Harrison Schmitt az emberiség eddigi utolsó holdsétája után leparkolták a holdjárót, azaz az LRV-t (Lunar Roving Vehicle). Az már jóval korábban kiderült, hogy sok újat nem tudnak meg a NASA-nál a Holdról, ha felküldenek űrhajósokat a holdkomp körül sétálgatni, így ez már a harmadik út volt, hogy a legénység holdjárót is vitt magával. Persze nem ugyanazt, a 15-ös és a 16-os küldetés egy-egy LRV-je addigra már ott pihentek egy ideje az élettelen holdporban. Ahogy aztán a harmadik is erre a sorsra jutott: ott áll már 45 éve mozdulatlanul.

Az Apollo-17 nyomai a Holdon. Jobbra lent a holdjáró, ott áll a mai napig
Az Apollo-17 nyomai a Holdon. Jobbra lent a holdjáró, ott áll a mai napig

56-os emigráns, Pavlics Ferenc autójáról van szó. Azaz nyilván több száz ember munkája benne volt, de Pavlics volt az, aki a General Motors alkalmazottjaként vezette a Boeinggel közös munkát. A LRV program műszaki igazgatója volt a tervezéstől a tesztelésen át a kivitelezésig; élete nagy sztorija, hogyan kopogott be Wernher von Braunhoz a Rover 1:6-os modelljével és nyűgözte le az embert, akinél a világon senki sem értett jobban a rakétákhoz a huszadik században. Az sem kis sztori, ahogy Pavlics rájött, milyen kerekeket kell rakni rá, hogy bírja a puha holdport, de arról a lenti linkeken.

Pavlics Ferenc már idősen, az LRV modelljével
Pavlics Ferenc már idősen, az LRV modelljével

Pavlicsék másfél éves kemény munkával, de hozták, amit a NASA akart: 3,1 méter hosszú, 2,06 méter széles jármű, ami megbízhatóan működik mínusz 160 és plusz 125 Celsius fok között, ami nem lehet nehezebb 208 kilogramnál, de elbír két űrhajóst űrruhástól, sok kiló felszerelést és kőzetmintát, ami még a holdi gravitáció mellett sem kis teher. Az LRV négy kereke mindegyikét külön villanymotor hajtotta, 45 fokos lejtőn is stabilan haladt, de ami a legfontosabb: összehajtható volt. A NASA csak úgy ment bele a dologba, ha a holdkomp szűkös rakterébe be lehet hajtogatni, majd odafönt minden nehezítő körülmény ellenére egyszerűen és megbízhatóan kihajtogatható. Így:

Szóval 1972. decembere és az Apollo-17 évfordulós útja. Ekkorra már az egész világ tudta, hogy jó ideig ez az utolsó alkalom, hogy az ember a Holdon jár. A vietnami háború vitte a pénzt és az amerikai közvélemény figyelmét, a hidegháború frontvonala az első holdraszállással az űrből átkerült Ázsiába, így az Apollo-programot lerövidítették, minden 17-es utánra tervezett küldetést töröltek. Ebben a tudatban szállt le tizenegyedik és tizenkettedik emberként Cernan és Schmitt december 11-én a geológusok paradicsomának sejtett Taurus-Littrow völgyben. Az utolsó Holdra lépő, Schmitt volt az első űrhajós, aki nem berepülőpilótaként, hanem geológusként került a programba, amiért ment is a hiszti a NASA-n belül, de végül győzött a tudós lobbi.

Az Apollo-17 legénysége: balra Schmitt, lent Cernan, jobbra fent Ronald Evans (ő maradt fent a parancsnoki modulban)
Az Apollo-17 legénysége: balra Schmitt, lent Cernan, jobbra fent Ronald Evans (ő maradt fent a parancsnoki modulban)

Az utolsó Apollo-küldetés simán ment: négy és fél nappal azután, hogy elstartoltak a Kennedy Űrközpontból, Cernan parancsnok és Schmitt landoltak a holdkomppal. Innen jött szokásos menet: a műszercsomag kipakolása, beüzemelése és ugyanez a holdjáróval. Ahogy a korábbi két küldetésre, úgy a 17-esre is három EVA, azaz holdséta jutott, mindhárom lelke a holdjáró volt. Az LRV első útján, az Apollo-15-nél volt egy kisebb probléma a tartalék kormányberendezéssel, de azóta semmi komoly, a 17 legénysége így relatív nagy biztonságérzettel eltávolodhatott kilométerekre a hazaút egyetlen eszközétől, a holdkomptól. December 11-én indult első útja a 17-nek a Holdon. A mérőműszerek felállításával a vártnál több idő elment, így ekkor a csak 150 méterre található Steno krátert nézték meg közelről.

A következő napon belehúztak: a történelem leghosszabb holdsétája 7 óra 36 percig tartott. A geológiai vizsgálatokra hangolt úton 20,4 kilométert tett meg Cernan és Schmitt, az út egy részén 7,6 kilométerre távolodtak a holdkomptól, egy pontján pedig 18 km/h-val haladtak. Az előző két mondatban minden adat máig rekord – igaz, utóbbi nem hitelesített. A nagy hajtásnak lett ára: az LRV sárhányójából letört egy darab, a kerék felverte a finom port Cernanék ruhájára. A fehér szakafander így sokkal kevesebb hőt vert vissza, a ruhák melegedni kezdtek, de egy műanyag térképlap rögzítésével megoldották a dolgot, íme:

tumblr oxivp4nVrj1u4yptgo1 1280

Másnap aztán eljött az utolsó utunk a Holdon. A koordinált világidő (UTC) szerint december 13. 22:25-kor indult az utolsó holdséta, egy könnyed 12,1 kilométeres út. Ahogy addig, most is Cernan vezetett: hegyoldalból legördült sziklákat vizsgáltak, begyűjtöttek pár kiló kőzetmintát, elvégeztek egy sor fizikai vizsgálatot, majd 14-én, UTC szerinti 5:40-kor véget ért a küldetés érdemi része. A holdjárót leparkolták a holdkomptól távol, úgy 145 méterre. Egyrészt, hogy a felszálláskor felkavart por ne tegyen kárt benne, másrészt, hogy a rajta lévő kamerával felvegyék, ahogy Cernan és Schmitt utolsó emberként elhagyja a Holdat. Ma 45 éve.

Nézni- és olvasnivaló a témában

  • A Puli Space honlapján is olvasható egy tartalmas interjú Pavlics Ferenccel az emigrációról, a General Motors-os évekről és persze a LRV-ről.

A YouTube-nak hála bármikor megnézheted a Gépek a Holdon-sorozat holdjáróról szóló részét, amiben Pavlics Ferenc maga meséli el, hogy kopogtak be Wernher von Braun irodájába a Lunar Roving makattjével.