A nácik temploma volt, ma versenypálya

2018.07.28. 09:06
24 hozzászólás

Kefebajszos führerimitátor legyek, ha ez nem szándékos poén. A náci múzeum recepcióján egyetlen srác van szolgálatban: erősen mediterrán színezetű fiú, jó eséllyel török gyökerekkel. A nyers téglás boltívek alatt ülve adja egymás után a római Colosseum mintájára készült épület gyomrába szóló belépőjegyet a megilletődött látogatóknak. Jó poén, de ezt leszámítva az előtérben még semmiféle impulzus nem ér, mégis magamra erőltetek egy sablonfapofát: ez itt mégiscsak a Harmadik Birodalom szellemi epicentruma.

Úgy kerültem ide, hogy a Nürnbergi Játékvásáron eluntam az 1:25-ös Tigriseket és U-boatokat. Ez a világ legnagyobb ilyen expója. Nem kifejezetten a náci játékoké, úgy általában mindené, ami makett, modell vagy játék. 1950 óta rendezik, helyszíne a Messezentrum: egy 170 ezer négyzetméteres steril épületkomplexum a város Dutzendteich-nek nevezett délkeleti sarkán. Nincs benne semmi magasztos: giga kiállítótermei vannak, nagy, homogén falai kevés ívvel, pedig a főbejárattól egy bal fordulóval nagyjából húsz percet lehet egy irányba sétálni anélkül, hogy elhagynánk Albert Speer második kedvenc homokozóját. A náci múzeum a túlfélen van.

Vallomás egy elfelejtett posztról


Gyanúsan téliek a képek? Nem véletlen. A nürnbergi náci romokat még a 2016-os januári villanytúra egy napján jártam végig, majd még az út alatt nyitottam hozzá egy Word doksit, amit aztán magára hagytam mind a sokezer karakterével. Bő két évet pangott a gépemen, mielőtt neki ugrottam újra a témának. Aki csak az autósportos felütés miatt jött be és nem érdekli a Dutzendteich náci hagyatéka, görgessen párat lefele, a beszédes felcím alatt megtalálja.

A kiállítástól a múzeumig egy negyven méter széles út vezet. 1,5 kilométer hosszan épült a harmincas években, be mélyen Reichsparteitagsgelände-re, a nagy náci épülettengerbe, ami ma már inkább csak egy nagy park hol nagy, hol óriási romos épülettel. Az út neve egyszerűen Große Straße, azaz a Nagy Út. Fekete és fehér gránitból rakták végig, szigorúan 1,2 méteres oldalhosszúságú lapokból, ami egész pontosan két porosz díszlépés. Eredetileg két kilométeresre tervezték, de ahogy nagyjából semmit a placcon nem tudták befejezni; a háború kezdetéig építették. Hogy a gránit és a német kivitelezés milyen jó páros mutatja, hogy az út meghagyott része nemhogy fennmaradt, de egy szakaszán ma autók járnak, parkolnak. 

Azt a boltíves óriást az út másik végén, ahol a múzeum is áll, valójában csak ihlette a Colosseum, de ez U alakú, az meg ugye elliptikus. A múzeum neve sem náci múzeum, hanem Dokumentationszentrum Reichsparteitagsgelände. Reichsparteitagsgelände, mint Birodalmi Pártnapok Területe, az épület pedig szimplán Kongreshalle, azaz Kongresszusi Központ. 2001-ben nyitott, sokat megtudni itt arról, mit és hogyan túrtak fel a placcon a nácik.

Az például már a török portástól tíz méterre, a második teremben tiszta lesz, hogy a hely története érdemben nem ott kezdődött, hogy Hitler hatalomátvétele után jöttek a nácik téglával, gránitlapokkal a hátukon. Még jóval azelőtt, hogy Speer felrajzolta az első terveket a területre, és majd száz évvel azelőtt, hogy Hitler kedvenc házi építészének pusztuló épületei között egymás után rendezték a mindenféle autó- és motorversenyeket, a hely már része volt a nürnbergi vérkeringésnek. Már az 1800-as évek végén ide, a Dutzendteich-re járt a nürnbergi polgárság piknikezni. A város érdemi belvárosa fél óra sétára volt akkor is; volt már itt tó, zöld mező és fás ösvények gyakorlatilag mindent lehetett itt csinálni, amit akkoriban hobbinak hívtak. 

A huszadik század elején aztán fokozatosan lett egyre használtabb rendezvényközpont a terület. Épültek ide kávézók, sétányok, rendezvénycsarnokok, de még egy állatkert is. Évről-évre sok nagy összejövetelt tartottak a területen, amik közül csak egy volt a Nemzetszocialista Párt éves Birodalmi Pártnapja. Hitler sleppje először 1927-ben jött össze itt. Akkoriban éppen választások útján próbáltak hatalomra kerülni kevés sikerrel. Két évvel később megint ide szervezték a pártnapot, szerencséjükre akkor már zúzott a gazdasági válság, és a megborított közhangulat sokat segített a nemzetszocialista politikának a következő választásokon.

Mire '33-ban hatalomra jutottak, a nácik már erősen kötődtek a Dutzendteich-hez, annyira, hogy még az is felmerült, hogy idehozzák a '36-os olimpiát Berlin helyett. Így különösebben nem volt meglepő, hogy miután hozzájuk került a hatalom, nekiálltak legyalulni az egész placcot, hogy a saját ízlésükre szabják. Speer terve megalomán volt és kompromisszummentes. Teljhatalmat kapott, mint nagyjából minden munkájához a Birodalomban, de Germaniával szemben itt volt ideje alkotni.

Ahogy a Harmadik Birodalom építészetének általában, a nürnbergi náci épületek szellemi mintája is az ókori Róma volt. Azon a nem mellékes tényen mondjuk elcsúszott az ideológiai alapra helyezett építészet, hogy a germán törzsek az árja Róma szemében rühes kutyafalkák voltak, de Hitler idején még nem volt két kattintásra Wikipédia. Rómára a Dutzendteich-en ma leginkább a Kongresszusi Központ hajaz, az eredeti tervek szerint rá is vert volna a Colosseumra: 70 méter magasra tervezték, lett volna teteje is, de a háború lekötötte az energiákat, így végül az elkészült boltíves karéj 39 métere a csúcsmagasság. Ha nem építik ki benne ezt az emlékező centrumnak eufémizált múzeumot 2001-ben, ez is csak egy lenne az itt pusztuló romok közül. Mert pusztul itt minden.

A lassú pusztulás egyik oka, hogy itt nem volt front és bombázás se nagyon. 1945 januárjában a szövetségesek csúnyán szétbombázták Nürnberg óvárosát, de mint a náci párt szellemi központja, a Dutzendteich, bocsánat, az akkor éppen Reichsparteitagsgelände-nak nevezett terület alig kapott. Szegény Luitpoldhalle csarnok veszte mondjuk pont egy háború végén ledobott bomba volt. Az épület egykor Európa legnagyobb orgonájának otthona volt, ma parkoló és park van a helyén, meg a gazban ott áll az egykori homlokzati lépcsősor.

A legszomorúbb része a Dutzendteich-nek nem is egy épület, hanem annak a helye. Speerékben dolgozott a megalománia, úgy tervezték, felépítik ide a világ legnagyobb stadionját, ahol egyszerre 405 ezren nézhették volna a Nemzetszocialista Harci Játékokat. Az alapját elkezdték kiásni, majd jött a háború és hamar vége lett a munkának. Az alapot aztán kitöltötte a talajvíz, tó lett a helyén, amibe a háború után a mellé lerakott törmelékből és ipari hulladékból annyi kénvegyület szivárgott ide, hogy a Silbersee ma Nürnberg egyik fő környezetvédelmi problémája. Egy stadion azért ma is áll a Dutzendteich-en: a Hitlerjugend Stadion modernizált formájában ma az FC Nürnberg stadionja.

Zeppelin-mező

Fura érzés a Nagy Út gránitlapjain próbálni díszlépni, a Kongresszus még félkészen is nyomasztóan nagy, hát még milyen nyomasztó a múzeum benne, de első sorban nem ezekért hagytam hátra a játékvásárt. A Kongresszustól újabb húszperces sétára áll a Zeppelin-mező, annak végén a Zeppelin-tribün. Meg kell kerülni hozzá egy nagy tavat, a legnagyobbat a Dutzendteich-en, de olyan előéletért, ami ott vár, megéri a séta. Itt már egy versenypályára megyek bár ha követjük az időrendet, még le kell mennie a második világháborúnak, hogy itt bármi motoros jármű gurulgasson tankokon és Hitler Mercedesén kívül.

A Zeppelin-mezőhöz szinte már szakrálisan kötődtek a nácik. A mezőt régóta használták bemutatókra, de 1935-ben itt is nekiálltak egy nagy építkezésnek, hogy ne csak egy profán síkság legyen, hanem monumentális rendezvényközpont. Az északi oldalra építették a  legnagyobbat, a főtribünt, amit szintén az ókor építészete ihletett, de ezt Róma helyett Kis-Ázsiából másolták, a Pergamon-oltárról.

A főtribün hátában áll az Arany csarnok. Annak ajtójából pár lépcsőfok lefelé a főtribün közepe, a szónoki terasz, ahonnan Hitler és a jelentősebb párttagok szónokoltak a mezőn állóknak, illetve a mezőt körbe ölelő lelátókon ülőknek. Bár a nácik rövid ideig élvezhették a Zeppelint, nagyon hozzájuk nőtt. Itt zajlott a Nemzetiszocialista funkcionáriusok ünnepélyes felesketése és a Birodalmi Pártnapok monumentás tömegrendezvényei. 

Nürnberg mázlija, hogy nem a szovjetek értek ide előbb, így a város később az NSZK része lett. Az amerikaiak 1945 áprilisában foglalták el, a győzelem ünneplését pedig a náciknak legkedvesebb helyen, a Zeppelin-mezőn, konkrétan az Arany Csarnokban tartották. Aztán lerobbantották a tribün tetejéről a horogkeresztet. Még pár hónap és ide pár kilométerre, a bombázásokat épen átvészelő Igazságügyi Palotában lezajlott a nürnbergi per

Van erről egy jó film

Winkler mondogatta az út előtt, ha Nürnbergbe megyek, nézzem meg Az akarat diadalát. Nem fogadtam meg. Oké, hogy korszakalkotó, tele újító kameraállásokkal, Leni Riefenstahl biztos nagy zseni volt, de 1 óra 48 perc náculás fekete-fehérben, hosszú vágóképekkel nem kötne le, még ha amúgy benne is van a szétbombázás előtti Nürnberg. A Zeppelin-mező mondjuk akkor még pont készült, de ha megnéznéd, milyen őrületes giccsparádé ment itt egy pártbulin, itt megteheted. Tekergess a Dutzendteich-en tartott beszédekhez, abból lesz fogalmad róla.

Mentek a nácik, jöttek a grand prix-k

Bár Nürnberg a mai napig nem tudja, mit kezdjen a Dutzendteich náci hagyatékaival, a város hamar hasznát vette a Zeppelin-tribünnek és a köré épült utaknak. A háború után pillanatok alatt lábra állt a motorsport, '45 szeptemberében Párizsban már grand prix-t rendeztek, egy évre rá pedig úgy követték egymást a versenyek szerte Európában, mintha nem történelme legpusztítóbb gyalulásából lábadozott volna a kontinens. A versenyláz pedig hamar elérte Nürnberget is. 

1947 volt az év, hogy az első versenyt megrendezték itt. Kezdetben még inkább motoroknak, mivel a motorgyártásban amúgy nagyon erős Nürnberg gyártói (Ardie, Heckr, Mars, Victoria, Hercules, TWN, Zündapp) gyakran ide szerveztek bemutatókat, futamokat. Utcai pályának első osztályú a hely. A főtribünön tízezer szám fértek el a nézők, előtte és mögötte ott a széles az aszfaltút, paddocknak meg ott a mező. Ráadásul a széles utakon lehetett variálni a vonalvezetést, ahogy azt tették is az elmúlt hetven évben sokszor a Norisringnek keresztelt pályán.  

Az amerikaiak bulija óta a tribün egy renoválást leszámítva folyamatosan pusztult. 1967-ben azzal segítettek a helyzeten, hogy lerobbantották a főtribün két oldalán futó oszlopsort, azóta csak a főtribün áll csonkán, hátában a csarnokkal. A kora kétezres évekre már az elárvult főtribün állapota is sokat romlott, így 2008-ban kapott egy renoválást. Ennek hála nem dőlt még össze a főtribün és rajta a terasz, ahonnan Hitler osztotta agymenéseit az óriási tömegeknek.

Mit megvan a terasz, itt állok a közepén. Horizontig érő karlendítő németek helyett a távolban az az FC Nürnberg stadionja, a mezőn, a tribünnél is szarabb állapotú régi lelátók ölelésében edzőpályák, de van itt egy egész nagy kamionparkoló is. Ha nem futna hosszan magas szalagkorlát az út mellett szükségtelennek tűnő szakaszokon is, még a gyanúm se lenne meg, hogy bármi köze a helynek a motorporthoz. Mondjuk ezt a környezetidegen kőhalmot látva se gondolná senki, hogy a történelem egyik legbetegebb ideológiájának egyik legkedvesebb helyszíne volt.

Norisring leghíresebb halottja Pedro Rodríguez volt. 1947 óta öten haltak meg a pályán: hárman autóversenyen, ketten motorral. Utcai pálya létére sok itt a tempós szakasz, bukótér gyakorlatilag nincs, mégsem számít a veszélyesebb pályák közé; harminc éve nem történt itt tragikus baleset. A legsikeresebb versenyző, aki itt veszett oda, Rodríguez volt. A mexikói, aki futamokat nyert a Forma-1-ben, győzött Le Mans-ban és szinte minden neves megbízhatósági sportautófutamon. Még csak 31 éves volt, de már óriási sikeren túl, amikor 1971-ben egy Interserie futamon korlátnak szorították és bennégett a Ferrarijában.

A pálya utolsó halottja Kesjár Csaba volt. A magyar formulaautózás első nemzetközileg sikeres versenyzője egy 1988-as Forma-3-as versenyen halt szörnyet a tribüntől nem messze, miután Dallarájából kifolyt a fékfolyadék. 200 km/órás sebességgel csapódott a korlátnak. Épp abban az évben, amikor Jean-Louis Schlesser egy Sauber C9-essel futott egy máig fennálló pályacsúcsot: 47,79 másodperc alatt tudta le a 2,3 kilométert, ami mutatja, milyen gyors pálya ez. A rekordról sajnos nincs onboard, viszont itt egy kör egy DTM-autóból.

Az utóbbi években leginkább a DTM aktív erre, meg persze rendeznek futamokat a kapcsolódó betétversenyeknek, mint a Porsche márkakupa és Formula-3. Évi egyszer összejön itt annyi ember, hogy megtelik az a nagy kőhalom a terasztól az oldalszárnyakig. És van is mit nézni, mert kevés más pálya akad, ahol annyiszor vennék érintőre a szalagkorlátot, mint a Norisringen. 

Bár évekig a motorport és különféle koncertek vonzották ide a tömegeket, a Dutzendteich-et mostanság kezdi visszavenni magának Nürnberg. A város eddig éppen annyit költött állapotmegóvásra, amennyitől még nem dől rá az egész a kutyasétáltatókra, de az utóbbi években már több kezdeményezés volt, hogy egy nagyobb keretből rendbe hozzák az egészet úgy ahogy van a tribüntől a messéig. Nyilván milliószor elmondták, hogy nem a nácizmust akarják életben tartani a munkálatokkal, hanem az építészeti emlékeket, ha már megúszták a világháborút.